Olvass!

KönyvesBlog

Potozky László: Ellenünk dolgozik minden

2017. december 27. .konyvesblog.

xmass-boritok-potozky.png

Eljött az időszak, amikor a receptfüzettől a keresztrejtvény-gyűjteményig minden kiadvány karácsonyi kisprózát publikál, hogy legyen mit olvasni a Reszkessetek, betörők! után. Idén a Könyves Magazin sem akar kimaradni az év végi összegzésből és a karácsonyozásból, úgyhogy megkértük Boldizsár Ildikót, Király Kinga Júliát, Potozky Lászlót, Szerényi Szabolcsot és Szív Ernőt, hogy írják meg a saját rendhagyó ünnepi novellájukat. A szaloncukor- és giccstúladagolás elkerülése érdekében mindegyikük kapott egy 2017-re nagyon jellemző témát az észak-koreai atomfenyegetéstől a #metoo-kampányon, az álhíren és a kibertámadáson át a rapszodikus hármas metróig. A plüssangyal webkamerát rejt, a Mikulás meztelen, a karácsonyfa pedig a föld alatt lobban lángra. Boldizsár Ildikó és Király Kinga Júlia után ezúttal Potozky László novelláját olvashatjátok. 

Könyves Magazin 2017/5. 

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

Épp a Sweet Leaf megy a Black Sabbath-tól a hotelszobában, amikor eldöntjük, hogy járunk egyet. Isztambulban vagyunk, mondja a csávó, akinek a reggelinél mutatott be az egyik szervező, nehogy már úgy teljen el a fesztivál, hogy nem csajozok be. Sonetnek hívják, indiai és költő, kapcsold már ki, túl sokat vagy wifin, kocogtatja meg aranygyűrűjével a telefonomat, induljunk, csak előbb takarítsunk föl magunk után, nézd meg, hogy néz ki az asztal. Jobban kéne vigyáznod ezzel a márkával, kezdi újra a liftben, miután kiszipogta magát, az iPhone, az a biztonságos, ezek a kínai mobilok megbízhatatlanok, kommunisták gyártják őket, ti meg a zsebetekbe teszitek a sok kicsi távvezérlésű bombát, mi az, hogy véletlenül felrobbangatnak az aksik?!

Még jó, hogy vastag dzsekit vettem, erre gondolok, amint kilépünk a szálloda forgóajtaján, és nyakamba vág a decemberi hideg, egészen az államig húzom a cipzárt, két tenger felől tódul fel a dombokra a fagyos szél, otthon se lehet sokkal melegebb. Átvágunk a Taksim téren, ott voltak a tüntetések tizenháromban, magyaráz Sonet a park felé mutogatva, de én a kabátzsebembe dugom a kezem, a kapcsos, kézzel készített, bőrkötéses jegyzetfüzetet tapogatom, amit ajándékba vettem, ha hazaérek, odaadom neki, imádja az ilyesmiket, rögtön az előszobában előveszem a hátizsákból, mintha semmi se történt volna, mielőtt eljöttem, mintha semmit se jelentett volna be, hidd el, jó lesz a tíz nap gondolkodási idő, folyton ez ismétlődik a fejemben.

A sugárúton a kajáldákban serceg a zsír, ugyanolyan zajos, mint a kocsik moraja, furcsa, szikkadt hamburgerek gőzölögnek az egyik kirakatban, Sonet megáll, és tátott szájjal nézi a fonnyadt zsemléket. Sziasztok, fiúk, hallom a hátunk mögül, marihuána, hasis, MDMA? sorolja egy harmincas férfi, és vigyorogva nyúl a bőrdzsekije zsebébe, én a fejtetejét bámulom némán, és Sonet se tudja levenni a szemét a sebekről, amik ott borítják a bőrét, ahol haja kéne legyen. Akárha legyalulták volna a koponyáját, száz meg száz apró vartól tüskés a skalpja, egyre türelmetlenebb, mit szerettek, mi kéne, kokain, speed, kaptagon? Kérlek, gyere, sziszegi Sonet, fehér autó gurul lassan felénk a járókelők közt, nem kell villantaniuk a szirénát, hogy rájöjjek, jó lenne tovább menni, oldalazva indulunk el, mintha itt se lennénk. Nem merek hátrapillantani, hogy vajon a rendőrök is jönnek-e utánunk, mert a díler követ, lányok, kicsikék, mi? kiáltja, úristen, suttogja Sonet, engem egyszer már letartóztattak egy irodalmi fesztiválon Macedóniában. Gyanúsak vagyunk, érzem, és arra gondolok, vajon ő most mit csinál otthon, biztos alszik nyugodtan, és akkor se izgatná magát, ha tudná, mi fog történni velem mindjárt, elkapnak, megfognak.

De elérjük a sarkot, befordulunk, sötét mellékutca, szaporán kopognak a lépteink. A következő kereszteződésnél megint letérünk, sietünk a házfalak közt, vakok az ablakok, alig van közvilágítás. Azt hiszem, leráztunk őket, lihegi Sonet, ezek olyanok, hogy nincsen náluk semmi, becsalnak a sikátorba, és úgy szétkapnak, mint a villanymotort, hajnalra Egyiptomban van a szíved, májad, veséd. Egy építkezés mellett járunk, a befejezetlen ház betonvázán keresztül a túlpart fényei hunyorognak, előttünk lejt az utca, tudod, hol vagyunk? kérdem, persze, feleli Sonet, egyenesen előre, aztán visszakerülünk a sugárútra, nem akarok több gengsztert meg rendőrt a nyakamba, keressünk végre egy klubot csajokkal. Errefelé viszont minden bezárt, és nem lehet eldönteni, hogy üres-e a félhomályos lépcsők teteje meg a kapualjak, vagy valami mocorog bennük, annyira ijesztő és ellenséges ez a környék, hogy meg se lepődöm, amikor egy kőkorlát mögül ránk szólnak.

Nem értem, milyen nyelven, hálózsákokba bugyolált alakok fekszenek egy kitaposott virágágyásban, susogva felülnek, a könyökükre támaszkodnak morcosan, mindegyikük arcán van valamilyen sebhely. Az egyik a szemünkbe világít a telefonja vakujával, már nem rekedten beszél, mint az előbb, fenyegetőn emeli fel a hangját, mintha azt kérdezné, mi a faszért csörtettek erre, nem látjátok, hogy alszunk? Egyszerre rázzuk a fejünk Sonettel, a csávók mocorognak a hálózsákok alatt, talán ugrásra készülnek, lelépünk a lépcsőre, amit a vastag korlát kísér, sietünk tovább, vagy menekülünk inkább, félek, nehogy elcsússzak a síkos fokokon, miközben előveszem a mobilom, és bekapcsolom a GPS-t. Sima szakaszok és fordulók törik meg a lépcsősort, ügyelek, ne botoljak meg semmiben, Sonetnek tágak az orrlyukai a rettegéstől, ó, haver, ó haver, ismételgeti, fényt veszek észre a távolban, imbolyog, a szívem a torkomban ver, lángok. Ugrálnak az árnyékok, Isztambul dombjain ezer meg ezer ilyen sikátor van, de biztos, hogy egyik se remeg így senki lába alatt, lehet, azt az utolsót nem kellett volna elszívni, pláne egy magamfajta szerencsétlennek, akinek nemsokára az se lesz, aki azonosítsa a tetemét, mennyire szánalmas, istenem, ha az anyja hajol egy harmincéves ember hullája fölé.

Sonetre nézek, se a megállás, se a visszafordulás nem opció. Két sötét alak gubbaszt egy kupac fahulladék mellett, alig harap a tűz az ócska deszkákba, ránk se bagóznak, és akkor se szólnak, amikor elpittyegi magát a telefonom. Meg akarsz öletni, ember? rázza a fejét Sonet, miután hallótávolságon kívül kerülünk, Google Maps-en megkeresem a haza utat, felelem, mire ő, szuper, most már nem csak a kínaiak tudják, merre vagyunk, hanem a törökök is, miért nem hallgatsz rám, kell az, hogy a pöcsödnél robbanjon bomba, vagy egyenesen a pofádban, amikor a kezedben tartod? Tíz százalékon van az aksim, mondom, fél óra ide a hotel, hisztizhetsz, és akkor itt is ragadhatunk, oké?!

Gémberednek az ujjaim, nem mindig tiszta, merre járunk, vacakol a GPS, bekapcsolom a mobilnetet is, hátha úgy pontosabb lenne. Tőle tanultam ezt is az egyik biciklitúránkon, tényleg, ott a tandem a garázsban, közösen vettük, vajon ha elmegy, mit csinálunk vele, kettéfűrészeljük? Egyik mellékutca olyan, mint a másik, a térkép girbegurba útvonalat mutat, többször is kerülnünk kell, másfelé menni, mert előbb egy fémkapu van ott, ahol nem kéne, majd kutyák rohannak elő egy foghíjas kerítés alól, szerencsére nem rontanak nekünk, csak ugatnak. Rohadt nagy dögök vannak Isztambulban, mondja Sonet, és mintha becsípődne a szalag, ezt hallgatom, amíg végre-valahára ismerős környékre nem érünk, rohadt nagy, rohadt nagy, rohadt nagy dögök vannak Isztambulban. Innen visszatalálunk, négy százalékon van a telefonom, akkukímélőre teszem, hogy kibírja a hotelig, Sonet megnyugszik, hagyja a kutyákat, és folytatja a kínaiaknál, ahol abbahagyta. Hogy EMP pulzusokat is ki tudnak bocsátani ezek az okostelefonok, és az teljes elsötétítést jelent, lazán begyalogolhatnak mindenhová. Ha nem tették meg eddig, digitálisan alá vagyunk aknázva. Gondoljak csak bele, hány ember veszne oda, ha úgy döntene a jó kommunista párt, hogy minden kínai mobilon meghúzzák a ravaszt?

Kijózanodok, mire a szálloda halljába érünk, száraz a szám, utoljára másfél órája ittam, és akkor is töményt. Nem megyünk valami klubba csajozni? kérdezi Sonet, nem, mondom, és kiszállok az elsőn. Csöndben csukom be magam után a szobám ajtaját, végigdőlök az ágyon, hidd el, jó lesz ez a tíz nap gondolkodási idő, pörög az agyamban, meg az, hogy megkért, ne hívjam, hogy alaposan át tudja rágni magát a dolgainkon. Négy és fél napja. Vagy öt, mert odahaza is elmúlt éjfél. Nem számít. Megnyomom a hívás gombot, várok kicsit, és megszakítom, mielőtt kicsenghetne. Aztán újra. És újra. Nem merem. Nehogy pont emiatt döntsön nem jól. Inkább a fejem alá a teszem a párnát, és a fülemre a telefont. Nem azért, hogy szólna. De ha valaki Kínában mégis megnyomja a gombot, legalább rögtön eltalálnak.


A novella eredetileg a Könyves Magazin 2017/5. számában jelent meg. 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1413509645

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.