Olvass!

KönyvesBlog

Schein Gábor: Ez is az ország

2017. június 09. Rostás Eni

schein_ga_bor-7657.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Üdvözlet a kontinens belsejéből – hangzik Schein Gábor tizedik verseskötetének címe, ám az üdvözlet ezúttal nem egy szűkszavú képeslap, ami az időjárásról tájékoztatja az otthonmaradót, hanem egy röntgenfelvétel, amelyről leolvasható a költő és az ország állapota. Schein verseiben a halálos betegség, és a kordonok közé zárt szabadság állítódik párhuzamba és olvasódik egymásba, elválaszthatatlanul összekapcsolva a személyest a kollektívvel. Interjú otthontalanságról, gyógyulásról és a legvalóságosabb semmiről.

Margó. Schein Gáborral június 11-én (vasárnap) 16 órától találkozhattok a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében. A szerzővel Nagy Gabriella beszélget. 

Facebook-esemény

Az Üdvözlet a kontinens belsejéből bemutatóján arról beszélték, hogy a kötet verseiben megjelenő háborús, apokaliptikus táj maga az utca. A város, ahol élsz. Mit jelent számodra ez az állapot?

Remélem, nem a jövőt jelenti. Remélem, nem valami olyasmit, amiről az utca 2006-os képe csak ízelítőt adott. Mégis úgy gondolom, ezek a versek a valóságról beszélnek. Arról, ami a lelkekben, az ösztönökben, a mentalitásban zajlik, és amit Budapest nagyon rövid története a belső meghasonlás, a zavarodottság, a bizalom és a mások iránt nyitott önbecsülés hiányának megélésére, kiélésére mintaként felkínál. A városnak számomra van egyfajta kollektív tudattalanja, amiről az épületek, a terek beszélnek. Ezek szívják fel az életeket, a történeteket. Ennek a városnak egyelőre nincs mire támaszkodnia, mert hiányzik belőle az a több száz év, ami Prágában vagy Krakkóban megvan. Alighogy létrejött, és a részei elkezdtek egymáshoz ízesülni, egy megcsonkított ország közepén találta magát, és az első lakókat, akik már itt születtek, egymás ellen fordította a nemértés, a félelem, a kiszolgáltatottság, a sérelmek, a gyűlölet. De lehet, hogy már korábban is így volt, gondoljunk csak az 1912-es véres csütörtökre.  Azóta száz év telt el, és nem volt egyetlen nemzedék sem, amely mindezt gyógyítani tudta volna. Nem volt egyetlen nemzedék sem, amely igényes tudott volna lenni magával szemben. Ez volt az alapanyaga a holokauszt budapesti történetének, jelen volt mindez 1956-ban is, még ha utólag le akarjuk is tagadni, és én is éreztem ezt a gyerekkoromban, pedig hát én a béke gyermeke voltam.  Tapasztaltam, hogy egy apró közlekedési incidensből is pillanatok alatt lincsközeli feszültség alakulhat ki, és ilyenkor az emberek olyasmit kiabálnak egymásnak, olyan indulattal, amit csak az ért, aki ismeri a hely történetét. És van egyfajta budapesti melankólia, kesernyés szomorúság is. Igazából az én nemzedékem lett volna az első, amelyiknek tényleg módja lett volna gyógyítani, felvidámítani ezt a várost. És ez nem sikerült. Ebben a sikertelenségben az én személyes tévedéseim is benne vannak. Ma pedig egy olyan hatalom van uralmon, amely a saját túlélésének biztosítása érdekében egyre őrültebben működteti a belső háború nyelvét. Eközben fogalmuk sincs sem a nyelv, sem az emberi psziché működéséről. A nyelvről és az emberi pszichéről csak a propaganda szempontjából gondolkodnak, vagyis a programozáshoz hasonlóan, és mindkettőt mélyen megvetik. Az ember azt gondolja, azt érzi, amit beletáplálnak, és nem történhet más, mint amit a programozó akar, a folyamat ellenőrzött. A nyelv és az emberi psziché azonban sokkal bonyolultabban működik. Nagyon veszélyes folyamatok zajlanak.

Milyen tévedésre utaltál az előbb?

Ha megnézem azokat a feltevéseket, amelyekre az eddigi életemet alapoztam, be kell látnom, hogy több lényeges tévedésem volt. Az irodalommal kapcsolatosak is, de most csak egyet emelek ki. ’89-ben, amikor húsz éves voltam, úgy gondoltam, a politikai és a kulturális elitek elég érettek lesznek, hogy különbséget tegyenek hazafiság és nacionalizmus között, és hogy az ország jövője, egy, a reformkorban gyökerező liberális hazafiságra épülhet. Ma már különösnek hangzik, hogy én Csoóri Sándor rendszerváltás előtt írott esszéiből tanultam meg, milyen alapvető különbség van a patriotizmus és a nacionalizmus között. Volt okom ebben reménykedni zsidóként is. Tulajdonképpen a rendszerváltás másnapján kiderült, hogy ebből semmi nem lesz, de nekem sokáig tartott ezt minden következményével együtt tudatosítanom magamban. A liberális hagyományban tisztázatlanok voltak saját patriotizmusának fogalmai, miközben egy olyan nacionalizmus vált uralkodóvá, aminek nincsenek univerzális emberi tartalmai.  Másrészt, azt hittem, hogy szép lassan fel fog épülni a szolidaritás kultúrája, és nemcsak szociális értelemben, a szegényekkel, az esélytelenekkel szemben, hanem hogy kialakulnak a beszélgetés feltételei, el tudjuk kezdeni begyógyítani a sok évtizedes mentális sérüléseket. Amit az elmúlt huszonöt évben csináltam, abban ez végig benne volt. Tévedtem. És nem azért, mert mindez nem teljesült, hanem mert kezdettől nem erre tartottunk.

Tekinthetjük az Esernyők a Kossuth térent, a Svédet és az Üdvözletet ebből a szempontból laza trilógiának?

Azt hiszem, igen.

Schein Gábor: Üdvözlet a kontinens belsejéből

Jelenkor, 2017, 101 oldal, 2499 HUF

 

A versekben az ország „kísértethazaként”, „gyűlölködő koldusországként" jelenik meg, és ahogy haladunk előre a trilógiában, érzékelhetően egyre nagyobb indulatok szabadulnak fel. 

Igen, az érzelmek egyre feszültebbek lesznek, és egy ponton indulattá válnak a versekben. Nyilván a Magyarország, te örökös című versre gondolsz. Ez érthető. Aztán a kötetben valami más veszi kezdetét, ahogyan az életemben is történt. De emlékszem, miután megírtam azt a verset, utána gondoltam először komolyan arra, hogy el kellene innen menni. Mindez persze műfajfüggő is. Az esszének az a feladata, hogy elemezzen, értelmezzen, az Esernyőkben ez történt; a regényírásban nincs meghatározó szerepe a személyes indulatnak, a versben viszont lehet, mert a vers elsődlegesen energiákkal dolgozik.

A kötet címe számos asszociációs lehetőséget rejt. A kontinens belsejéből, belsejéről beszélsz, ami egyszerre egy szárazfölddel körülhatárolt terület, egy átjáróház és a nem létező Közép-Európa hűlt helye.

Szándékaim szerint a cím ironikus is, hiszen az üdvözlet olyasmi, amit általában képeslapon küldünk valahonnan, ahol jól érezzük, vagy legalábbis jól kellene éreznünk magunkat, és ahol csak rövid ideig tartózkodunk. Nem ott élünk. Én viszont sorsszerűen és kiszakíthatatlanul össze vagyok kapcsolva ezzel a várossal, ezzel az országgal, az üzenet pedig részben kifelé, részben pedig befelé szól. Ez a belső lét azt jelenti számomra, hogy annyira belül lenni egy országban, amennyire belül vagyok a saját testemen - a húsába belekötve. Egy biológiai belüllétet jelent, nem tudom szétválasztani az országot meg a sajátot, mert ugyanaz a szövet.

schein_ga_bor-7642.jpg

A Svéd kapcsán készített interjúnkban már beszéltél a betegséged időszakának szépségéről, most pedig arról beszélsz, hogy a betegséggel kapcsolatban nem indulatot, hanem szeretet érzel. Hogyan változtatta meg a betegség a halálhoz való viszonyodat?

Mielőtt 2013-ban rákos lettem, majd közben egy jó nagy tüdőembóliát is kaptam, nem kellett, hogy a halál napi kérdésem legyen. Gondolkodtam róla a betegség előtt is persze, és volt néhány éve az életemnek, amikor egymás után haltak meg többen a számomra legfontosabb emberek közül, de a kérdés egészen mássá vált, amikor én lettem halálos beteg. Van a betegségnek egy pszichés folyamata, ami mindenkinél máshogy zajlik le. Az első lépés az elfogadás, ez nálam nagyon gyorsan megtörtént, a második, hogy definiálod, hogy a betegség számodra micsoda. Egy betolakodó ellenség, akivel szemben mindent meg kell tenned, hogy a határokon kívülre szorítsd, vagy a saját tested, lelked állapota, beszéde és ajánlata, hogy valamit megtudj, függetlenül a betegség kimenetelétől. Nekem az utóbbi volt. Persze nagyon sokat kínlódtam, és kínlódott velem a családom. Féltem is sokszor. De ezzel együtt végig bizalommal éltem át, ami történt velem. Borzalmas dolgokon mentem keresztül, de ez hatalmas életakaratot szabadított fel bennem. Ezen kívül az is fontos, hogy a nagy betegség napokból, órákból áll. Nem nagyon tudsz a következőre gondolni, mert az is elég, ami éppen történik. Amit ki kell bírni, vagy amit meg kellene tenned. Arra gondolok, amikor egy tíz perces séta minden erődet kiszívja, és ennek nagyon lehet örülni, mert fel tudtál kelni az ágyból, és fel tudtál öltözni.

„még sokáig visszakívántam a betegséget,/féltem, hogy elveszítem ajándékait,/körülhatárolhatatlan hiány maradt utána” – írod a Kavics című versben. A gyógyulásról szóló versekből az olvasható ki, hogy gyógyultnak lenni valójában nehezebb, mint betegnek.

Igen, nekem a gyógyulásból meggyógyulnom sokkal nehezebb volt, mint a betegségből. Amikor meggyógyulsz, nagyon nehéz szakasz kezdődik, nagyon nehéz kérdésekkel. Hol és hogyan folytasd az életedet? Ugyanott? Ugyanúgy? Ha nem, min és hogyan kellene változtatni? Azt a belső egyensúlyt, amit a betegség alatt meg tudtam élni, egy pillanat alatt elvesztettem. Bizonyára maga a betegség is megváltoztatott. A betegség nem azt jelenti, hogy kisiklik a villamos, de sebaj, visszateszik a vágányra, és vígan csilingel tovább a következő állomás felé. Az életnek persze megvannak a normális keretei. Mégis kiment a lábam alól a talaj, ugyanakkor elkezdett termelődni egy új talaj is.

A gyógyulás tehát egy gyászfolyamat, melynek során elgyászolod magadat, mint beteget?

Furcsa módon sok vonatkozásban tényleg a gyászra emlékeztet, és erre nem voltam felkészülve. Próbáltam ezeket a tapasztalatokat úgy verssé tenni, hogy ne egyszerűen dokumentálásról legyen szó, hanem alapvetően kérdezzek rá a saját létemre, a közös létünkre, a nyelvre, amiben ez egyáltalán meg tud jelenni.

A versekben nemcsak a személyest és a közöst, vagyis a saját életedet és az ország múltját, jelenét vizsgálod a betegség, gyógyulás perspektívájából, hanem a másik emberhez való viszonyodat is.

Minden egyszerre mozdul meg, a személyes oldal, a párkapcsolati valamint az ország, és van még egy dolog, ami nekem is új volt ebben az időszakban. Az Istenről való beszéd. Azt a szót, hogy Isten, vagy bármilyen szót, ami rá utal, legalább 20 éve nem írtam le. Pedig folyamatosan ott volt. Most muszáj volt leírni, és arról gondolkodni, hogy milyen az a nyelv, ami ezt egyáltalán leírhatóvá teszi. Istenről semmiként tudtam beszélni. Ez a semmi nagyon is valóságos, és se nem jó, se nem rossz. Egy ilyen teremtő semmi-minden. Bele van kötve a nyelv húsába, a betegségbe, a saját testemben, a másik ember testébe, annak a szemébe, akit szeretek, a közösbe.

schein_ga_bor-7637.jpg

„Démonaid ellensége a föld,/ami holtan is, szárazon is teremni tud. Keresd magadban/a földet, és ha megtaláltad, ültess egy cserépbe/ emlékeztetőül bármilyen növényt” – olvasható az Annyi föld című versben, amit az egyik kulcsversnek érzek. A kötetben nemcsak a saját és az ország sorsa olvasódik egymásra, de a katasztrófafilmes díszletnek látszó utca éles ellentéteként megjelenik az érintetlen természet.

A föld itt nagyon szenzuálisan és tárgyszerűen van értve. Amit túrsz, amin mezítláb jársz. A fákat is jelenti, és a szelet. Mindazt, ami hervad és terem, ami él. Ezt a betegségem előtt is mélyen megéltem, de azóta, úgy érzem, még sokkal inkább. És valóban, ez az ország ellentéte, de ez mégsem kizáró ellentét. Hiszen a táj, a föld, a szél, a test, ez is az ország, vagy nem?

A lírádban jelen van valamiféle folytonosság. Előző verseskötetedben, az Éjszaka, utazásban (Kalligram, 2011) a Túl a kordonokon című nyitóvers ciklusként szerepelt.

Ez az egész probléma, amiről korábban beszéltem, nem most kezdődött, nyelvileg tényleg ott van már az előző verseskötetben is, elsősorban a hosszabb prózaversekben.  Azoknak a szövegeknek a beszédmódja hömpölygött tovább ebben a könyvben is, a külső és belső dráma pedig az utolsó versekben eljutott valamilyen nyugvópontra.

A megnyugvás reményt is jelent?

Hát nem tudom. Ez egy reménykedésen túli nyugalom.

Az ország szempontjából is?

Ezt most nem nagyon látom. Ami most rossz, az egyszer véget fog érni. Addig még sok minden megeshet, és utána is nagyon nehéz lesz. A fontos inkább az, hogy tudjuk, a szabadság nem a politikusok adománya, és nem is az álmoké. A szabadság bennünk van, személyesen kell küzdenünk érte, és mindenki saját maga látja, mi minden tartja szolgaságban. Abban ma is biztos vagyok, hogy valódi közösséget csak a személyes szabadság teremthet, eszmék, ideológiák nem, hazug hatalmi szó pedig végképp nem.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr212576803

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.