Olvass!

KönyvesBlog

A magyar álhírtörténelem egyik csúcsa irodalmi vonatkozású

2018. január 18. .konyvesblog.

weyer_600_2_2_1_4.jpg

Kapóra jött nekem ez az elhagyatott hely, már csak a szokatlansága miatt is: vajon miféle agyafúrt megfontolásból dönthettek úgy a jezsuiták, hogy egy zsidók számára szent helyen adjanak egymásnak találkozót? És mi köze lehetett ehhez a mindenkitől elfeledett és talán el is zárt temetőhöz? Csupa megválaszolatlan kérdés, ami viszont hihetőbbé teszi a történetet. Ha a tények egytől egyik megválaszolhatónak és valószerűnek látszanak, akkor a történet csak hamis lehet. (…)

Umberto Eco A prágai temető című regénye, ahonnan a fenti idézet származik, egy hivatásos okirathamisító és álhírgyáros élettörténete. Eco az összeesküvés-elméletek szerelmese és nagy ismerője, regényírói életművének  jelentős része ebben a tárgykörben játszódik. Simonini kapitány az első kitalált besúgói jelentés konstruálásakor kap rá a fake news ízére:

  • a tények nagyobb része legyen igaz vagy hihető, elsősorban az ügy szempontjából jelentéktelen tények, hogy azok a nem igazakat is elhitessék,

  • a hazugságok pedig legyenek meglepőek, hogy felkeltsék a figyelmet, de ne annyira, hogy az már hihetetlenek legyenek.

  • és ami a legfontosabb: olyasmit találjunk ki, amit sokan szívesen elhisznek, mert illeszkedik a világképükbe, és ezért kétely nélkül fogadják el igaznak.

A fake news sokáig békebeli kamuzás volt, fő célja, hogy az érdekes, bár nem igaz hírek segítsenek eladni az újságot. Fontos azonban, hogy az ilyen újságokat messziről fel lehetett ismerni: tördelésről, címadási stílusról, az árusítás helyéről, küllemről. Kedvenc álhírem a magyar bulvársajtó rendszerváltás utáni hőskorából a Blikk „Édesburgonyává változtak a nigériai kisiskolások” című cikke a kilencvenes évek elejéről, amely egy Blikk-hír minden formai jegyét hozta a cikk eleji helyszínmegjelöléstől a nevek után zárójelbe tett életkorig. Maga a hír nyilvánvalóan kitalált volt elejétől a végéig, kiderült, hogy „a kis zöldségeket” átmenetileg egy rendőrségi őrszobán tartják megfigyelés alatt és „a városka lakói maguk is értetlenül állnak a jelenség előtt”.

Donald Trump megválasztásának évében, amikor mindenki a fake newsról kezdett beszélni, készült egy kutatás, amely azt vizsgálta, milyen mértékben dőlnek be az olvasók az álhíreknek. A legnagyobb elérést az álhírek közül egy olyan mestermű érte el a Facebookon, amelynek nem volt köze Trumphoz: „Letartóztattak egy nőt, mert a főnöke íróasztalára szart, miután nyert a lottón”. Aztán persze jön a „Ferenc pápa Trump megválasztását támogatja”, de az igazi művészetet láthatóan díjazza a közönség. Hogy miért mestermű az asztalra szaró nő alakja? Mert az álhírgyártás egyik legfontosabb előírása már az Eco-féle értelmezésben sem csupán az, hogy hitelesnek kell látszani, hanem olyan hírt kell kitalálni, amelyet sokan szívesen hisznek el. Annyira így van, hogy ezt a hírt annak dacára hitték el sokan, hogy az nem is akarta magát elhitetni: eredetileg egy szatíraoldalon olvashattuk. Egy olyan lapban, aminek az impresszumában is olvasható, hogy minden kamu, és ilyen címekkel dolgoznak: „Golfütővel verte agyon a férjét, mert az nem lájkolta elég gyorsan a képet, amit kirakott az Instagramra”, „Kutatások szerint az ima 0%-kal csökkenti a bűnözést”. A mindent és bármit leszaró lottónyertes alakjával azonban olyan könnyű azonosulni, hogy az politikai árkokon átívelően hat, míg a pápai támogatást nyilván csak a Trump-hívek nyalják be szívesen, főleg, hogy az nem is szatíra, csak sima hazugság.

A magyar álhírtörténelem egyik csúcsa is irodalmi vonatkozású: Illés Béla figurájáról, Guszev kapitányról évtizedeken át utca volt elnevezve Budapesten, lakótelep Nyíregyházán, emléktáblája és tankönyvi emlékezete volt. A nem különösebben jelentős író, a Magyarországra a szovjet birodalmi hadsereg tisztjeként visszatérő Illés (akit, szerintem kissé túl megbocsátóan, „anekdotázó kedvűként" említ sok helyen az irodalomtörténet a talán találóbb „moszkovita hazaáruló” helyett), ezt az anekdotáját kissé túltolta. A Vörös Boldizsár által felgöngyölített történet szerint Illés az Új Szó főszerkesztőjeként szeretett volna történelmi alapokat kreálni (vagy nem szeretett volna, hanem ez volt a dolga, ki tudja) a későbbi szovjet-magyar barátsághoz, ezért először arról írt, hogy a Rákóczi-szabadságharcot hogyan támogatta Nagy Péter cár udvara, egy valószínűleg fiktív orosz követi napló ismertetésével. Majd ugyanígy, a '48-as forradalomnak is kreált orosz támogatókat. Így írt újságcikket „Orosz tisztek Kossuth Lajosért” címmel a soha nem létezett, a '48-as forradalom mellett kiálló és ezért kivégzett orosz cári tisztről, Guszev kapitányról. A cikk és a köré költött mítosz remek példája a tökéletesen kivitelezett álhírnek.

Illés sikerének titkai közé tartozik, hogy kínos pontossággal ismertet részleteket: a Guszev és társai elleni büntetőeljárás 1849 májustól augusztusig tartott; összesen 16 vádlott volt, közülük hetet ítéltek halálra. Az ítéleteket 1849. augusztus 16-án hajtották végre Minszkben, a Preobrazsenszkij-laktanya udvarán, és a per dokumentumait csak 1936-ban találták meg a minszki levéltárban „a Bjelorussz Akadémia történelmi osztályának tudományos munkásai a régi, cári kormányzóság iratainak rendezése közben”. Ezenkívül irigylésre méltó, ugyanakkor igazán pofátlan technikával teszi követhetetlenné a nyomokat, amikor már az első Guszev-említéskor azt írja: „Nem tudom, hogy e történelmi okmány nem esett-e áldozatául a Minszket felégető német banditáknak.” Amikor sehol semmilyen dokumentumot nem találtak Guszevről, akkor egy másik cikkben megemlítette, hogy „a bűnügy összes iratait a minszki katonai levéltárban Janka Kupala, a híres bjelorussz költő segítségével fedezték fel”, aki azonban addigra már nem élt, így természetesen ellenőrizhetetlen forrás volt.

És ami legfontosabb: Guszev kapitány olyan kitaláció volt, amely az adott pillanatban mindenkinek kapóra jött, mint egy felmutatható orosz hős, aki romantikusan az életét áldozta a magyar szabadságért (Illés még egy, az utolsó szó jogán elmondott beszédet is kreált neki, tele szabadságvággyal és az elnyomás elleni lázadással). Pár év alatt a sajtó, a magyar és a szovjet történetírás és irodalom is tele lett Guszev-hivatkozásokkal, egészen addig, hogy a hatvanas években Mikojan a Magyar Országgyűlés április 4-i ünnepségén is Guszevről beszélt. Ami végül is találó, figyelembe véve, hogy április negyedike is egy kamuünnep volt. A Guszev-mítosz aztán persze lelepleződött, de mégiscsak negyven éven át egy Illés Béla által kitalált figuráról volt elnevezve egy meglehetősen jó fekvésű belvárosi utca (a mai Sas utca), emléktáblával.

Az álhír és a valódi hír versenye nagyon egyenlőtlen: az álhír olcsóbb, és a valóság nem korlátozza a cselekmény színességét, tehát nyilvánvaló, hogy eszerint egy pusztán álhírekből álló újságot nagyon sikeresen lehetne működtetni. Ebben a logikában egy buktató van, hogy a valóság éppen azáltal izgalmasabb, hogy igaz. Guszev kitalált történeténél sokkal jobb sztori az, ahogy Illés Béla kitalálta és elhitette őt.  

Szerző: Weyer Balázs

 

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2017/5. számában jelent meg. 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr3813585213

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.