Olvass!

KönyvesBlog

Az anyák is emberek  

2017. november 26. Rostás Eni

hetkonyve_3.jpg

Egy fejlődő magzatnak elmesélt lávsztori (If You’re Not Yet Like Me, 2010, kisregény) és egy disztópiában kihordott terhesség (California, 2014) után a hiányból és az elszakíthatatlan kötelékekből építkező identitásról mond sötét, de annál szórakoztatóbb mesét Edan Lepucki. Ha nagyjátékfilmet forgatnának a második regényéből, valószínűleg az állna a plakátján: Az anyák is emberek. Ám a nézőt, aki egy Rossz anyák-típusú vígjátékra számítana, ahol nagy igazságok keverednek különböző testnedvekkel, jócskán érné meglepetés. Pedig A 17-es számú nőben nagy igazságok, különböző testnedvek, és rossznak látszó anyák is vannak. A hét könyve az ősz egyik legkellemesebb meglepetése, amelyben az anyaság művészet (mondjuk, Jackson Pollock), az élet pedig egyszerre kockázat és mellékhatás.

Lepuckit leginkább a toxikus családi minták ismétlődése foglalkoztatja, és az a kérdés, hogy a különböző generációk különféleképpen birkóznak-e meg ezzel. A 17-es számú nő a negyvenes (X generáció) Lady és a huszonéves Esther/S. (Y generáció) együtt töltött hónapjait bemutatva keresi a választ, ami kezdetben határozott igennek tűnik. Míg egyikük teljesen elzárkózik a saját anyja elől, másikuk a lehető leghitelesebben próbálja lemodellezni. Látszólag ellentétes előjelű folyamatokról beszélünk, ám a végeredmény mindkét esetben ugyanaz: felnőni végre, és elfogadni, hogy olyasmi is az identitásuk szerves részét képezi, amivel esetleg nem tudnak, nem akarnak azonosulni.

Edan Lepucki: A 17-es számú nő

Fordította: Nagy Mónika, Agave, 2017, 304 oldal, 3380 HUF

 

A kétgyermekes Lady (vagy ahogy valójában hívják: Pearl) bentlakó babysittert keres kisebbik fia, Devin mellé. Így találkozik Estherrel, aki S.-nek hívatja magát, „ami olyan mesterkéltnek tűnt, mintha egy napközis táborban vette volna fel”.  S. beköltözik a kert végében álló kisházba, és megismeri Lady másik fiát, a mutista Seth-et, aki kizárólag jelbeszéddel, Twitter-bejegyzésekkel és az iPhone-jába gépelt mondatokkal képes kommunikál. Figuráját Lepucki a saját fiáról mintázta, aki 15 hónapos koráig egyetlen szót sem szólt.

A Daniels-ház asszonya

A 17-es számú nő a plot alapján akár tökéletes thriller is lehetne, amit Hitchcock forgat egy okostelefonnal - idegen zavarja meg a családi békét, és az egyetlen szemtanú képtelen leleplezni. Mégsem zsánerkönyvvel van dolgunk, pedig a borító mindent megtesz, hogy chicknoirnak higgyük, és az egy oldalra jutó popkulturális (vagyis a magasirodalommal állítólag összeférhetetlen) utalások száma végtelen. Miközben folyamatosan fenntartja a feszültséget, Lepucki olyan ügyesen kormányozza át a történetet a szatíra, a családi dráma és a coming-of-age határára, hogy az olvasónak semmilyen hiányérzete nem marad, amiért a nagy leszámolás elmarad.  

Mielőtt S. megérkezett a családja életébe, Lady úgy döntött, szünetelteti a házasságát. Férje, Karl kiköltözött a házukból, ő pedig egyedül maradt két gyerekkel és egy határidővel – meg kell írnia a memoárját arról, milyen volt egyedülálló anyaként felnevelni Seth-et. Lepucki Andrew Solomon Alma a fájától – Különleges igényű gyerekek (Libri, 2017) című könyvében számos „türelmes, elfogadó, rendíthetetlen” szülőről olvasott, Lady figuráját pedig a szülőszuperhősök ellenpéldájául alkotta.  Az anyaság kérdéséhez három perspektívából közelít: az anyák, az apák és a lányok szemszögéből, akik nemcsak szülőként, de lehetséges jövőképként, követendő vagy kerülendő példaként is képesek látni az anyjukat.

Lady olyan erősen fókuszál a nagyobbik fiára, és a sehová sem haladó könyvére, hogy a kisebbiket szinte teljesen szem elől téveszti. Saját anyjával évek óta nem találkozott, kapcsolatukat traumaként hordozza magában, és közben nem veszi észre, hogy ugyanazokat a hibákat követi el, amelyek miatt anno megszakadt: fojtogatóan szorosra húzza a családi kötelékeket, túlszereti Seth-et, és a saját traumáit vetíti ki rá.

Gazdag és különös

Lepucki nem ítélkezni akar a Lady-féle anyák felett, mindössze illusztrálni az anyaság hétköznapi csatáit és identitásformáló erejét, ehhez pedig megtalálta a tökéletes karaktert. Lady önző és végtelenül cinikus, ám cinizmusa nemcsak a világ, de saját maga ellen is irányul.

Nőnek lenni élethosszig tartó tanulás, amely azzal kezdődik, hogy hogyan töröljünk (elölről hátrafelé), és csak a halállal ér véget, mindig dicstelenül. (5.o.)

Tragikus, mennyi mindent megtudunk a férfiaktól, akikkel lefekszünk. (217.o.)

Egyre inkább közhelyként és a fiával szemben elkövetett árulásként tekint a könyvre, ez pedig lehetőséget ad Lepuckinak – aki a The Millions szerzőjeként és szerkesztőjeként testközelből ismeri az irodalmi élet működését – hogy beszóljon a futószalagon gyártott mamimemoárok szerzőinek, a mártíranyáknak, akik a nagyközönség előtt vezekelnek, amiért engedték, hogy szemük fénye csokis kekszet reggelizzen.

– Elképzeltem, ahogy halomban állnak az asztalán a kéziratok elcseszett anyák történeteivel. Szegény anya… Az emberek mindig is próbálták eladni ezt a sztorit.  (39.o.)

Nem kíméli a mindent művészetnek látó és akként is kezelő önjelölt művészeket sem, regénye a 21. századi énkultusz kritikája.

– Igazi seggfejnek tűnik – állapította meg Lady.  

– Művész.

– Ezt mondtam én is. (126.o.)

Míg Lady az anyasággal viaskodik, S. a kisházban egy performanszból, fotókból és festményekből álló komplex művészeti projektet valósít meg. Előbb saját anyját, a „funkcionális alkoholista” Kathyt, majd mások anyjának gondtalan (értsd. gyermektelen) fiatalkorát személyesíti meg. S. nemcsak a külsőségeiben idézi meg a huszonéves Kathy-t, de a saját személyiségét is átformálja a projekt miatt, és a tökéletes összhatás kedvéért egyre többet iszik. Az alkoholista dadus-szál olvastán Hitchcock azonnal megnyomná a fókusz gombot, Lepuckinek azonban nem a suspense fenntartása miatt volt szüksége az italra, hanem hogy körüljárhassa a Ceci n'est pas une pipe-problémát. Vagyis az ábrázolás (tehát valamilyen művészet) és a valóság különbözőségét.

No.17.

Ahogy haladunk előre a Lady és S. által felváltva narrált történetben, Lepucki egyre inkább rávilágít a hősei közti hasonlóságokra, sőt S. egyik fotóján valójában egy nőt csinál kettejükből. Helyenként még a hangjuk is nehezen megkülönböztethető, ám ez inkább tűnik zavarónak, mint írói szándéknak.

Hőseiben nemcsak az anyjukhoz fűződő problémás viszony, vagy a felvett név a közös, hanem az álcázás is. A 17-es számú nő valójában egy műalkotás, Karl testvérének fotója sógornőjéről, azokból az időkből, amikor Lady még nem Hollywood Hills-i feleség volt, hanem csóró egyedülálló anyuka. Miközben S. mindent megtesz, hogy álcázza valódi énjét, Lady ugyanezt próbálja tenni a fotón szereplő nővel. Itt jön a képbe ismét Magritte pipája: a művészi céllal elfogyasztott alkohol „züllöttségnek látszik”, a pénz pedig nem tünteti el a múltat. Vagyis se műalkotásnak látszani nem egyszerű, se elkerülni, hogy bárki műalkotásnak lássa az embert.

Megrázó volt, ahogy ott szerepeltem Kit alkotásán. Az nem én vagyok a képen.

– Igaza van, nem maga. Az egy kép magáról.

– Így van.

– De nem épp ettől lesz olyan erőteljes a portrékészítés? Az ember azon tűnődik, vajon mi maradt ki.  (219.o.)

Bár Lepucki gonoszabbnál gonoszabb poénokkal sorozza meg hőseit („Úgy néztünk ki, mint két színésznő egy hüvelyszárazság elleni reklámban.”), a végsőkig szolidáris velük, ezt pedig leginkább az egyszerre megható, megrázó és szánalmat ébresztő éjszakai csajbuli-jelenetben tetten érhető, ami azzal kezdődik, hogy Lady túlórát akar fizetni S.-nek a barátságáért.

Fiatal és ártatlan

Az anyaságra és a művészetre nemcsak a regénybeli nők, de a regénybeli férfiak is reflektálnak, legyenek a szerepük szerint apák vagy fiúk. S. apja a hiányzó anyai szeretetet és törődést pótolja, Karl birtoklásnak és védekező mechanizmusnak látja Lady ragaszkodását Seth-hez, Seth pedig a film nyelvén mondja el, milyen úgy élni, hogy szavakkal nem képes kifejezni magát.

Nemcsak Lady, de a nagyobbik fiú karaktere is tökéletesen eltalált, teátrális jelenetek nélkül is képes érzékeltetni a kamaszlélek mélységeit. Némasága és online kommunikációs formái alkalmat adnak Lepuckinak arra is, hogy közhelyek nélkül értekezzen a közösségi média elidegenítő és összetartó tulajdonságairól, amelyek miatt a megfelelő kontextusban még egy farokfotó (dickpic) elküldése is performansznak minősül. És annak minősül a regény is, mert a szereplők addig-addig botladoznak a saját életükben, míg az olvasó rá nem ébred, hogy amit lát, az nem fikció, hanem tükör. Edan Lepucki oda üt, ahol a legjobban fáj, de azt olyan okosan és viccesen teszi, hogy közben csak nevetni lehet.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr3413390605

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.