Olvass!

KönyvesBlog

Magyarország, 1957

2017. július 27. .konyvesblog.

weyer_600_2_2_1_3.jpg

Gjirokasterben éppen úgy csorog le az eső a tetőkről, ahogy Ismael Kadare az angol fordításban Chronicle of Stone címen megjelent (magyarra sajnos nem lefordított) ifjúkori önéletrajzi regényének első mondataiban írja. Már éppen boldogan földet érnének, hogy hamarosan párává válva visszatérjenek az égbe, amikor egy keskeny csatornában rabul ejtve találják magukat, és mielőtt megkérdezhetnék, hogy hová viszik őket, egy ciszterna, egy leselejtezett edény vagy egy házilag eszkábált esővízgyűjtő börtönébe zuhannak. Látni, hogy ez tényleg éppen így történik, és mindezt éppen az Ismael Kadare utca ereszei alatt figyelni meg kétségtelenül nagyon szép, nem akarom ezt sem kisebbíteni, és még kevésbé kérkedni vele. De ha nem pont így landolnának az esőcseppek, rosszabb író lenne Kadare? Kevésbé hinnénk el gjirokasteri ifjúkorának történetét?

Könyves Magazin 2017/3.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 79 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF

 

1957-ben Gabriel García Márquez riportsorozatot írt a kommunista blokk országairól. Ebben összekeverte Kisújszállást Újpesttel, a forradalom kezdőnapját pedig október 23. helyett október 28-ra teszi. Riportjának egyik fő helyszíne Kádár János augusztus 20-i beszéde, amiről ő azt írja, Újpesten volt, de valójában Kisújszálláson beszélt. Márquez meggyőződéses szocialista volt, ami az ötvenes évek Latin-Amerikájában bocsánatos bűn és az egész riportsorozaton érződik a nem kis részben '56 leverése miatt kezdődő kiábrándulás. Érthető módon az NDK-t, Csehországot, Lengyelországot és a Szovjetuniót is érintő riportsorozatban Magyarországról festi a legsötétebb képet, Kádárral szemben azonban némi megértést tanúsít (ez később, Nagy Imre kivégzése után változik meg). Kádárt inkább a tépelődő oldaláról fogja meg, nem az elnyomóról, aki egy pontig egyetértett Nagy Imrével, de aztán muszáj-Herkulesként magára vállalta a történelmileg népszerűtlen feladatot és behívta az oroszokat. (Bevallom, a tépelődő Kádár időről időre előkerülő képére különösen allergiás vagyok. Én leginkább a gyávaságot tartom meghatározó vonásának, de ez most sajnos nem tartozik ide, pedig bele tudnám lovalni magam). Márquez azt írja, Kádár az ünnepi beszédben ki is tér arra, hogy tisztában van vele,  kormánya nem éppen népszerű és önreflexióra hajlamos embernek mutatja be. Most pedig nézzük, hogyan beszélt Kádár Kisújszálláson – a következő pár mondat az egyetlen olyan rész, amely valamilyen módon a kormánya elfogadottságára, illetve annak hiányára vonatkoztatható:

Ez a népi hatalom persze olyan, hogy bizonyos embereket megbüntet, más embereket korlátok között tart. De ez elkerülhetetlen. (Derültség.) A hatalom mindig hatalom volt, és az lesz a jövőben is. Enélkül a hatalom nélkül nem lehet a dolgozó embereknek szabad élete. Persze, hogy vannak olyanok, akiknek ez nem tetszik. De hát mit csináljunk? Olyan rendszert, amely mindenkinek tetszik, nem lehet csinálni. (Derültség.) Mert hiába, ami tetszik Weiss Manfrédnak, az valószínűleg nem tetszik annak az elvtársunknak, aki most a csepeli gyárban dolgozik. (Derültség.) Ami neki tetszik, az nem tetszik Weiss Manfrédnak. (Derültség.)

Ha az olvasó leküzdötte a sok (derültség) miatti undorát, túllépett a kor Soros Györgyének, Weiss Manfrédnak az emlegetésén – a teljes beszéd ingerlően sok párhuzamot kínál még egyébként napjaink beszédeivel; az EU akkor az ENSZ volt, a nyugati sajtó pedig, nos, az a nyugati sajtó volt -, akkor talán visszatérhetünk az irodalmi kérdésekhez. (Taps, helyeslés)

Nagyon zavarba ejtő, hogy Márquez írása a sok kínosan alapvető tévedés dacára igaznak hat – sőt, ha biztosan tudnám, mi az, hogy igazság, azt mondanám: igaz. Mindig gyanakvás ébred bennem, ha azt olvasom, hogy egy író mennyi időt töltött kutatómunkával, hogy hitelesek legyenek regénye részletei (mit tettek, hordtak, hogyan beszéltek egy adott helyen és korban), mert egy regényben az ilyen részletek és díszletek lehetnek ugyan élvezetesek, de nem tartoznak a lényeghez. Némi vigasz a beszéd végigolvasása után, hogy bizonyos – nem történészi, hanem irodalmi – értelemben Kádár János is egy ilyen kevésbé lényeges díszlete 1957 Magyarországának. 1957 Magyarországa ugyanis az egyik legfontosabb történetünk.

Mindig önkéntelen szégyenérzet és düh tölt el, amikor az a bizonyos 1957. május 1-jei felvonulás kerül szóba, amelyen az indokoltnál jóval többen statisztáltak a Kádár-kormány első nagy legitimációs próbáján. Addigra már folytak a megtorló perek, kivégezték Dudás Józsefet és Szabó Jánost, megalakult a munkásőrség. Hogyan fordíthatott hátat ennyi ember a forradalomnak alig fél évvel később? Vajon hányan lehettek ott, akik októberben is felvonultak a tüntetéseken? Hallgatni talán kötelező volt, de lelkesedni nem, miért mentek el ennyien? Kádárék hangulatjavító egzisztenciális varázslatai, a béremelések és adócsökkentések miatt? És a legfájdalmasabb kérdés: mit mond ez az egész magáról a forradalomról? Számomra ez fájdalmasan megkérdőjelezi '56 nagy nemzetegyesítő mítoszát is. Spiró György Tavaszi tárlata izgalmas kísérlet ennek az időszaknak az elemzésére, de kimerítő irodalmi választ ezekre a kérdésekre nem ismerek.

Márquez riportja sem szolgál megoldással, de a lehetséges válasz sok részlete benne van. A mindenhová pártemberek által kísért, de a Gellért Szállóból meglógó, a hivatalos programon kívüli tapasztalatokat is gyűjteni akaró írónak pusztán egy rövid villamosozásról szóló leírása többet ér, mint a kimerítő hivatalos programjain tapasztaltak (Márquez egy szervezett író-újságíró küldöttség tagjaként, a moszkvai VIT alkalmából járta be a szovjet blokkot.) Benne van ezekben a foszlányokban a társadalmi szintű apátia és opportunizmus, önsajnálat és önigazolás, defetizmus és fatalizmus. Hogy menjen mindenki a büdös francba, de csak annyira, hogy ne hallja meg senki. Leír egy férfit, aki a villamoson a kezébe nyom egy cetlit, amin az áll, hogy „Szabadságot Magyarországnak”. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy akár még ez a férfi is ott tapsolhatott és derülhetett a megfelelő pillanatokban május 1-jén – még ha nem is hiszem, hogy a cetlis epizód valóban megtörtént.

Biztos vagyok benne ugyanis, hogy Márquez a leírtak egy részét csak konstruálja, képzeli, kiszínezi, apró foszlányokból, a hézagokat kitöltve rakja össze a képet. És ezen a ponton érdemes elgondolkodni, hogy mennyire más volt egy ilyen riportot megírni 1957-ben, amikor nem létezett internet, hogy az ember utólag ellenőrizzen minden részletet, emléket, információt. Bejárt öt fura nyelveket beszélő országot, amelyekben mindent megtettek, hogy ő torz képet kapjon a valóságról. Tolmácsok segítségével tájékozódott, akiket az állam bocsátott a rendelkezésére. Az információk ellenőrzésére pedig alig volt módja. Cserébe viszont olvasóinak sem volt lehetősége, hogy utánanézzenek annak, amit ír. Ma ezzel szemben mindkét lehetőség adott: kéznél lévő példa, hogy két számmal ezelőtt olyan helyen írtam aktuális cikkemet a Könyvesbe, ahol nem volt internet és ennek meg is lett az eredménye. Az olvasók viszont perceken belül odakommentelték azt, amire én írás közben nem emlékeztem, és ez kerek is így.

Az újságírás és az irodalom egyaránt az igazság megismerésének módjai. Nem mellesleg: Márquez jogot tanult, mielőtt újságíró, majd író lett. Az újságírás, kicsit a joghoz hasonlóan, szabályok által behatárolt úton, kérdésről kérdésre haladva igyekszik eljutni az igazsághoz és e szabályok egy jelentős része – helyesen – arra szolgál, hogy ne lehessen a tények keresésének és ellenőrzésének aprómunkáját megspórolva a legtetszetősebb igazság felé rohanni. A tisztességes újságírás akarattal is alig tudna letérni az útról, mert ha követi a szabályokat, akkor a tények kijelölik azt. Az irodalmi igazság azonban – szintén helyesen – más: ott nincs út, csak a végtelen tér és az utak végtelen kombinációja. Az irodalmi történeteknek belső törvényszerűségeik vannak, nem külső szabályoknak vannak alárendelve. Mégis gyakran vezetnek el gyorsabban az igazsághoz, mint az újságírás, mert az élet több mint tények összessége, és mert a történeteknek lehetnek érzései is. Mindezzel semmi baj sincs így. Baj csak akkor van, ha újságírásnak láttatjuk/álcázzuk azt, ami irodalom, mert e kettőnek nem csak a szabályai, hanem befogadásuk és megemésztésük törvényszerűségei is mások.

Márquez az El Espectador tudósítójaként ekkor Párizsban élt, de riportját – amelynek egyébként a többi országról szóló része is érdekes – inkább irodalmi műként fogyasztva értékelhetjük. 1957-ben már író volt, csak még nem élt meg belőle. 1955-ben jelent meg első regénye (magyarul: Söpredék), amelyben már megalkotta Macondót. Macondóban, ha létezne, valószínűleg nem pont úgy hullana az eső, ahogy azt megírta. Nem bíznék rá vonatmenetrendet, időjárás-jelentést, kormányzást és lézersebészetet. De szívet, lelket, igazságot, boldogságot, azt bármikor.

Szerző: Weyer Balázs

A cikk eredetileg a Könyves magazin 2017/3. számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr9712694209

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.