Olvass!

KönyvesBlog

Szabó Magda király akart lenni, nem királynő

2017. június 21. .konyvesblog.

szabo_magda_kia_lli_ta_sa-01513.jpgFotó: Valuska Gábor

Háy János 2001-ben Szabó Magda javaslatára kapta meg a Corvin-ösztöndíjat, tizenhat évvel később pedig ő nyitotta meg a Petőfi Irodalmi Múzeum "Annyi titkom maradt még...” című Szabó Magda emlékkiállítását. A PIM dísztermében Für Anikó előhívta Encsy Eszter szellemét, Prőhle Gergely Az őzet idéző zongoradarabot dicsérte (a zongoránál: Hauser Adrienn), Hoppál Péter pedig az új korszakról beszélt, amit Szabó Magda jelent az irodalomban. A kiállítás 2018. március 4-ig látogatható. 

Az utolsóként felszólaló, ám a legfontosabbakat mondó Háy szerint Szabó Magdát alapvetően nem érdekelte sem az, hogy milyen körülmények között él, sem az, hogy mit is kellene érteni azon a református, debreceni, úri középosztályon, aminek ő állítólag a reprezentánsa. Szabó Magda nem volt senkié, jelmezek, maszkok sokasága volt, egyszemélyes kiállítás, aki rajongott a meghökkentő és látványos pillanatokért. Volt egy koszlott-foszlott lakása, ahol élt és írt, és egy régi vágású, értelmiségi enteriőr, ahol riportokat adott.

Nem nyavalygunk, dolgozunk

- adta ki annak idején Háynak az ukázt, és ő maga is lankadatlanul dolgozott saját királyi szerepén.

Merthogy király akart lenni, nem királynő; szétalázta azt az újságírót, aki íróságát nőiségéből próbálta levezetni, azzal vágván vissza neki, hogy a riporter úr pedig biztosan a szüleitől kapott neve miatt beszél ilyen ostobaságokat. Szabó Magda alakváltásaival, impulzivitásával reprezentálta az élet gazdagságát, saját, teremtett életének bőségét. 

Hoppál Péter lefegyverző félmosollyal fordul felénk, és arra figyelmeztet, hogy a szövegek nem csupán saját történetükhöz, hanem szerzőjük emberi lényéhez is közel visznek minket. Érdekes, mélázom el, én tanulmányaimból olyasmikre emlékszem, hogy a szövegben elbeszélői hang(ok), nézőpont(ok) van(nak), a szerző halott, a nyelv beszél minket, a szöveg mindig többet tud, mint alkotója, a műalkotás fikció, játék, dialogikus kapcsolat az olvasóval/hatástörténettel… De Hoppál éppen arról beszél, hogy Szabó Magda új korszakot jelent a magyar irodalomban –  újra tátva marad a szám, már megint lemaradtam egy paradigmaváltásról, kesergek, bár nagyon érdekelne, hogy miben látja államtitkár úr e korszakváltó jelentőséget, s már jő is a válasz, nevezetesen, hogy a Szabó Magda-regényekből készült filmeket azok is nézik, akik amúgy nem olvasnak irodalmat. Ha csak úgy nem.

Érdekes módon Hoppál azért erősen aggódik e korszakos művészetért, lelkünkre is csomózza, hogy vigyázzunk az oeuvre-ra a digitális korszakban, amúgy pedig milyen jó kis interaktív kiállítást dobtak itt össze a PIM-ben a kurátorok. Éppen kezdek kétségbeesni  a korszakváltó fenyegetettség és a digitalizáció démonikus kétarcúságának Szküllái és Kharübdiszei között hányódva, mikor is végre megnyugodva felsóhajthatok Prőhle ama biztatásán, hogy a kiállításnak és regénynek egyaránt szüksége van ránk, a közönségre, valamiféle társalkotók volnánk, ahogyan ezt a nahát-milyen-zseniális Kosztolányi is megállapította.

Háy felszólalásánál - ami épp időben érkezett, mert már kezdem nem elviselni a sok ügyes nőt becézgetni nem rest honatyát - a közönség végre nagyot lélegezhetett a szerzőiségről és irodalomról való értelmes és világos beszéd üdítő fuvallatából, és nagyon örvendett annak, hogy már csak a kiállítás számos alkotójának szóló köszöneteket kell meghallgatnia, és mehet is megnézni, amiért jött (gyorsan felejtsük el a néhány perces filmbejátszáson valami Mária-rádiós pólóban lelkendező Eperjes Károly szeretetfelhívásait). 

Szabó Magda élete utolsó pillanatáig olvasott

Fotó: Valuska Gábor„Átok arra, aki engem munkámban meggátol" - a gépelt papírlap még mindig ott hever Szabó Magda írógépében. Jövőre lesz tíz éve, hogy elhunyt az író, aki regényeiben szélesre tárta olvasói előtt a sírig tartó szerelmekkel, évtizedes sérelmekkel, generációkon átívelő...

A kiállítást besétálva viszont örömmel állapíthatja meg a látogató, hogy bizony, az egész team nagyon is rászolgált a gratulációra: zegzugos, intim tér, néhány érdekes, jellegzetes tárggyal (Jablonczay Lenke tükre, Szabó Elek aktatáskája, az Arany-kötet, amelyből élete első balladáját olvasta a kislány Szabó Magda…), rengeteg fotó, szöveg, interaktív táblák, jelmezek, filmbejátszások. Számomra a kiállítás egyik legszebb része a szerző gyerekkönyveihez kapcsolódik: Szegedi Katalin elbűvölő, valóban tündéri finomságú illusztrációi a Tündér Lalához, a Végevan díszlethegyén strázsáló szarvasbogár és mókus, a hátán utazóbőröndjével kocogó, kb. harminc centiméteres kis Gigi, a Tündérország fővárosának gömbházairól készült szivárványszínű kép. A kiállítótérből kivezető folyosó falán pedig kortársak reflexiói Szabó Magdáról, ahol is elolvashatjuk például, hogy Nádas Péter hullafáradt lett az első vizittől, hogy Bereményi Géza szerint még időskorában is megdöbbentően kacér volt, hogy Esterházy Péter (aki szerint Szabó Magda volt "irodalmunk utolsó nagyasszony") szerint a kis énelbeszélő (mindközönségesen: ihercéler) milyen szabad személyiség volt. Igen, ez megnyugtató gondolat, mármint a szabadságé. A térből, tárgyakból, szavakból, fiktív figurákból, kulturális korszakok tradícióiból világokat teremtő, gazdag, játékos képzelet intézményesség által uralhatatlan szabadságáé.

Szerző: Szarka Judit

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr2012610737

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.