Olvass!

KönyvesBlog

Aranyt egyedül a családja tartotta életben

2017. december 04. Rostás Eni

aranykor_alaplogo.png200 éve született Arany János. A bicentárium alkalmából megkértünk öt költőt, hogy válasszanak egy-egy verset az életműből, írják meg, szerintük miért aktuális, és próbáljanak meg válaszolni arra a kérdésre, hogy kortárs-e, és ha igen, mitől kortárs Arany. Volt, aki a családi emlékek, és olyan is, aki a műfordítás felől közelített a kérdéshez. Babiczky Tibor, Ferencz Mónika, Halasi Zoltán és Kántor Péter után Szabó T. Anna válaszolt. 

Itthon

Mint a madár a fészkére,
Szomju vándor hűvös érre,
Mint a gyermek anyaölbe:
Vágyom én e nyájas körbe.

Itt, enyelgő kis családom
Közt, van az én jó világom;
Künn borong bár a magasban:
Itt örökké csillagos van.

Csillogó szem, mosolygó ajk:
Ez az amit szívem óhajt,
S küszöbömet átallépve,
Ez derűl itt én elémbe.

Szívem ifjul, gyermekké lesz:
Kis örömet nagynak érez,
Körülem is ártatlan kedv
Játszi pillangója repked.

És felejtem egyelőre
Gondjaimat a jövőre:
Mi nehéz súly függ e vállon,
Nehogy kedvök búra váljon.

Gyermek-szívvel, öntudatlan
Nyugszom meg e gondolatban:
Hogy övéit el nem hagyja,
Ki mindnyájunk édesatyja.

(1852)

Bájos kis versnek tűnik, igazi aranyos családi kör, a hű szívek enyhítik az élet nehéz gondját, tátitáti, tátitáti… Az idill ritmusa elzsongít: úgy rázogat, mint üvöltő csecsemőt szokták a kétségbeesett szülők. Aludj el szépen, Kisbalázs, látod, elalszik holtfáradt anyád és rongyos kabátod, álmodd szépen, hogy te leszel az élet császára, nyugi, sssss, mígazéjjel vigyázreád… Aki nem ismeri Aranyt, az talán nem is érzi meg, micsoda fájdalom van a vers mögött, milyen mély életválság, kiégés, bukott forradalom utáni kiábrándulás, magány, kétségbeesés. Súlyos, sötét depresszió, öngyilkos gondolatok. A tehetségtelenség félelme („Egy nagy súly nehezült meg lelkemen, azon meggyőződés, hogy én többé nem vagyok képes költői művet alkotni.”) . Valami mégiscsak gyanús lehet itt, már a legelső sorokban: a verskezdet erősen emlékeztet a Mint a szép híves patakra felütésű zsoltárra, amit olyan gyakran énekelnek temetéseken. Itt is „hűvös érre”: igaz hitre szomjazik a beszélő – és persze a vers végén ott is van a kerek hitvallás… Szép, szép, csak az a szó ne lenne: „öntudatlan”… És ne lenne nagyon gyanús valami… Sokadik olvasásra jöttem rá, hogy mi az. Ez a vers, ami temetési énekkel kezdődik, egy olyan sorral ér véget, ami mögött egy másik mondat van: „Hogy övéit el nem hagyja/ Ki mindnyájuk édesapja.” Vagyis: Aranyt egyedül a család tartja életben, őmiattuk vesz erőt a kísértő halálon. (Tehát nemcsak ő tartja életben a családot, ahogy ezt még a verset nem sokkal megelőző vers, az Oh! Ne nézz rám mondja keserű büszkeséggel: „férfié az élet gondja”) .

Az otthon léte elemien fontos: ez tényleg élet-halál vers. Arról szól, hogy néha tudatosan kell kikapcsolni a tudatot, különben belepusztulunk. Tudatosan kell törekedni az elveszett békére, az öntudatlan hitre. „Oh, ha bennem is, mint egykor, épen/ Élne a hit, vigaszul nekem!…/ Kis kacsóid összetéve szépen,/ Imádkozzál, édes gyermekem” írta két évvel korábban, Fiamnak című versében. Mi a hit? Gyerekes naivitás, teljes abszurdum - mégis szükségszerű. Ehhez képest talán meglepő, hogy a család mégsem a hit célja, hanem a forrása Aranynál. A hit máshol van, a hit a költészetben keresendő: „… Mi a fészek kis madárnak/ Mi a harmat szomjú gyepre,/ Mi a balzsam égő sebre; Mi a lámpa sötét éjben (…)/ Az vagy nekem, oh költészet!” (A vigasztaló) Mennyire hasonló felsorolás! Nyugalom kell a zaklatott léleknek, hogy írni tudjon. A költő csak a fészkén tud költeni - és ezáltal hinni megint, erősen: hinni magában.

„Mint a gyerek anyaölbe”: nem ismerős? Dehogynem, József Attilától: „Szeretlek, mint anyját a gyermek,/ mint mélyüket a hallgatag vermek,/ szeretlek, mint a fényt a termek...” A vallomás itt nem(csak) a szeretetnek, hanem a költészetnek is szól. Ha család van, könnyebb hinni, Aranynak legalábbis. Egy közvetlenül előtte írt versben így beszél arról, hogy a boldogság az nem egyéb, csak a fájdalom ideiglenes megszűnése – figyeljük a hasonló fészek-hasonlatot: „Mind egy lankadt földművesnek/ pihenő tanyája: / Kész boldogság lesz neki a/ szenvedés hiánya.” Vagy amint egy akkori levelében írja: „Míg én gondolatomat mindig csak bajomon – mint nyelvet a fájós fogon – tartottam: semmi remény nem volt javuláshoz. (…) Évek folytak s én, ha jobban nem, rosszabbul se lettem, mint eleinte valék. Ez némi megnyugvást adott, megszoktam a bajt. Aztán kerestem, miben találnék még érdeket a világon. Sokszor csekélység hozott pillanatnyi szórakozást.” Aranyt család, az otthon (nem is, hanem hangsúlyosan: Itthon) melege, a csekély gyermeki játékok szórakozása, az altató szeretet, az ideiglenes öntudatlanság védte meg a halál hidege ellen – addig is, amíg megint tudott és mert írni.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5913400379

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.