Olvass!

KönyvesBlog

Márai Lola, a nő az L. betű mögött

2017. július 15. iSophie

marai_preview.jpg

Márai a naplóiban egyszerűen csak L. betűvel jelölte. De ki lehetett valójában Márai Lola, vagyis Matzner Ilona, a feleség, aki hatvankét éven át volt a híresen nehéz természetű író hűséges, támogató partnere? Ötvös Anna Lola könyve című életrajza erre a kérdésre próbál válaszolni. 

Lola családja

Lola gazdag és befolyásos kassai zsidó családból származott. Anyai nagyapja, Moskovics Jakab hosszú éveken át a város köztiszteletben álló tiszti főorvosa s egyben több helyi szabadkőműves páholy vezetője volt, apja, Matzner Sámuel pedig katonatisztként kezdte a pályafutását, később pedig lap- és könyvkiadással foglalkozott. A család hölgytagjai sem kedvelték a tétlenkedést: mind a nagymama, Korn Mária, mind pedig az anya, Moskovics Irén aktív tagja volt a helyi nőegyleteknek, jótékonysági szervezeteknek, és ritkán rendeztek Kassán olyan izraelita bált vagy egyéb kulturális összejövetelt, amelynek ne ők lettek volna a főszervezői. A Matzner-lányok, Lola és Zsazsa gyermek- és kamaszkora élénk társadalmi és kulturális környezetben telt: a legjobb oktatásban részesültek (Zsazsa később még a jogi egyetemet is elvégezte) és alig volt nap, melyre ne jutott volna egy jótékonysági bál, teadélután vagy zsúr. Fennmaradó idejükben a lányok teniszezni, korcsolyázni jártak, s gyakran múlatták az időt a család tátraszéplaki nyaralójában is. Fiatalkorukat csak két esemény árnyékolta be: fivérük, Pubi halála, aki egy tátrai hegymászás során vesztette életét, illetve az első világháború, ami miatt egy időre tanulmányaik megszakítására kényszerültek.

Ötvös Anna: Lola könyve - Kassától Márai Sándorig

Helikon, 2017, 212 oldal, 3499 HUF

 

Lola tehát meglehetős jólétben nőtt fel, ám a Matznerek vagyona a húszas évektől fogva rohamosan fogyni kezdett: a súlyos beteg édesanya hosszadalmas orvosi kezelései annyi pénzt felemésztettek, hogy Matzner Sámuel hamarosan csődbe ment. A második világháború borzalmai aztán végképp szétzilálták a családot: bár Máraiék minden követ megmozgattak, Lola édesapját nem sikerült megmenteniük – 1944-ben Auschwitzba hurcolták, ahol életét vesztette.

Megismerkedés

Kassán nem volt divat, hogy zsidók és keresztények egy társaságban mozogjanak, ezért hiába származtak hasonló körökből, Lola és Márai (eredeti nevén Grosschmid) Sándor csak látásból ismerték egymást. Bár szülővárosukban a mai napig él a legenda, hogy a fiatalok egy fagylaltevési versenyen ismerkedtek meg a város leghíresebb cukrászdájában, a Megayban, ez valószínűleg nem igaz: a pár nem Kassán, hanem Berlinben talált egymásra 1922-ben. Márai a Tanácsköztársaságot éltető írásai miatt kényszerült arra, hogy a német fővárosba költözzön, míg Lolát felejteni küldték itteni rokonaihoz: szerelmes volt ugyanis egy újságíróba, aki a Matzner család szerint „nem volt elég jó party”. A fiatalember történetesen Márai egyik barátja volt, aki megkérte az írót, hogy közvetítsen kettejük között. A terv azonban balul ütött ki, hiszen a fiatalok már az első találkozáskor végzetesen egymásba szerettek. Márai így emlékszik:

Délután a Kurfürstendamm egyik teaszalonjában találkoztam Lolával. Előadtam barátom levelét és néhány szót dadogtam. De aztán zavartan elhallgattam; ő is hallgatott. Mind a ketten pontosan tudtuk, hogy itt már nem lehet semmit csinálni. Az ilyen találkozások mindig nagyon egyszerűek. A születés is egyszerű, a halál is. Egy pillanatig nem volt „bűntudatom” barátommal szemben.   Hamis és hazug „lovagiasságra” képtelen voltam. Az ilyen találkozások különben sem szándék, elhatározás következményei. Nem tehettem semmit és nem tehettem semmiről. Később sokszor elvettem férfiaktól nőket, s tőlem is elvittek nőket férfiak. Ilyenkor bűntudatom volt, vagy szégyelltem magam, vagy kakaskodtam, mindenesetre „magyaráztam” valahogy e francia négyeseket.   Mikor Lolával találkoztam, nem magyaráztam magamnak, sem másnak semmit, amint az ember nem tartja szükségesnek magyarázni, hogy él és lélegzik.

Lányszöktetés

Amint arra számítani lehetett, a Matzner szülők ezt a kapcsolatot sem nézték jó szemmel. Nem Márai családja vagy felekezete ellen volt kifogásuk: egyszerűen kétes egzisztenciának tartották az alkalmi újságcikkekből élő, mindössze huszonhárom éves írót. A fiatalok azonban nem sokat teketóriáztak: mikor nem kapták meg az atyai áldást, Márai egészen egyszerűen megszöktette Lolát. Kassán ezzel kapcsolatban is él egy legenda, miszerint Matzner Ilona összekötött lepedőkön ereszkedett le Sándorhoz lakásuk, a Maléter-palota ablakából, a valóság azonban ennél valamivel prózaibb volt. Lola szülei úgy tudták, hogy lányuk ruhát varratni utazik Pestre, ám mikor hírét vették, hogy közben Márai is elhagyta Berlint, Matzner Sámuel azonnal követte a fiatalokat a fővárosba. Elkésett: a házasságot megakadályozni már nem tudta, ám ahhoz még éppen időben érkezett, hogy ő lehessen a lánya esküvői tanúja. Így a pár, ha késve is, végül mégis megkapta az atyai áldást.

Így élt Márai rejtőzködő felesége, Matzner Lola

Ki volt Matzner Lola, Márai Sándor rejtőzködő felesége, írásainak első olvasója, akit naplóiban csak L. kezdőbetűvel jelöl? Mi a személyes története? Ötvös Anna kassai történész-könyvtáros, Márai-kutató az L. betű mögé akart nézni, kiemelni a nő alakját az ismeretlenségből. Szó szerint a szemétből került hozzá Matzner Lola fotóalbuma, amelynek anyaga ebben a könyvbe látható először.

Nehezen indult a házasság

Bár nagyon szerelmesek voltak egymásba, házasságuk mégis nehezen indult, összecsiszolódásuk nem ment zökkenőmentesen. Fiatalok voltak és szegények, nem igazán tudták, hogyan is kellene fenntartani egy közös háztartást. Míg Lola otthon sírdogált, Márai alkalmi írói munkákra vadászott, hogy biztosítani tudja kettejük megélhetését. Tovább nehezítette a dolgot, hogy családjaik nem vették komolyan a házasságukat: mosolyogva várták, mikor adják fel, mikor lesz már vége.

Az első hónapokban Berlinben éltek, majd úgy döntöttek, Párizsba költöznek. Itt sem volt könnyebb az élet, ráadásul Lola szilveszter éjszakáján hirtelen rosszul lett. Mivel nem volt pénzük orvosra, a fiatalasszony valószínűleg oda is veszett volna, ha egy ismerős orosz doktor nem segít rajtuk. Kiderült, hogy Lolának vetélése volt, az okozta a súlyos belső vérzéseket, melyekbe csaknem belehalt.

Csemetéről, hálistennek, szó sincsen

– írta ekkor még megkönnyebbülve Márai egy rokonának. Később a pár már nagyon is szeretett volna gyereket: 1939-ben született is egy kisfiuk, Kristóf, azonban a csecsemő alig másfél hónapos korában meghalt. Mivel több saját gyermekük nem lett, végül az örökbefogadás mellett döntöttek, és a háborús bujdosásuk idején magukhoz vettek egy fiút, Babócsányi Jánoskát, akit aztán példásan fel is nevetlek. A sors fintora, hogy Márai Sándor még nevelt fiát is túlélte: János 1987-ben halt meg, az író pedig két évvel később, 1989-ben lőtte főbe magát.

A sikeres férfi mögött álló nő

Lola és Márai házassága a hullámvölgyektől sem volt mentes (elég csak az író alkalmi viszonyaira gondolni a kor híres színésznőivel, Mezei Máriával vagy éppen Tolnay Klárival) együttélésük alapvetően mégis boldog és harmonikus volt. Lola szelíd, támogató partnere volt férjének: elviselte híresen nehéz természetét, kielégítette szeszélyeit (az író például elvárta, hogy felesége minden este három-négyfogásos vacsorát tálaljon, még azokban az időkben is, amikor Lola egész nap dolgozott egy amerikai cipőboltban) és irodalmi karrierjét is segítette: ő véleményezte elsőként férje írásait, és ő levelezett a szerkesztőkkel, kiadókkal is. 1948-ban végleg elhagyták Magyarországot: onnantól kezdve főleg Itáliában és az Egyesült Államokban éltek. Házasságuk hatvankét évig tartott: Lolát 1986 januárjában, San Diegóban érte a halál. Jegyzeteiből kiderül: a gyászoló író pontosan tudta, mit veszített.  Álmaiban Lola egészen haláláig kísértette.

Ma éjjel elmondta a „mindent”. Hosszú szerelmi vallomás a „minden”. Az a szerelmi vallomás, amit hatvankét éven át vártam, de közben mindig valahogy másról beszéltünk. Az „életben” nem is lehet elmondani, csak holtan, az óceán mélyéből, úgy tör fel a vallomás, mint valamilyen forró vízáradás a tengerfenék mélyéből, ahol a mélyvízi vulkánok lobognak. Elmondja, hogy szeretett, csak engem szeretett, szerelemmel szeretett, hatvankét éven át. A naplóban mindig újra csak ennyit ír. „Ő”. Vagy „Vele”. Vagy „Nála”. Most elmond mindent. Mi lehet ez? Én beszélek, vagy ő? Sokáig tart a vallomás. Hajnal felé elakad a szava, ismétel két-három szót, mint mikor a hanglemez egyik rovátkájában megakad a tű és a lemez forog, de már csak ugyanazt ismétli. A szerelmi vallomásnak vége. Ezt is „megéltem”.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr912665417

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.