Olvass!

KönyvesBlog

Veres Attila: Nem én akarok lenni Magyarország válasza Stephen Kingre

2017. június 12. .konyvesblog.

1_3.jpgFotó: Agave

A horrornál „engem jobban érdekel, hogy valamiféle szavak előtti állapotról beszéljek” – mondja Veres Attila, akinek debütáló regénye a Könyvhétre jelent meg. Bár a könyvben szervezőerőként működnek a furcsa, megmagyarázhatatlan események, az emberi ésszel fel nem fogható jelenségek, a csápos, pókhoz hasonlító idegen teremtmények, a cellofoidák, az Odakint sötétebb a jelen korról, Magyarországról és magáról az olvasóról is szól. Verest a horror és a humor természetéről, az idegenség tapasztalatáról és az éteri zenéről kérdeztük.

Mi volt az elsődleges víziód, amiből kibontottad a regényt? Alakult-e ez a vízió az írás közben?

A regény alapját egy szilveszteri bulin találtam ki, a faluban, aminek mintájára alkottam meg a regényben is leírt helyszínt. Az ötlet eredete a buli délutánjához nyúlik vissza. Anyáméknál bekapcsolva maradt a tévé a nappaliban, én pedig pont elkaptam egy dokumentumfilm részletét, ami kínai örvös medvékről szólt. Konkrétabban egy brit nőről, aki kínai örvös medvéket menekít kínai örvösmedve-farmokról, mivel korábban a kínai kormány elrendelte, hogy a medvéket be kell fogni, a saját érdekükben. A kínaiak ugyanis gyógyító erejűnek gondolták a medve egyik májenzimét; hogy az elmulasztja a megfázást és egyéb apróbb betegségeket. Emiatt a medvéket vadászták, és amikor a faj veszélyeztetetté vált, a megmaradt példányokat befogták, azonban a farmokon az oldalukat felnyitották, hogy minden nap leszűrhessék a májenzimet és árulhassák. A farmokat azóta felszámolták, a nő pedig a sérült medvék reintegrációjával foglalkozik. Annyira bizarrnak tűnt a gondolat az egyetlen szervükért tartott medvékről, hogy nem hagyott nyugodni. Az este, mint a szilveszter esték általában, különös fordulatokat vett, és egy ponton valaki megkérdezte, mi a legfurcsább alaphelyzet, amit ki tudnék találni. Elmondtam neki, de az egy olyan sztori volt, amit nem lehet megírni, mert túl furcsa. Viszont miközben meséltem, eszembe jutottak a medvék, idegen fajok, a Béres csepp és az állatgondozók, valamint egy régebbi ötletem, ami most a regény utolsó pillanata; és rögtön el is meséltem neki az alaphelyzetet, nagyjából úgy, ahogy most is ott van a regényben. Ilyen módon az alapvető vízió az első pitch pillanatában megvolt és nem is változott, noha részleteiben bizonyára finomodott.

Veres Attila: Odakint sötétebb

Agave, 2017, 264 oldal, 2980 HUF

 

Hogyan éled meg, hogy hat vissza rád az, hogy íróként horrorral foglalkozol?

Nem gondolom azt, hogy explicit módon csak horrorral foglalkoznék. Az írásaimnak számos olyan eleme van, ami miatt horrorként lehet tekinteni rájuk, de engem jobban érdekel, hogy valamiféle szavak előtti állapotról beszéljek, ami az emberi létben legtisztábban a születés és a halál pillanatában jelenik meg, ezért ezeket a pillanatokat terjesztem ki, alakítom történetté. Nem sokkolni akarok, vagy kellemes borzongást okozni az olvasónak, hanem egy olyan módban tartani őket, amikor elhiszik, hogy a valóság átalakítható. Ebben az értelemben horrorral foglalkozni felszabadító erejű, arra kényszerít, hogy szembenézzek a saját kétségeimmel, szorongásaimmal és félelmeimmel, és feloldjam őket egy olyan történetben, ami nagyobb az egyes szorongásoknál és félelmeknél.

Emellett ugyanolyan intenzitással irányítod figyelmed az ember nap, mint nap megtapasztalt félelmeire, érzelmei által motivált szenvedésére, testi tapasztalataira. Mintha ez ugyanolyan fontos lenne számodra, sőt, mintha maga a horror is ennek a rétegnek a feszültségéből tudna csak érvényesülni.

Ez így van. Amit írok, amiről írok, az nem külföldi regények másolata. Nem én akarok lenni Magyarország válasza Stephen Kingre. Amiből kiindulok, az az általam tapasztalt környezeti valóság, és ebbe beletartozik a személyes valóságom is, ami hasonló mások személyes valóságához. És ebben a valóságban meghatározóak a belső szorongások, a magánytól, a veszteségtől, az öregedéstől való félelem, az elszalasztott lehetőségek feletti kesergés, azok a reggelek, amikor az embert megüti a felismerés, hogy még semmit sem ért el. Ha a regény működik, ha a regény horrorja működik, akkor az épp azért lehet, mert nem irodalmi mintákból építem fel a hatásmechanizmusokat, hanem abból, amit az olvasók ismernek, mert látják maguk körül és önmagukban ugyanazokat a dolgokat, amiket én felhasználok. Ebből az alapból hagyom, hogy kicsírázzon a fantasztikum és a horror, mert így van, amiben a gyökerei megkapaszkodhatnak.

Az egyszerű nyári munka hamarosan bizarr, iszonyattal, halállal teli rémálommá vált

1983-ban minden megváltozott Magyarországon. Az egyik erdőben újfajta állatok jelentek meg, hosszú csápjaikkal a faágakon kapaszkodva. Sehol a világon nem láttak még hozzájuk hasonlót. Életműködésük érthetetlen - nincs szükségük élelemre, de imádják a cukrot, meg lehet őket érinteni, de nem lehet...

És hogy tovább árnyaljuk a képet: a regényt áthatja a humor és az irónia. Ez is a koncepció része volt, vagy írás közben vált hangsúlyossá?

Úgy gondolom, hogy a humor fontos elem, különösen, ha drámai, tragikus vagy sötét történetet akar elmondani az ember. Ha állandóan víz alatt tartod az olvasót, akkor megfullad; a folyamatos sötétség, halál, tragédia hatástalanná válhat, mert az olvasó hozzászokik. Giccsé változik a rettenet, mert egyetlen fajta hatást akar kiváltani a szöveg. A regény centruma hiába sötét, szükségem van a fényre is, hogy ezt a sötétséget kiemelje. Emellett a regény alaphelyzete annyira bizarr, hogy nem érdemes szigorúan és sótlanul megírni, különben könnyen önmaga paródiájává válik a szöveg. Inherensen ott van a koncepcióban a humor, íróként az a feladatom, hogy ezt megfelelően becsatornázzam; az olvasó akkor nevessen, amikor szerintem is kell, így nem fog ott nevetni, ahol nem szabad. Ez azt jelenti, hogy nem fog kiesni a regény világából, mert a szöveg megengedi neki, hogy a nevetésben kiélvezze a helyzetek abszurditását; hisz egyébként a humor és a horror egy tőről fakad. Mindkét módban rossz valakinek, csak az egyik esetben nevetünk rajta (és örülünk, hogy ez nem velünk történik), a másik esetben azonosulunk, borzongunk (és ismét örülünk, hogy ez nem velünk történik). Így tehát a koncepció része volt a humor az elejétől kezdve.

A cellofoidákkal olyan lényeket teremtettél, amiktől zsigerileg undorodik az olvasó, de természetük, a főszereplők hozzájuk fűződő viszonyának tükrében mégis szerethetővé válnak. Mindeközben a szintén félelemmel, undorral terhes pók-toposzt fenntartod. Vagyis, íróként nemcsak a weird-jelenségének megragadása fontos, hanem az is, hogy az hogyan illeszkedik koherensen a regényen belüli (emberi) világba. A kezdetektől fogva egyértelműek voltak számodra ezek a viszonyok?

Az Odakint sötétebb nem science-fiction, tehát a regényen belüli spekulatív elemek nem állnak össze kvázi-tudománnyá, regényen belül megmagyarázható, leírható és kiszámítható dolgokká. Ettől függetlenül a fantasztikum koherens kell, hogy legyen bármilyen szövegben; nem történhetnek dolgok csak úgy, mert akkor érdektelenné válnak. Hiába talál ki az ember valami ügyes koncepciót, ha nem tudja elhelyezni a megfelelő kontextusban, nem képes olyan környezetet teremteni, amiben a koncepció érvényesül. A környezetünkben élő állatok olyanok, mint a szavak; ha elég sokáig figyeled őket, bizarrnak és érthetetlennek tűnnek. Egy házban élsz egy csomó macskával, és ráébredsz, hogy egy másik, az embertől idegen fajjal osztozol az élettereden. Mások az igényeik, máshogy kommunikálnak, más a testük és az érzékelésük, mint neked. De ezen túl van személyiségük, amit idővel kiismersz, noha ez nem az emberihez hasonló személyiség. A macskáidat soha nem ismerheted meg igazán, ahogy például egy óriáspolipot sem. A cellofoidákban az érdekelt, hogy egy állatot teljesen idegenként láthatunk, hogy aztán felismerjük, ez végül is csak egy állat, ahogy macskák is azok. És ahogy a macskák, úgy a cellofoidák is többek egyszerű állatnál. Ettől még az idegen és az ismerős kettőssége megvan bennük, ahogy a világban is, csak míg az állatok idegenből ismerőssé válnak, a világ ismerősből idegenné. Ez egy olyan egyensúlyi helyzet a regényben, melyet folyamatosan monitoroztam írás közben, nehogy megboruljon a történet. Tehát világos volt, hogy a spekulatív és a valós elemek milyen viszonyban kell, hogy álljanak egymással, de ennek a viszonynak a megragadása nagy munka volt, gyakori újraírást, pontosítást igényelt.

A regény Magyarországon játszódik, és utalásokkal, a fiktív újságcikkekkel, riportrészletekkel mintha azt hangsúlyoznád – vagy adott esetben figuráznád ki –, hogy mennyire zárt a társadalmunk. Nemcsak harminc évvel ezelőtt, hanem most is. Vagyis, mennyire nem tud(na) mit kezdeni olyan dolgokkal, amik természetüknél fogva nyitottságot követelnek meg. A kritika volt a cél, vagy inkább az elmúlt harminc év alaphangulatának megragadása, tükrözése?

Nem célom, hogy bárkit vagy bármit kritizáljak, népneveljek vagy osszam az észt. Arra van elég ember az országban. Azonban, mint korábban hangsúlyoztam, a kiindulópontom a világ volt, ahogy én látom, és ahogy szerintem a legtöbbünk számára felismerhető. Nem célom a kritika, de úgy írom le az ország és a szereplők viszonyait, ahogy azt nap, mint nap látom. Írhattam volna ennél durvább dolgokat is, de azokat nem kívánta meg a történet. Ezt a módszert követelte meg a regény, különben nem lenne hiteles a fantasztikum, mert akkor sok filmhez és könyvhöz hasonlóan egy fantázia-Magyarországon játszódna a történet, amit én nem szeretnék (még ha a könyvben szereplő Magyarország nyilván nem is valós). Ebben az értelemben az, amit sokan kritikaként értenek, csupán reflexió, a dolgok megmutatása. Azért tűnik fel ennyire, mert fantasztikus elbeszélésben nem szokás a kortárs valóság kisszerűségét hangsúlyozni. De társadalmi szinten egyébként nyilván nem tudunk új helyzetekkel megküzdeni, amit az elmúlt évek fényesen bizonyítanak is.

Van mögöttes tartalma annak, hogy éppen 1983. február 22-én következik be a cellofoidák megjelenését megelőző Esemény?

Sokat gondolkodtam ezen. Volt egy olyan elképzelésem is, hogy a születésnapomat kellene megtennem a lények érkezésének dátumául, de egyfelől az a két év is számított (a ’85-öt már túl közelinek éreztem), másfelől pedig el akartam kerülni a nagyzási hóbort látszatát is. Most szívesen hazudnék valami rejtélyeset; “aki tudja, mi történt Salgótarjánban, az érti”, vagy hasonlót, de valójában nincs semmi személyes jelentősége a dátumnak. Gyakorlatilag vakon begépeltem és kitartottam mellette.

A regény azt sejteti, hogy a zene fontos számodra és átfogó képed van arról, mi történt a könnyűzenei életben az elmúlt évtizedekben. Mi ihlette az Odakint sötétebb legendás zenekarát, az Exitet?

Nagyon érdekelnek a nem létező zenekarok. Mikor tinédzser voltam, nyilván csak fizikai hordozón cserélgethettünk zenét. Sok koncertre jártunk, helyi zenekarok fellépéseire, de ha az adott zenekar esetleg feloszlott, mielőtt felvett volna bármit is, akkor ennyi volt, soha nem hallhatta többé őket senki. Mindig úgy gondoltam, hogy kellett lennie legalább egy zseniális zenekarnak a világon, ami adott legalább egy tökéletes koncertet, de soha nem vett fel semmit. A zenéjük semmivé lett, csak azok számára létezik, akik ott voltak. Erről írtam is egy novellát, aminek eredetileg A képzelt város volt a címe, míg rá nem jöttem, hogy tényleg van egy Képzelt város nevű zenekar. A sztori címe végül Ködváros lett. Ez a motívum, az elérhetetlen, de éterien tökéletes zenekar koncepciója a regényben is megjelenik, bár erről most nem szeretnék beszélni, nehogy elkotyogjak valamit a fordulatokról. Az Exit pedig ennek az éterinek a megfordítása. Az inspirációt az adta, hogy a barátnőmmel megnéztünk egy dokumentumfilmet Pajor Tamásról és a Neurotic zenekarról, majd hosszasan vitáztunk róla. De az Exit nem a Neurotic, más zenekaroktól is emeltem be bizonyos elemeket, egy csomó dolgot pedig csak kitaláltam. Az Exit végül is az Exit. Zene, amit soha nem fogunk hallani.

Korábban nyilatkoztad, hogy többek közt Mastodont hallgatsz írás közben. Ott leszel a júniusi koncerten?

Hogyne. Egyébként még nem láttam őket élőben, szóval nekik is, nekem is újdonság lesz a találkozás. 

Szerző: Szmerka Dániel

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr4012581063

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.