Olvass!

KönyvesBlog

Kepes András: Ironizál rajtunk a történelem

2017. december 12. Rostás Eni

kepes-4317.jpgFotó: Valuska Gábor

A buddhizmus és a pszichoterápia egyaránt azt vallja, hogy addig ismételgetjük a nyomorúságunkat, míg nem vagyunk képesek őszintén szembenézni a traumáinkkal. A Tövispuszta számomra az együttérzés hiányáról, feldolgozatlan traumáinkról és önámító hazugságainkról szól. Ennek isszuk a levét a mai napig

– mondja első regényéről Kepes András. A Tövispuszta először hat évvel ezelőtt jelent meg, pár hónapja pedig olvasható az átdolgozott kiadás, amelyben Kepes még egyértelműbbé teszi, hogy nem a saját családja történetét írta meg a szegényparaszt Veres, a zsidó Goldstein, az arisztokrata Szentágostony és a polgár Sárády família több generáción átívelő történetében. Kepessel történelmi hitelességről, pszichológiai csodákról, és egy régi fénykép különleges történetéről beszélgettünk.

Amikor a Libri felajánlotta, hogy ismét kiadja a könyvet, Kepes újra elolvasta, és rájött, hogy tudna ma már ennél jobbat is írni.

Kicsit gyorsan fejeztem be, mert akkor született a kisfiam, és nem tudtam többet foglalkozni a szöveggel. Ez a hat év, ami eltelt közben, jót tett abból a szempontból is, hogy bizonyos távolságtartással tudtam kezelni a saját szövegemet.

Kepes változtatott a szerkezeten és az arányokon, csiszolt a stíluson, jobban kibontott néhány karaktert, húzott és hozzáírt.

Sokat profitáltam a kritikákból is. Ami persze nem jelenti azt, hogy mostantól majd ötévente újraírom a Tövispusztát.

Korábbi kiadója, az Ulpius, Kepes András családregényeként hirdette a könyvet.

Annyiban az én családregényem, hogy én írtam – mondja Kepes –, de a furfangos marketingszlogent sokan úgy értelmezték, hogy a saját családomról írtam a regényt, holott akkor a műfaja családtörténet lett volna. Ez a könyv fikció, miközben természetesen mind a négy família karaktereinek megrajzolásánál bőven vettem mintákat a saját családomból, az ismerőseim történeteiből, sőt saját magamból is, de a fikciók többnyire valóságos eseményekből táplálkoznak.

Az első borítóra egy szintén remekül félreérthető reklámszöveg került: A XX. század regénye.

Bizonyos szempontból ez is igaz, hiszen a Tövispuszta regényes formában valóban felöleli szinte az egész 20. századot, de úgy is lehetett érteni, mintha a század legjobb regényeként hirdették volna, ami természetesen vicc. Ahogyan Jókai A jövő század regénye sem azt jelentette, hogy nem írnak ennél jobbat a következő században. A marketing úgy jó, ha rafinált, de a Librit arra kértem, hogy az új kiadásnál már ne alkalmazzák ezeket a furfangos fogásokat.

Kepes már kamaszkorában megismerkedett a családregény műfajával, Buenos Airesben a Száz év magánnyal egy időben olvasta A Buddenbrook-házat. A mágikus realizmus közel áll hozzá, ám sokkal jobban hatott rá Julio Cortázar.

Nála a csodáknak pszichológiai magyarázatuk van. Amikor interjút készítettem vele, többek között arról beszélt, hogy azért nem értjük a csodákat, mert Arisztotelész gyermekei vagyunk, ragaszkodunk a rációhoz, és ami nem fér bele a hétköznapi logikába, arra azt mondjuk, véletlen és lesöpörjük. Holott lehet, hogy ezek az úgynevezett véletlenek egy másik valóságban könnyen megmagyarázhatók lennének. Kérésemre azt a példát hozta, hogy előfordulhat, amikor otthon lejátszom a vele készített felvételt, majd egészen mást fog mondani, mint amit én a beszélgetésünkkor hallottam. Jót nevettem a képtelenségen. Aztán otthon a televízióban, a vágószobában befűztük a filmet, lejátszottam a kollégáknak, és kiderült, nem értik vagy nyolcféleképpen értelmezik azt, amit az argentin író mondott. Szóval, Cortázarnak igaza volt.

Kepes András: Tövispuszta

Libri, 2017, 396 oldal, 3999 HUF

 

Kepes szerint épp ilyen különbözőképpen élik meg a történelmi eseményeket a Tövispuszta szereplői is.

Mindenki csak a saját sebeit nyalogatja, képtelen az empátiára, ez osztja meg a magyar társadalmat a mai napig.

Az új változatban 2000-ben ér véget a regény, ami szimbolikus évszám, a század, sőt egy évezred lezárása.

Akkor még úgy éreztük, talán tanultunk a 20. század hibáiból és tragédiáiból, abban reménykedtünk, hogy képesek leszünk őszintén szembenézni önmagunkkal, hogy nyíltan tudunk beszélni közös dolgainkról. Ebben ma már nem vagyok biztos

– mondja Kepes, ám szó sincs arról, hogy többé nem bízik az emberekben, „hiszen, ha valaki ilyen regényt ír, nyilván bízik abban, hátha az olvasókat elgondolkodtatja”. 

Mint minden könyvnél, ami a múlttal szembesít, a Tövispusztánál is felmerül a kérdés, hogy azok olvassák-e, akik már eleve úgy gondolkodnak, mint a szerző, vagy olyanok is kézbe veszik, akik teljesen eltérő értékeket képviselnek. Kepes ezért többféle megközelítésből követi végig a huszadik századot, egy paraszti, egy zsidó, egy arisztokrata és egy polgárcsalád perspektívájából, vagyis szinte mindenki felismerheti a szereplők sorsában a saját családtörténetének elemeit.

Tucatszámra kaptam a leveleket, és az országot járva rengetegen mondták, úgy érzik, hogy a könyv az ő családjukról is szól, hogy mintha ismernék a karaktereket, vagy éppenséggel mintha a rokonaik volnának. S ha ez így van, ha azt a vonalat, amit a családjuk átélt, hitelesnek érzik, akkor könnyebben megérthetik a regényben szereplő többi család megpróbáltatásait is

– állítja Kepes, akiben nem a tanító szándék munkált írás közben. Valami hasonlót próbált elérni a regényben, mint amit a kilencvenes években futó műsorában, a Desszertben, ahol különböző értékrendű, műveltségű, gondolkodásmódú embereket ültetett egy asztalhoz.

Ha úgy tetszik, a Tövispusztában családokat ültettem egy asztalhoz, és megkerestem azokat a pontokat, ahol talán egymásra csodálkoznak, és megpróbálják megérteni egymást.

Kepes jobb- és baloldali, valamint szélsőséges szemléletű történelemkönyveket, visszaemlékezéseket, naplókat olvasott, mert kíváncsi volt, össze tudja-e illeszteni az eltérő nézőpontokat, talál-e közös szálat.

Ennek az országnak az az egyik legnagyobb tragédiája, hogy párhuzamosan futnak a különböző narratívák, és az emberek még erőfeszítést sem tesznek, hogy megpróbálják megérteni a másik igazát, vagy legalább azt, milyen sérelmekből származnak az indulatok.  Ez amúgy kelet-európai sajátosság, mert a feldolgozás helyett itt mindig elfojtották, a szőnyeg alá söpörték a történelmi traumákat. Ha az ember egy angollal, egy franciával vagy egy hangsúlyozottan „nyugat-némettel” beszél, akkor értékrendtől függetlenül nagyjából mindenki ugyanazt a huszadik századi történelmet fogja elmesélni neki. Nálunk nem ez történik, és épp ez az alapja annak a gyűlölködésnek, és konfliktushalmaznak, amit képtelenek vagyunk megoldani, amitől ez az ország fél évszázaddal mindig a nyugat mögött kullog.

Kepes szerint regényében egyetlen olyan mondat sincs, ami ne lenne tökéletesen hiteles az adott korszakban.

Olyan sincs, ami kikacsintás lenne a jelenre, mégis, amikor most elolvassuk ezeket a mondatokat, iróniának hisszük őket. Az irónia hozzátartozik a stílusomhoz, és egyfajta távolságtartás is, de igazából a történelem ironizál rajtunk, én csak dokumentálom. Joggal röhögünk a múlton, de jobban tennénk, ha már előre röhögnénk a jelenen. Az olyan fogalmak, mint a haza, a szabadság, a magyarság, a nemzet, a hit végigvonulnak a huszadik századon, ám minden korszakban mást jelentenek és más magyarázatot fűznek hozzájuk. Azok a mondatok például, ahol az egyik karakterem a kilencvenes években kifejti, hogy bízik Orbánban és a Fideszben, mert végre majd nem kell tartani az oroszoktól, végre eltűnik a korrupt kádári világ, lesz demokrácia és sajtószabadság és független lesz az ország, teljesen hitelesek. Sokan gondoltuk ezt így akkoriban. Hogy mindez most szarkazmusnak tűnik, az nem az én csúsztatásom.

Bár az új kiadásban „poénból” nevesíti saját magát („Nem sokkal később szüleimmel néztünk egy riportot, Kepes műsora volt, az Apropó, ha jól emlékszem, azt kutatta, hova tűnt a Csepeli Vasmű bejárata elől a hatalmas Lenin-szobor, amelynek kinyújtott kezébe még a Kádár-kor derekán a munkások tiltakozásul zsíros kenyeret csempésztek.” Tövispuszta, Libri, 2017, 361-362.o.), számos konkrétumot eltüntetett a regényből (például a Magyar Gárda-szálat), vagy úgy stilizálta, hogy már ne legyen egyértelműen beazonosítható.

Engem a jelenség érdekelt, nem a konkrét szervezet, ráadásul a Magyar Gárda 2007-ben alakult, az átdolgozott kiadás pedig 2000-ben véget ér.

Olyan is volt, amit az angol nyelvű kiadás (The Inflatable Buddha, Armadillo Central Limited, 2013) lelkes és alapos fordítója, Bernard Adams miatt változtatott meg, aki képes volt utánajárni, melyik pályaudvarról indult a vonat Dombóvárra a Goldstein családdal és a kis Elzával.

Bernard egy nap azzal hívott, hogy a regényben pontatlan voltam, mert Dombóvárra a vonat nem a Nyugatiból, hanem a Keletiből megy. Rendben van, Bernard, mondtam, akkor a magyar kiadásban majd a Nyugatiból indul a vonat Dombóvárra, az angol kiadásban pedig a Keletiből fog. Így is történt. De közben valaki szólt, hogy én jól emlékeztem, mert régebben valóban a Nyugatiból indult a vonat. Így aztán úgy döntöttem, velem a MÁV nem fog kiszúrni, az új kiadásban már csak pályaudvar szerepel, aztán mindenki gondoljon arra, amire akar.

Az angol nyelvű kiadás borítójára (és a javított változat borítójának belső fülére) egy régi fénykép került, méghozzá a 20-as, 30-as évek magyar fotográfiája iránt rajongó brit kiadóvezető kívánságára.

Miután letettük a telefont, odamentem a könyvespolchoz, és leemeltem a Leletek a magyar fotográfiáról című kötetet, hogy találok-e benne olyan képet, ami alkalmas lehetne az angol kiadás címlapjára. A könyv egy olyan képnél nyílt ki, amin három srác áll. Az öltözetük, a testalkatuk pontosan megfelelt annak a leírásnak, ahogy Pált, Istit és Dávidot elképzeltem. Mindhármuk arcán különös maszk van, mintha azt üzennék: találjuk ki a sorsukat. Teljesen megdöbbentem. A telefonommal azonnal lefényképeztem a fotót, és átküldtem az angol szerkesztőnőnek, akinek leesett az álla. Ráadásul kiderült, hogy a kép a Horus Archívumból való, Kardos Sanyi barátom a jogtulajdonos, aki megengedte, hogy használjam a Tövispuszta kiadásaiban.  Azóta sem akarom elhinni, hogy ez a kép nem a képzeletbeli szereplőimről készült.

Az első változat narrátora különböző tárgyakat gyűjtött, és ezeket a tárgyakat Kepes az új változathoz is megtartotta, mert képesek komplett világokat előhívni. A koronás ezüstkanálról például mindenkinek egy arisztokratacsalád jut eszébe, míg a tulipános láda a paraszti kultúrát jeleníti meg. Az angol nyelvű kiadás címe is egy különleges tárgy lett, az utolsó fejezetben megjelenő felfújható Buddha, ami „a hit, az irgalom, a jó ízlés kiüresedését” jelképezi, és tulajdonképpen az egész regény alapgondolatát összefoglalja. Ezzel a kiüresedett világgal, a Tövispusztán gyűjtött tárgyakkal és családi anekdotákkal tervezi szembesíteni a kiállításán az embereket a narrátor, a fiatal médiaművész.

A regény huszonéves narrátora kénytelen szembesülni azzal, hogy nincs előtte olyan családi példa, amit követhetne. Kepes szerint épp ilyen helyzetben van a mai fiatalság is,

nincsenek követhető példák, vállalható modellek. Bár ennek van egy hallatlan nagy haszna is, hogy a fiatal generációnak magának kell kitalálnia valami újat. Kérdés, persze, hogy a szülők és nagyszülők tévútjai láttán értik-e, hogy az ő feladatuk lenne a morális forradalom. Vajon képesek lesznek-e túllépni a történelmi hazugságokon és traumákon, ami csak úgy működhet, ahogy az örvényből kell szabadulni. Minél jobban kapálózik valaki, annál nagyobb az esély rá, hogy megfullad. Egy nagy lélegzettel bátran le kell menni az örvény aljáig, és onnan kirúgni magunkat oldalra. Ez így van az őrület örvényében is, amiben most élünk. Mindenki kapálózik, ahelyett, hogy megpróbálna szembesülni önmagával, és más értékrend szerint élni.

Bár a Tövispuszta megjelenésekor Kepes arról beszélt, hogy eredetileg regényírónak készült, máig ez az egyetlen fikciója.

Nem nagyon bíztam magamban, gondoltam, úgy indítok, mint sok nagy író, akik újságíróként kezdtek, aztán majd szép sunyiban én is belopom magam a szépirodalomba. De kicsit elhúzódott az átmenet.

Kepes jelenleg ismét regényen dolgozik, a történet némiképp a Tövispuszta folytatása lesz, és napjainkban játszódik.

Azt mondják, második regényt írni mindig sokkal nehezebb, különösen, ha az első sikeres volt. Igyekszem a Tövispuszta alaposan átdolgozott második kiadását önálló kötetként kezelni, és így már nem kell szoronganom a második regénytől, mert rögtön a harmadikat írom.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5513472411

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.