Olvass!

KönyvesBlog

Tóth Kinga: A betegség démonizáló hatását meg kell szüntetni

2017. július 09. Rostás Eni

fi0a2145.jpgFotó: Dirk Skiba

Első prózakötetében nem távolodik messzire „a gépvilág ritmusaitól” Tóth Kinga, ám az ipari kakofóniába egy több nyelven beszélő, alakváltó élőlény is becsatlakozik. A Holdvilágképűek sűrű, nehéz szövegeiben sorfalat állnak az immunológiai betegséggel élők, akik megtanulnak egyszerre kifelé és befelé is létezni, miközben identitásukat a betegség-, a kórház- és az idegen nyelv szavai aprózzák fel. Állapotuk nem írható le a klasszikus betegségnarratívákkal, hiszen ahogy A végére című szövegben olvasható: „Akármikor akárhol be lehet fejezni. A betegség lefolyása, gyógymódja ismeretlen”, ám mivel nincsen saját nyelvük, a stigmatizáció elkerülhetetlen. Tóth Kinga azt vizsgálja, hogyan kényszeríti rá őket a társadalom a mutálódásra, és mi történik, ha elvesztik a kontrollt a testük felett. Interjú rejtőzködésről, nyelvfilozófiáról és Batmanről.

A Holdvilágképűek margós bemutatóján beszéltél arról, hogy fontosnak tartod a betegség-metaforáktól való elfordulást. Mi a baj a metaforákkal?

Magával a betegség szóval van problémám. Amikor a kötet német verzióját írtam, több felolvasóestem is volt, ahol mindig Susan Sontag A betegség mint metafora című könyvéhez kapcsolták a szövegeimet, pedig én teljesen máshogy állok a kérdéshez. Sontag egy olyan betegségből indul ki, aminek két útja van, vagy meggyógyulsz, vagy belehalsz. Én egy olyan alapállapotról beszélek, aminek nincs kezdete, nincs fejlődése és nincs vége. Az immunbetegségeket vagy autoimmun eredetű betegségeket nem kapod el, nem alakulnak ki benned, mint mondjuk a rák, hanem mindig is ott vannak, és pont emiatt nem passzol rájuk az a szó, hogy betegség.  

A könyved úgy beszél az immunbetegségekkel élők mindennapjairól, hogy a sok személyes traumából egy kollektív traumát hoz létre, ami emiatt a kollektivizálás miatt aztán elveszti trauma-jellegét. A szövegekben már nem egy traumatizált csoport jelenik meg, hanem létrejön egy szekta, amelyben mindenkinek szuperképességei vannak.  

Pontosan ezt akartam megteremteni.  

Hogyan lett a személyesből kollektív?

Fogalmam sincs, hogy mennyire menjek bele ebbe. Voltak olyan interjúk, amelyeknél szinte elvárták tőlem, hogy toljak egy coming outot, de nem tudom, hogy szükség van-e erre. Nem az a problémám, hogy akkor mondjam-e, hogy nekem van-e valami bajom, ha igen, akkor azt mikor diagnosztizálták, hogyan alakult, mert ez itt nem szempont. Az autobiografikus megközelítés, ami mondjuk Sontagnál vagy Esterházynál működik, ennél a témánál nem fog, ráadásul olvasóként nem is rajongok érte, ahogy a traumairodalomért sem. Az nem teremti meg a nyelvet, ha a traumáról számolsz be, attól nem tanulsz meg jól működni. Nem is tudom, hogy ebben az esetben traumáról beszélhetünk-e. Kiszámíthatatlan dolgok történnek a testtel, de ha mindezt a fájdalmon keresztül mutatod be, az nagyon lebutított, egysíkú és nem visz sehová. Eddig semmilyen negatív reakció nem érkezett a könyvre, nem éreztem sajnálatot vagy részvétet másoktól, sem azt, hogy hozzám mint szerzőhöz, vagy mint esetleges érintetthez máshogy viszonyulnának.

Tóth Kinga: Holvilágképűek

Magvető, 2017, 128 oldal, 2499 HUF

 

A szekta-hasonlat nekem is eszembe jutott: jó túlélési stratégia lehet, ha ezek az emberek úgy tekintenek magukra, mint akik új tulajdonságokkal rendelkeznek; ha azt gondolják, hogy ebbe a csoportba tartozni tulajdonképpen menő dolog, miközben persze csomó borzalmon átesnek. Ennek a könyvnek lesz egy folytatása X címmel, amelyben tényleg szuperhősök szerepelnek majd. Írtam már például a Contergan-bébikről, akik végtagok nélkül születtek a gyógyszerek miatt, vagy a Solar-fiúkról, akik egyáltalán nem tudnak napra menni, de a nappal kelnek és fekszenek.

Az volt az érzésem, hogy Holdvilágképűek szövegeivel azt szeretnéd elérni, hogy ne démonizálják többé az immunhiányos állapotot, vagy egyáltalán bármilyen betegséget.

Tényleg így van, a betegség démonizáló hatását meg kell szüntetni. Az embereket egyszerűen megbélyegzik azokban az intézményekben, ahol rájuk nyomják a diagnózist. Működik egy nagyon csúnya hatalmi kommunikáció is, aminek egyáltalán nem az orvos és a beteg személyéhez van köze. Gondolj például a korábbi börtönös kísérletekre, ahol teljesen átlagos emberekből váltak rabok és börtönőrök. Mindannyian felvették és magukévá tették a szerepük tulajdonságait, és a szerepük szerint kezdtek el működni. Ugyanez történik ezekben az intézményekben is: aki belép az ajtón, pácienssé válik. Nincs más választása, mert nincs saját nyelve az állapotára, csak tüneteket tud felsorolni. Az orvos a saját nyelvével kommunikál, a saját paneljeibe menekül, de a páciensnek ez a nyelv idegen. Belépsz az ajtón, és tök mindegy, hogy milyen problémád van, bekerülsz egy ördögi körforgásba és beteggé, stigmatizálttá válsz. Ahhoz próbáltam kulcsot adni a könyvben, hogy mentálisan egyszerűen muszáj átprogramoznod magad. Nem szabad magadra ragasztani a betegséget, különben nem tudsz szabadulni tőle. Főleg az immunrendszer diszfunkcióinak esetében, amikből eleve lehetetlen meggyógyulni. Az a kérdés, hogy mentálisan hogyan viszonyulsz ehhez az állapothoz. Hogyan tanulsz meg viselkedni, létrehozol-e párhuzamos világokat, mit csinálnak veled a kórképeid, mert ezeknél a problémáknál általában 4-5 diagnózisról beszélünk. Az egyiket időnként bebizonyítják, a másikat megkérdőjelezik, beléd tolnak dolgokat, amikről megállapítják, hogy valójában károsak voltak, vagyis folyamatosan lenullázzák és megváltoztatják az identitásodat.  Nagyon könnyen bele lehet őrülni abba, hogy mozgásban van az identitásod. Erre a helyzetre nincs másik recept, mint hogy te hozd létre saját magad, te fedezd fel a tested, te találd ki a tulajdonságaidat.

A környezet hozzáállása viszont ettől még nem biztos, hogy változik.  

Többször voltam Debrecenben, ahol találkoztam a Magyar Immunhiányos Betegekért Egyesülettel, velük beszélgettem először a rejtőzködésről. A Holdvilágképűek egy kicsit empirikusabb vizsgálatként indult, mert saját alapanyagból könnyebben lehet dolgozni, aztán részt vettem csoportos beszélgetéseken, ahol elmesélték, hogy mennyire sokkolta őket a könyv, mert leírta viselkedésmódjukat, azt, hogy hogyan rejtőzködnek, hogyan hozzák létre az identitásukat a külvilág felé. Ez durván fog hangzani, de ha ügyes vagy, a külvilág semmit nem fog észrevenni abból, ami veled történik. Kifejlődik belőled egy másik lény, ami megtanul úgy kommunikálni kifelé, hogy az segítsen valamilyen helyet elfoglalni a társadalomban, anélkül, hogy a társadalom felé közölné, hogy diszfunkciója van. Ez egy iszonyú nehéz ügy, és itt jön be a kérdés, hogy akkor ezek az emberek skizofrének-e, hány identitásuk van, hogyan működnek, összeomlanak-e, bajban vannak-e vagy épp jól vannak. Mi van, amikor jönnek a subos helyzetek (panasz- és tünetmentes időszakok között jelentkező fellángolások - a szerk.), és valamit mégiscsak közölnöd kell kifelé, mert nem tudod elütni a dolgot annyival, hogy náthás vagy, sokszor belázasodsz, vagy néha megdagadnak a manduláid. Vannak bizonyos panelek, amiket ezek az emberek felépítettek, de nem mindig működnek, pontosan azért, mert nincsen gyógyulás. Az állapotuk néha átveszi a hatalmat, kibújik a kontroll alól, és akkor azonnal reagálni kell. Na, ez érdekelt, hogy mi történik olyankor

Az a kettősség, ami az immunbetegségekkel és az autoimmun eredetű betegségekkel élők életét jellemzi, a könyvben is erősen jelen van. A Holdvilágképűek egyszerre beszél kifelé és befelé.

Én úgy látom ezt a könyvet, mint egy kollektív élőlényt, amit azokkal az emberekkel szeretnék vizsgálni, akik behatolnak a szövegbe. Mert nem olvasás történik, hanem behatolás, megfigyeled, hogy milyen az élőlény bőre, érhálózata, megnézed, hogy mit csinál veled, találgatod, hogyan tudsz beszélgetni vele.

Tóth Kinga: A betegség hatására megváltozott testek nem gyógyulnak meg

Fotó: Pozsonyi JankaAki kicsit is ismeri Tóth Kinga munkáit, szövegeit, különböző médiumhasználatát, vagy a test mint gép, hangszer használatát, nem lepődik meg azon, hogy legújabb kötete, a Holdvilágképűek egy újabb szempontból értelmezi újra és láttatja az emberi testet. De a fókusz itt elmozdul...

Közben ez az élőlény folyamatosan változtatja az alakját.

Igen, ő egy X-men, egy kaméleon, és igazából ezek a betegek is mind ilyenek. Ez valahol hátborzongató, de rá akartam mutatni arra is, hogy ez a fajta mutáns a társadalom teremtménye. Azoknak az embereknek, akikről a könyvben is szó van, helyt kell állniuk a mindennapokban; nagyon sokan semmilyen társadalombiztosítási kedvezményt nem kapnak, 8-12 órás munkanapjaik vannak, amiket ilyen állapotokkal fizikai lehetetlenség túlélni. Onnantól fogva, hogy valaki azt kommunikálja, hogy egy meggyengítő dologgal él együtt, vagy egyáltalán együtt él valamivel, nem piacképes. Ebben a társadalomban ezt senki sem tudja megengedni magának, ezért olyan mentális és kommunikációs megerősítést hoz létre, ami miatt sokszor bivalyerősnek vagy hiperaktívnak tűnik, holott ez az egész egy túlélési stratégia. Nem leszel szimpatikusabb attól, ha a túlélésről beszélsz, vagy arról, hogy az egzisztenciád érdekében milyen tulajdonságokat fogsz magadnak kifejleszteni.

Ráadásul ha bevallasz bármilyen betegséget, az azonnal jellemvonássá válik, holott a betegség nem jellemvonás.

Pontosan erről van szó, viszont mivel nincs rá nyelv, a régi sémák működnek, amiknek nagyon súlyos következményeik lehetnek. Nem kapsz állást, vagy nem olyat kapsz, amilyet szeretnél, és az állapotod a párkapcsolataidra is durva hatással van. Folyamatosan egy másfajta kommunikációba vagy belekényszerítve, vagyis nemcsak biológiailag mutálódsz, hanem magadat is mutálod. Én a nyelvészetből jövök, valamit pedagógiai, pszichológiai, kommunikációs oldalról, és azt akartam megnézni, hogy milyen irányokból történik ez a mutáció.

Szerinted tekinthető zeitgeistnek a betegség?

Igen, de számomra ennél a kérdésnél is a társadalomban megfigyelhető kettősség az izgalmas. Az, hogy az egészséges emberek is rengeteg személyiséget hoznak létre attól függően, hol kell épp megfelelniük, vagyis az önroncsolás biológiailag egészséges egyedeknél is megtörténik. Ezért is gondoltam, hogy a Holdvilágképűek nem lesz megosztó kötet, mert mindenki magára tudja húzni a saját kitalált diagnózisát, ami segít neki megfelelni a világban.

A könyvből magyar, német és angol változat is készült, készül. Milyen hatással van egymásra ez a három nyelv, és milyen hatással vannak a szövegre?

Mindenféle stádiumban tart a három változat: a német például előbb készen lett, mint a magyar, amit át is kellett írni emiatt, és néha hibridszövegek is létrejöttek, amik egy külön mappában burjánzanak. Nem lehet elkerülni, hogy rákérdezzek, milyen betegségek, rontások jönnek létre a nyelvben azáltal, hogy kapcsolatba kerül egy másik nyelvvel. Megvizsgáltam például, hogy kezelhetjük-e a nyelvet biológiai fogalomként. Ennek hatalmas filozófiai áramlata volt, főleg a 19-20. században, amikor tényleg megpróbálták biológiai entitásként vizsgálni, ami keletkezik valamikor, felfelé tartó íve, majd a halála felé tart. Wittgenstein arról beszélt, hogy a nyelv eredendően beteg, Barthes szerint a szövegnek emberi formája van, ami anagrammja a testnek - ezzel foglalkozom én is a „living text body” fogalmam kapcsán, miszerint a szöveg test; hanggal, kontúrral rendelkezik. Az is érdekes, hogy egy idegen nyelv betegsége, kórokozója-e az eredeti nyelvnek, és hogy az eredeti nyelv hierarchikusan felette áll-e az idegen nyelvnek. Beszélhetünk-e dominanciakérdésről, vagy ez az egész hülyeség, és a nyelv igazából csak egy kódja, csatornája a közlésnek, vagyis a tartalomnak, ami nem tud megbetegedni. Volt egy workshopom Hildesheimben néhány héttel ezelőtt a szörnyeteg a nyelvben témában. Rengeteg dolog van, ami a betegséggel vagy a szörnyeteggel kapcsolatban a nyelven keresztül vizsgálni lehet. A szörnyetegnek is vannak tipologizálásai, nálam konkrét betegségszavak, szörnyűségszavak jelennek meg, burjánzások, terjengések történnek a nyelvvel a nyelven belül. Hatnak rám a betegség szavai, amik ugye latin eredetűek, és az a két idegen nyelv is, amit beszélek. Az érdekel, hogy ezek mit csinálnak egymással, hogy roncsolás, összeolvadás vagy mutálódás történik-e. Felállítottam erre egy elméletet, ami majd a következő könyvnél fog kicsúcsosodni. Megteremtődik a szupermutáns faj, és a nyelv maga is meg kell, hogy teremtse a mutálódó verzióját.

fi0a1921.jpg

Vagyis tulajdonképpen a nyelv bestiáriumát hozod majd létre, amit ritka betegségekkel élő emberek népesítenek be, akiket te nem valamiféle freakshow szereplőiként kezelsz, hanem szuperhőssé léptetsz elő. Honnan a szuperhősmánia?

Gyerekkorom óta megszállottjuk vagyok. Batman volt az első, mellé jött a Robotzsaru meg az X-men, van is egy több száz példányból álló képregény-gyűjteményem a nyolcvanas évek végétől kezdve.

Érdekes, hogy épp Batman a kedvenced, akinek nincs klasszikus értelemben vett szuperképessége.

Dehogynem, hát a sötét útitárs, a fájdalom.  A nyelv és a szörnyeteg kontextusában is előjön a másik kérdése, te teremted-e őt, ő teremt-e téged, vagy már az elejétől fogva együtt voltatok, együtt fejlődtetek. Batmannél a filmek arra fókuszálnak, hogy a másik akkor születik, amikor lemészárolják a családját, pedig egymással párhuzamosan rengeteg különböző tézis létezik erre. Van, aki bebizonyította, hogy Bruce Wayne maga ölte meg a szüleit, mert így akarta felkelteni a társát. Ugyanez történik az immunbetegségek esetében is. Született két éve egy tanulmány (Structural and functional features of central nervous system lymphatic vessels. Nature, 2015), ami végre kimondta, hogy ezeknek az állapotoknak a befolyásolása az agyban történik.

A Holdvilágképűekben is megjelenik az All Machine test mint gép metaforája, ám most nemcsak fizikai, hanem nyelvi síkon is megtörténik a behatolás.

Az előző könyv óta megírtam egy német könyvet (Wir bauen eine Stadt, Parasitenpressen, 2016) amiről itthon nem hallani, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert abban pont arról van szó, hogy én mint idegen entitás hogyan hatolok be a német nyelvbe. A szövegek felét a Bosch gyárban írtam, ahol egy kutatóprogramon vettem részt. Ott azt figyeltem meg, hogy beszélnek az emberek kódnyelveken egymással, és leírtam egy csomó gépet is. Az első lépés, amikor behatolsz egy idegen nyelvbe, a következő pedig, amikor ez az idegen nyelv már kódolva van a technológia és mindenféle fejlesztések segítségével. Ez a Holdvilágképűekre is hatással volt, mert ott is egy idegen nyelv jön létre, és különböző nyelvek lépnek interakcióba egymással.

Ha a testet egy olyan gépnek tekintjük, ami zenét is képes produkálni, szerinted mi a legizgalmasabb hang, amit létre tud hozni?   

Amit már gyakorlok egy ideje, az az overtone, de mit ne mondjak, van még hová fejlődnöm. Nem tudom, mikor felejtettünk el egyszerre több hangon énekelni, ezt a mongol őseink még kiválóan tudták; lehet például fütyüléssel együtt hörögni, vagy fütyüléssel együtt beszélni. Ezek a kettős hangok érdekelnek, az, hogy hány hangot tudsz egyszerre kiadni, hány személyiséget tudsz egyszerre létrehozni magadból.

Egy korábbi interjúban említetted, hogy talán film is készül majd a Holdvilágképűekből. Milyen egyéb sideprojekteket, performanszokat tervezel a könyv mellé?

Van már belőle két színpadi darab, az egyiket csoporttal csinálom, a másik egyszemélyes, és a Fal című szövegből készült. Nem zajos előadás, amilyet általában szoktam, egy saját performanszvideóra reflektálok, és kialakul belőlem egy másik entitás. Inkább dokumentaristának nevezném, elég elidegenítő hatású. Berlinben és Lipcsében már előadtam, és most úgy néz ki, hogy november elején Budapesten is lesz egy bemutatója. Trapp Dominikával fogjuk együtt csinálni, és remélem, sikerül meghívnom Anthony Rayzhekovot is, akivel a Bőr című szöveg multimédiás performanszán dolgoztunk együtt. Az előadásnak van egy továbbfejlesztett változata, amelyben Anthony felesége is részt vesz, víz- és levegőgyakorlatok egytől hétig. Ebben nagyon csúnya világ jelenik meg, sok Holdvilágképűek-szöveget is beledolgoztunk.

Milyen perspektívából tekintesz erre a csúnya világra?

Az én szemszögem a masnis, tapsoló kislány kegyetlen szemszöge. A mosolygós, rácsodálkozó erőszak érdekel, a naivitásba csomagolt, nagyon pozitív erőszak. Az a fajta horror, ami durva, erőszakos, de a nagyobb jó érdekében történik, és saját magad kéred.

Ha a nagyobb jó a cél, akkor ez az erőszak elkerülhetetlen, nem?

Hát nézd, ha a szupercsapatba akarsz tartozni, annak azért vannak feltételei.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr512646883

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.