Olvass!

KönyvesBlog

Egy kiállítás képe - Bán Zsófia: Tájkísérlet

2017. július 18. .konyvesblog.

ban_zsofi-4918.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Sorozatukban írókat, költőket kérünk meg, hogy válasszana egy képet a Ludwig Múzeum aktuális kiállításának anyagából, és írják le, ami először az eszükbe jut róla. A Párhuzamos avantgárd című kiállításon Bán Zsófia járt.

Választott kép: Tájkísérlet, 1970 (land art projekt, Halász Károly, Kismányoki Károly, Szíjártó Kálmán)

Életünk útjának feléhez érve[1] – persze, hogy akkoriban, a század hetedik évtizedében hol is tartott az életünk, s a miénken kívül az országé, amelyben életünk zajlott, aligha sejthettük –, sötét erdőben találtuk magunk, mert elvétettük a helyes utat – de hogy mi is volt a helyes út, arra már csak a legöregebbek emlékeztek, noha kérdésre ők sem voltak éppen válasz-készek, mert a rendezetlen tájban alig akadt, aki látta volna a fától az erdőt. Ehhez kellett volna egy külső, mondjuk, archimédészi pont, ahonnan legalább egyvalaki megmondhatta volna, hogy hol és miben is állunk, hogy a fák összeállnak-e erdővé, hogy egyáltalán összeállnak-e bármivé, aminek úgy tűnik, még értelme van, s hogy van-e még út, ami járható.  Egy tanult térképész kellett volna, aki közülünk való, de mégsem az, aki itt is van, meg nincs is, aki bent is van, meg nincs is – egy szóval, megoldhatatlannak tűnt a dolog. Hát, jaj, fájdalmas dolog elmondani, milyen volt az a sűrű vadon: elfog a félsz, ha csak eszembe jut – mert elmondani csak most, utólag lehet, ha lehet, akkor nem volt hozzá nyelv, nem volt hozzá sem akarat, sem képzet, mert a sűrű, áthatolhatatlan gomolygásnak nem volt kerete, nem volt se eleje, se vége, csak valamiféle végtelenített, koszlott-szürke jelene, amelyben mindig csak az épp előttünk álló fát lehetett látni, néha épp csak ujjbeggyel lehetett kitapintani a törzs rücskös kérgét, a hangyajáratokat – majdnem olyan néma állapot volt, mint a halál, miután arról épp így nincs mit mondanunk, nincsen hozzá nyelvünk.

Könyves Magazin 2017/3.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 79 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF

 

De hogy beszámoljak a jóról is, elmondok mindent, amit ott, egy nap, találtam. Hogyan kerültem oda – nem tudom, annyira álmatagon jártam akkor, de egyszerre felnéztem és megláttam, hogy a rendezetlen, széteső, jelöletlen tájat ismeretlen kezek rendezni igyekeztek, a törzsek közé összefüggő, fehér folyamot feszítettek, amely, mint egy addig ismeretlen nyelv ráfeszült a káoszra és lassan, fokozatosan tagolta, értelmet adva neki, és ekkor kissé csitult a félelem, mely végig ott lapult szívem tavában a gyötrelemben töltött éjek során, abban a konstans éjszakában, amely akkoriban az időnket jelentette, amelyből nem volt kitekintés és amelyben nem volt értelem, csak mindig a következő lépés, egy meg egy meg egy meg egy, vakon tapogatózva a következő fáig. És akkor, egyszer csak, a kifeszített fehér folyamra tekintve, csodálatosan, hirtelen olvasni tudtam benne, a fák összeálltak erdővé, a gomolygó, konstans idő történelemmé, egyszerre vetült rá a saját és a közös történetünk, a közös nyelvünk és emlékezetünk, a tagolatlanságból valami jótékony tagoltság rajzolódott ki, a sűrű massza diszkrét halmazokká vált, és ahogy, mint egy álomban, hangtalanul követtem, éreztem, hogy egyszerre iránya, irányultsága lesz, hogy vezet valahová, talán épp kifelé ebből az átláthatatlan ködből, éppen oda, ahol most állok, oda, ahol egy napsütötte domb lábához jutottam, s ott véget ért a völgy, mely szívemet így rémítette. Hát, valahogy így.

[1] Nádasdy Ádám fordításának felhasználásával.

 

A cikk eredetileg a Könyves magazin 2017/3. számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr7212671389

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.