Olvass!

KönyvesBlog

A lányok csöndjénél nincs nyomasztóbb

2018. január 14. Rostás Eni

unnamed_18.jpgOkoslányregények címmel indított sorozatot az Athenaeum, amellyel meg akarja újítani a lányregény „sokszor a felszínességnek, az egyszerű romantikának engedményeket tevő műfaját”. Olyan könyveket válogatnak majd ide, amelyek „szerzői nem tipikus sikerkönyvírók, hanem társadalomtudósok, kutatók, egyetemi szakemberek, akik egy-egy, korunk társadalmát feszítő problémát, a lányokat érintő közösségi vagy személyiségbeli torzulást történetek elmesélésén, sorsok ábrázolásán keresztül vizsgálják”.  A sorozat első darabját, Mona Awad Antilányregény című testképzavar-naplóját a hét könyvének választottunk, és a hét könyve lett a második okoslányregény, a Lányok csöndje is, Jennie Melamed disztópikusnak nevezett, A Szolgálólány meséjéhez hasonlítgatott debütálása, amelynek központi témája a nővé válás, és a gyerekekkel szemben elkövetett szexuális erőszak.

Jennie Melamed : Lányok csöndje

Fordította: Diószegi Dorottya, Athenaeum, 2018, 308 oldal, 3699 HUF

 

Bár a szerző „sötét disztópiaként” definiálja a könyvet, a disztópia-vonalat sikerült a legkevésbé hitelesre írnia. A Lányok csöndje egy meg nem nevezett szigeten játszódik, ahová generációkkal korábban tíz család érkezett az Óföldön pusztító tüzek elől menekülve. Az általuk kialakított rendet, és a rend működtetéséhez szükséges „ne-szabályokat” az Írásunkban rögzítették, kijelölve a helyes irányt az utánuk következőknek. Bár az olvasó a legtöbb disztópiában kap némi hátteret a pusztítás természetéről (pl. terméketlenséget okozó járvány, a huszonnegyedik óra), most abban sem lehetünk biztosak, hogy egyáltalán történt-e pusztítás. Melamed a tüzek emlegetésén kívül semmilyen magyarázattal nem szolgál az Ősök érkeztére, ám felmerül a gyanú, hogy az emlegetett lángok nem a testet, hanem a lelket és az erkölcsöket pusztították. Mivel a legtöbb szereplő már a szigeten született, csak néhány elejtett félmondat utal arra, hogy nagyjából hányat is írhatnak a regényidőben. A baseballsapka, amit a szigeten „furcsa kalapként” emlegetnek, „amelynek csak elől van karimája”, az Óföldön mindennapos viselet, és léteznek már fehér tabletták is, amiket „halvány vonal szel ketté". Az információmorzsák azonban semmilyen drasztikus változásra nem utalnak, ami a sziget társadalmának kialakulásához vezethetett volna, ez pedig arra erősít rá, hogy regény nem egy jövőbeli disztópikus világot, hanem egy önálló szabályok szerint működő jelenbeli szektát mutat be. Karizmatikus szektavezér helyett azonban ezt a közösséget a vándorok irányítják, az egyetlen olyan csoport, aminek bármikor átjárása van az Óföldre.

Az Ősöktől megörökölt rend erősen patriarchális. A nőknek alig néhány feladata van, férjhez menni, gyereket szülni, majd reménykedni, hogy fiuk születik, így elkerülhetik a lányokkal járó „tehetetlen bánatot”. Az esküvőkre ősszel, a termékenység nyarának nevezett többhetes rituálé után kerül sor, ami az amisok Rumspringájára emlékeztet (bár a szerző – saját bevallása szerint - nem abból merített inspirációt). Vagyis arra a néhány hetes időszakra, amikor az amis fiatalok megtapasztalhatják, milyen is a közösségükön kívüli élet. A Rumspringa célja, hogy a fiatalok házastársat találjanak maguknak, és visszatérjenek a közösségbe, ám nekik minden esetben van választási lehetőségük. A termékenység nyara azonban „lányokat szippant be és feleségeket köp ki”, és a feleséggé válást egy lány sem úszhatja meg, aki az előző nyár óta menstruált először. A gyereklányokból és a tizenéves koruk végén járó férfiakból verbuvált házaspárok feladata gyerekeket nemzeni, majd amikor a harmincas-negyvenes éveikben nagyszülővé válnak, félreállni az útból, meginni „az utolsó italt”, és átengedni az otthonukat, a munkájukat, de még a nevüket is az új pároknak.  Miután egy nő két egészséges gyermeknek adott életet, ami egy erősen belterjes közösségben nem egyszerű feladat, a férjektől az Ősök szabályai szerint elvárható, hogy a népességszabályozás érdekében éjszakánként lecseréljék a feleségeiket. Mégpedig a saját kiskorú lányaikra. A vérfertőzés tehát nemcsak elfogadott, hanem egyenesen hagyomány, sőt „szent”.

Mindenki igyekszik megvigasztalni a másikat, de a gyerekekkel mégsem beszél senki. Vanessa szinte biztos benne, hogy nem tudják, mit is mondhatnának nekik. (362. o.)

A Lányok csöndjében látszólag nincs túl sok eredeti ötlet (elnyomó patriarchátus, zárt közösségek dinamikája, fellázadó kisebbség), ám van valami, ami kiemeli a regényt a feminista tematikájú slágerkönyvek közül. Melamed „a gyermekek ellen elkövetett abúzus antropológiai aspektusaiból és pszichiátriai kezeléséből” doktorált, tudása és tapasztalatai pedig leginkább a karakterábrázoláson mutatkoznak meg. Regényében négy lány, Amanda, Janey, Caitlin és Vanessa perspektívájából követhetjük végig egy teljes év történéseit. Mindegyikük hiteles hangon beszél a felnövéssel járó testi és lelki változásokról, a kétségekről, az izolációból fakadó egyre növekvő kíváncsiságról, a szabadságvágyról és a lánybarátságok természetéről, és mindegyük másként viszonyul a sziget legnagyobb luxuscikkéhez, a reményhez.

A házas Amanda gyerekkora óta érzi, hogy nem helyes, ami a kislányokkal történik:

Anya utált és engem hibáztatott, mintha én lennék az oka. Az első alkalommal, amikor megtörtént, úgy fájt, hogy azt hittem belehalok. Azt hittem, hogy Atyám meg fog ölni, hogy valami szörnyűséget tettem, amiért ezt a büntetést érdemlem. Nem tudtam, mi lehetett az. Aztán amikor vége lett és rájöttem, hogy életben maradok, azt gondoltam, hogy legalább soha többé nem kell újra csinálnom. De aztán minden éjjel újra megtörtént. Minden éjjel. Vagy legalábbis majdnem minden éjjel. Amikor pedig nem, akkor azon gondolkoztam, vajon meghaltam-e. Bárcsak meghaltam volna! Senki sem segített, senki sem mentett meg. Olyan hétköznapivá vált az egész, mint ahogy felvesszük a cipőnket vagy arcot mosunk. És mégis minden alkalommal, amikor lefeküdtem, eszembe jutott az első alkalom, megdermedtem, remegtem, sírva bámultam a plafont, és ő még csak észre sem vette. Aztán rájöttem, hogy másokkal is ez történik – ennek kell történnie, és ez nem büntetés, csak a dolgok rendje. És látszólag senkit sem érdekelt, a lányok sem foglalkoztak vele. Menekülni kezdtem, nem törődtem bele. És most is foglalkoztat, mert egyszerűen… rossznak érzem. (122. o.)

A lázadó Janey koplalással próbálja kitolni az első menstruációja idejét, mert nem hajlandó alávetni magát a sziget szabályainak. Caitlin egy nap olyasmit lát, amit nem kellett volna látnia, Vanessa pedig lassan elkezdi megkérdőjelezni a világot maga körül. Bár minden lány átesik a beavatáson, legyen az szexuális természetű, vagy hétköznapi verés, az erőszak nem beszédtéma köztük. A négy fal között történtekről kizárólag a véraláfutások, felduzzadt arcok, véres testrészek árulkodnak, amelyek egy idő után státuszszimbólummá válnak, az ellenállás, az erő, a kitartás szimbólumává.  

A sziget, ahol az apák igényt formálhatnak a lányaikra

Van valami, amit minden lány tud ezen a szigeten, de senki nem beszél róla: SZÜLJ FIÚT!Ahol a totális hazugság a legkisebb bűn, amit elkövetnek a gyereklányok ellen, ahol az ortodox rend a szabadság és az emberi méltóság teljes hiányát jelenti a lányok számára, ahol a világtól elzárt sziget...

A könyv központi figurái a lányok, ám Melamed nem feledkezik meg a fontosabb férfiszereplőkről sem. Ilyen például az Óföldről érkezett Mr. Adam, akit leginkább az intézményesített pedofília vonzott a szigetre, vagy Vanessa másodpercekre felbukkanó öccse, akinek gyermeki ártatlansága éles ellentétben áll feltételezhető jövőjével. A legizgalmasabb viszont kétségtelenül Vanessa apja, egyszerre próbál meg jó vándor és jó apa lenni. Ehhez az érzelmi zsarolás („Szükségem van rá, hogy ugyanolyan jó legyél, mint eddig voltál. Kérlek, maradj itthon értem, és légy jó miattam.”) ugyanúgy hozzátartozik, mint a lányért hozott áldozat, ám az olvasó közben folyamatosan emlékeztetve van rá, hogy mit is jelent apának lenni a szigeten. (Vanessa apjának őrlődéséhez kapcsolódó, felkavaró tartalom: I’m a pedophile, but not a monster; Not a monster blog)

– Ki az én kis feleségem? – kérdi Atyja hízelgő hangon.

– Én vagyok – súgja Vanessa.

– És mit tesznek a feleségek?

Vanessa habozik. Atyja soha nem tette fel ezt a kérdést

azelőtt, és a lehetséges válaszok özöne most elárasztja

a lány agyát.

– A feleségek a férjeikkel maradnak?

– Igen, a feleségek a férjeikkel maradnak – sóhajt fel kötelességtudóan a lány.
– Légy jó lány – súgja újra Atyja.(245. o.)  

Mivel Margaret Atwood neve megkerülhetetlenné válik, amint a lányok, asszonyok jogainak megnyirbálásáról, és a velük szemben elkövetett jogtalanságokról esik szó egy fikciós alkotásban/tévéhíradóban (hogy ez miért nincsen jól, arról ITT írtunk), tegyük félre minden ellenérzésünket, és közelítsünk a Lányok csöndjéhez Gileád irányából. Azt fogjuk látni, hogy Melamed könyvét leginkább antiszolgálólány-regényként lehetne definiálni, ugyanis épp azt mutatja be, ami Atwood regényéből majdnem teljesen hiányzik. A sisterhoodot, a női szolidaritást. A Lányok csöndjéből valószínűleg sosem lesz kultregény, és a magasirodalmi polcra sem sikerül felférnie, ám hiba lenne annyival elintézni, hogy egy újabb könyv, ami Atwood sikerén próbál felkapaszkodni az eladási listák élére. Leginkább azért, mert megmutatja, hogy egy közösség szabályai hogyan írják felül a gyerekjogokat. Ilyesmi pedig nemcsak a világtól elzárt szigeteken történik.  

Még a leginkább elnyomott és abuzált gyerekeknek is vannak örömeik, reményeik és vágyaik – még mindig gyerekek, és nem pusztán az abúzus áldozatai

nyilatkozta Melamed, ám hősei kizárólag a termékenység nyarán tapasztalhatják meg mindezeket. A szülők a jó idő beálltával szabadon eresztik a gyerekeiket, akik vadállatok módjára veszik be az erdőt, harcolnak a küszöbön hagyott ételért, és büntetlenül gyakorolják a szabad szerelmet. Vagyis azt tesznek, amit akarnak, azzal, akivel akarják. Amikor Janey fellázad a sziget rendje ellen, és ősszel is a tengerparton húzza meg magát, lányok tucatjai csatlakoznak hozzá. A lányok hamar kialakítják a saját napirendjüket, nappal alszanak, éjjel élelemre vadásznak, és bujkálnak a felnőttek elől, közben testvérként vigyáznak egymásra, és egy pillanatra elhiszik, hogy máshogy is lehet.  A gyermeki kíváncsiság tétje a szigeten nem a világ felfedezése, hanem a saját hang, a saját egyéniség és a bátorság kinyilvánítása, amin akár az életük is múlhat.

A Lányok csöndje egyszerre idézi Rachel Urquhart debütáló regényét, A látnokot, amelyben egy fiatal lány próbál boldogulni a sékerek zárt világában, A lányok című Emma Cline debütálást, ami a Manson-klán tagjaihoz enged közelebb, Jeffrey Eugenides kultkönyvét, az Öngyilkos szüzeket, és az utóbbi hónapok egyik legnagyobb Twitter-vihart kavaró irodalmi hírét. A Deadline tavaly nyár végén írta meg, hogy lányokkal forgatnák újra William Golding klasszikusát, A Legyek Urát. Azonnal megjelentek a tweetek, amelyek szerint ez lenne a valaha volt leghűtlenebb remake, mert a lányok összetartanának, támogatnák egymást, és az egész film másról sem szólna, mint hogy „folyamatosan bocsánatot kérnek egymástól a végkimerülésig”. Jennie Melamed debütáló regénye után lehet, hogy váltanék rá jegyet.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5613575045

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.