Olvass!

KönyvesBlog

Cseh Tamás 75 - Generációk álmait, vágyait, iróniáját és kétségbeesését énekelte világgá

2018. január 22. .konyvesblog.

cseh018.jpg
Megyek a világnak,
akármit csinálnak,
abban kell részt venni,
magam át engedni,
hahó…

Volt egy keskeny arcú, félhosszú hajú férfi egy gitárral, pengette, fogott rajta néhány akkordot is, és maga elé mormolt, dúdolt, időnként fel-felcsapott a hangja – énekelt szerelmekről, a gyerekkor füveiről, westernszínészekről, a Balatonról és a konszolidációról, a reggeli közértbe járásról, albérletekről… Énekelt a Kádár-korszakban, a kínosan elnyújtott, lágy ítéletidőben, mikor az Isten sem gondol semmire, a rendszerváltáskor, amikor a kivonuló szovjet katonák azt énekelték, hogy rátok bízzuk az álmaitokat, szolgáljátok a magyar urakat, és az utána következő, nem is annyira szép, új világban, amikor valóban piacon volt ott minden, ami szegényes, ami nem kell, ami úgymond elavult. Volt rajztanár, színpadi és filmszínész, zeneszerző, zenekari tag, igazmondó énekes, indián, uralkodó, katonatiszt, szerelmes, csaló és megcsalatott, a budapesti bohém éjszakák sztárja, férj, apa, házakat, kerteket építő gazda, szíves vendéglátó és tárt karokkal várt vendég… Ő volt az, aki a hatvanas, hetvenes évek generációjának, napjaink idősebb szülő és fiatalabb nagyszülő nemzedékének álmait, vágyait, iróniáját, kétségbeesését, csalásait és megcsalatásait kiénekelte; aki szeretett, elárult, lelkesedett, mesélt, hazudott, megőrült, emlékezett velünk és helyettünk – ő volt Cseh Tamás.

Cseh Tamás - Bérczes László beszélgetőkönyve

Európa Könyvkiadó, 2018, 368 oldal, 4299 HUF

 

Ma lenne 75 éves, és ebből az alkalomból újra megjelenik az a Beszélgetőkönyv, amelyet barátja és munkatársa, Bérczes László készített a legendás előadóművésszel 2006 augusztusától 2007 júniusáig: a tüdőrák diagnosztizálásától a halálos kórral való küzdelem félidejéig. Rengeteg szellemi, érzelmi és műfaji réteget sűrít magába ez a könyv: életút-interjút, létösszegzést, ars poeticát, leltárkészítést, önreflexiót, búcsút, reményt és kétségbeesést – s mindenek előtt és mindeneken túl két barát, két meglett férfi cigizős-iszogatós, hol borongós, hol felfénylő dallamvezetésű beszélgetését.

A kérdések arra irányulnak, hogy Cseh Tamás a kronológia segítségével járja az emlékezés ösvényeit – és e kísérlet alapvetően sikerrel is jár, az asszociatív kitérők érzékletes-eleven epizódjai, az emlékezés és felejtés határán való bizonytalankodások után mindig sikerül visszatérni az életút időrendjének főcsapására, hogy végül egy kelet-európai kopottságában és szűkösségében is megdöbbentően gazdag és érzékeny élet történetmondásának részesei lehessünk.

Sajátos belső feszültség szervezi meg számunkra a személyiséget és a szöveget: egy töprengő, tépelődő, lassú, befelé forduló, hosszú várakozásokra képes ember hangját halljuk, aki ugyanakkor tele van szenvedéllyel, szélsőséges indulatokkal, aki mértéktelen vágyakozással és kíváncsisággal veti bele magát az éjszakai világmegváltó beszélgetések, szerelmek és féltékenységek, zenei és színházi előadások világába, akit haláláig fűt a lét érzéki gazdagságának gyermeki-kamaszos lelkesedésű csodálata.

Csak még egyszer gyere elő,
A résből, hol elbújtál, gyerekkorom,
Csak kő legyek, csak bogár legyek,
és engedj újra füveiddel játszanom

Cseh Tamás gyerekkora Tordason telik, meglehetősen szűkös anyagi körülmények között, de számára boldogítóan gazdag, vegetatív létformában: nyulakat tart, disznót vág, lovagol, ismeri a fákat, füveket, tudja, melyik bokor ágából lehet tartós íjat készíteni, teknőből eszkábál csónakot magának, hogy nekivágjon a kert alatti Lófolyónak, hallgatja még rokkán is fonni tudó édesanyja meséit, tiszteli, kicsit féli édesapja szikár hallgatagságát.

Aztán 1956 egyik napról a másikra száműzi e boldogító dzsungelből – a szovjet csapatok bevonulásának másnapján a család Budapestre költözik, és a kisfiúnak egyszerre kell alkalmazkodni és önérvényesíteni a Villányi út, a Gellérthegy és a József Attila Gimnázium diák- és felnőtt társadalmában.

A család számos, egymásnak ellentmondó és rengeteg variációt tartalmazó eredetmondát örökít generációról generációra: egyszerre regél erdélyi és szatmári, nyírségi, szabolcsi ősökről – ami megingathatatlanul közös mindegyik aitiológiában, az a nemesi származásról és patriotizmusról való meggyőződés, mely méla undorral és keserű beletörődéssel viseltetik a kádárizmus iránt. Cseh Tamás ebből a közegből hozza egész életében következetesen képviselt jobboldali-konzervatív meggyőződését, katolicizmusát és azt a mániát, hogy a személyes szabadság megőrzésének egyik lehetősége a saját ház és kert autonóm kis világának megteremtése. Zárkózott, megkeseredett édesapjával is elsősorban a kővágóőrsi családi nyaraló civakodva együttműködő építése-szépítése közben találnak közös hangra, az utolsó éveiben megvett bakonybéli bikaistálló házzá alakítása során pedig már fenntartások nélkül követi az apai imágó útmutatásait. A kamaszfiú úgy szerez magának kortársai között tekintélyt, hogy a gellérthegyi indiánosdik közepette kiderül, egyedül ő tudja, hogy a mogyoróvesszőből készült íj és nyíl az igazán tartós, az erdős-gazos terepen is ő mozog a legügyesebben.

De a gimnazista fiú identitáskeresése nemsokára újabb, soha ki nem apadó forrást talál önnön képzőművészeti és zenei érdeklődésének felfedezésében. Hihetetlen lelkesedéssel és szívóssággal veti bele magát mindkét művészeti ág gyakorlásába: hatszor rugaszkodik neki a képzőművészeti főiskolai felvételinek, miközben gitárján autodidakta módon tanulja-keresi a fogásokat, rádióadások magnófelvételeiről próbál dallamokat, angol szövegeket megtanulni, átírni önmagának. A budapesti majd az egri tanítóképző elvégzése után Székesfehérváron majd Perkátán – itt iszonyatos nyomorban – tanítóskodik, hogy aztán majd’ egy évtizedig dolgozzon rajztanárként Kőbányán, jórészt kemény, vagány, lázadó roma gyerekeknek mesélve és szabadon festve-rajzolva.

geza-tamas.jpg

Ugyanebben az időben beleveti magát a hatvanas-hetvenes évek budapesti avantgarde művészvilágának éjszakáiba is. A korszak legtehetségesebb, legprogresszívabb alkotóinak, Erdély Miklósnak, Bódy Gábornak, Huszárik Zoltánnak baráti köréhez tartozik, ismeri Halász Péter színházi performanszait, rengeteget tanul a Kex zenekar legendás vezetőjétől, Baksa-Soós Jánostól is. Ezeken az alkoholtól és tehetségtől mámoros éjszakákon egyre gyakrabban kérik barátai, hogy ő maga is vegye elő gitárját, énekelje rádióból eltanult vagy maga kitalálta dallamait. Aztán a Kex zenekar egyik koncertjének szünetében először énekel közönség előtt, majd egy mozgalmas éjszakán bemutatják neki Bereményi Gézát, aki másnapra bejelentkezik vendégnek. A másnapos Cseh Tamás szinte nem is tudja, hogy ki csönget rá Iskola utcai albérletébe, mindenesetre nekiáll pengetni-dúdolni, és néhány óra alatt elkészül az első szöveg. Innentől fogva – kisebb-nagyobb kitérőkkel – élethossziglan tartó alkotói kapcsolat szövődik a két művész között, Tamásé a dallam, Gézáé a szöveg, és mindkettőjük ura és parancsolója a dal.

Itt van a város, vagyunk lakói,
Maradunk itten, maradunk itt, maradunk.

Az egyre puhuló diktatúra világában a fiatal értelmiségiek a szabadság megőrzésének szinte egyetlen lehetőségét a művészi alkotásban látták, ezért példátlan dinamikájú szellemi élet bontakozott ki a vidéki nagyvárosokban és Budapesten: alternatív színházi előadások, táncházak, eredeti zenei világokat teremtő együttesek dolgoznak szinte mámorosan együtt és egymás mellett, miközben készülnek a hatalomhoz cinikusan viszonyuló Jancsó korszakalkotó filmjei. Ő lesz a Még kér a nép 1971-es forgatása alatt Cseh Tamás első, hivatalos megrendelője is, amikor a gitáros fiútól egy reggelen valamilyen parasztmozgalmakat idéző dalt kér estére – így készül el a későbbiekben Filmdal címet kapott alkotás, mely egyben az éppen disszidáló Baksa búcsúztatója is. Cseh Tamás aztán szinte Jancsó udvari énekese lesz: nem csupán a Lee Van Cliff című dalát kell neki számtalanszor elénekelnie, hanem gitárjával mintegy szimbolikus figuraként szerepel a Szerelmem, Elektra és a Szörnyek évadja című filmjében is.

Közben albérletek és lányok jönnek-mennek, a hátrafésült hajú, farmeres rajztanár el-elbóbiskol az óráin, születnek a dalok, nő a rajongótábor és a Cseh-Bereményi szerzőpáros a vesztesek nyugalmával beadja az útlevélkérelmét Párizsba, hogy disszidálhasson. A hivatal jó sokáig packázik velük, majd Cseh végre kap egy idézést a rendőrségre. A két barát biztos benne, hogy most következik majd – az útlevél áraként – a beszervezési kísérlet. Cseh westernhősre veszi a figurát, és ballonkabátja zsebébe rejtve egy meglehetősen élethű játékpisztolyt elindul, hogy dacoljon a besúgóvá válással. Majd a rendőrségen azzal szembesül, hogy noha az elvtársak minden egyes fellépéséről és éjszakai életének is valamennyi mozzanatáról tudnak, igazából csak egy dolog nyugtalanítja őket: egy több embernek is megmutatott, személyes tulajdonban lévő lőfegyver. És akkor Cseh Tamás előkapja a ballonja zsebéből a játékpisztolyt, és megmutatja a hivatalos közegnek, hogy műanyagból van és a csöve be van forrasztva. S az út szabad Párizsba!

Senki nem beszél róla, de mindenki búcsúzik tőlük – ahogyan francia barátaik is azonnal elkérik útlevelüket, hogy elkezdhessék intézni a politikai menekültjog elnyerésének hivatali procedúráját. Tamás és Géza belevetik magukat a Montmarte életébe, bejárják a kávéházakat és kocsmákat, és miután megmagyarázzák nekik, hogy abszintot már nem kaphatnak, pernot-mámorban merülnek el a szabadság, művészet és könnyű szerelmek élményeibe – de mindeközben valami furcsa szorongás keríti őket hatalmába. S a káprázatos napok sűrűjében, egyszercsak Bereményi odamorogja Cseh Tamásnak, hogy haza akar menni, az énekes pedig, ujjongó felszabadultság-érzetét konstatálva, rádöbben, hogy ő maga is ezt akarja. Barátaik megdöbbenve, értetlenül, sőt szinte ellenségesen fogadják döntésüket, hogy visszatérnek szaros, koszos, szeretett országukba. A Cseh-Bereményi páros döntött: hazajönnek, és azért fognak szólni a dalok, hogy szegény hazájuk szellemileg ne gazosodjon el.

A férfi bátorsága olyan volt eddig nekem,
mint mikor a titkos fát vasoldallal megüti a grizzly medve

És következik egy páratlanul gazdag és sokszínű művészi életút: miközben születnek a dalok, Cseh Tamás megismerkedik egy új alkotótárssal, Másik Jánossal, majd bekerül először a Huszonötödik, majd a Katona József, később pedig a Bárka Színház csapatába, olyan színészóriások közé, mint Major Tamás, Kálmán György, Dajka Margit, Jordán Tamás, Temessy Hédi. S nem csupán, ételt, pénzt, elismerést kap tőlük, hanem kőkemény profi kiképzést is: Temessy Hédi a színpadra lépés előtt azt súgja oda neki, hogy bújjon bele a szerepbe és őrüljön meg, Márta István, Novák János, Kecskeméti Gábor és Jakobi László pedig nem győzik javítani, csiszolni hangszeres és énektudását. Jancsó Miklós Rózsa utcai lakásában megismerkedik Viszockijjal is, és miközben megmutatják egymásnak dalaikat, az orosz előadó Cseh lelkére köti, hogy az előadásnak nem szépnek kell lennie, hanem igaznak és érvényesnek.

A koncertek kvázi rituális eseménnyé válnak Cseh Tamás számára: a fellépés napján mindennek makulátlannak kell lenni, a zoknitól kezdve a koncentrációig, aztán következik a takarásban a kiszolgáltatottság és szorongás hányingere, majd a függöny felmenésekor átbillen valami, és hihetetlen intenzitással szól a dal. Aztán általában mámoros, dumálós, a vége felé nem ritkán veszekedős-sértődős éjszaka következik, hogy aztán beköszöntsenek a másnapok, hallgatag szöszmötöléssel, dúdolásokkal, az újabb telefonhívásokra várva. S ez az életforma immár nemcsak a művész energiatartalékait veszi igénybe, hanem a családét is; Császár Bíró Éva, a felesége mellé nemsokára megérkezik az első gyerek, András, majd nyolc év múlva Bori is. Az albérletek, a folytonos utazások-fellépések (néha félrelépések) nem kis próbatétel elé állítják a családot, de végül is hihetetlenül erős összetartozás szövődik közöttük. Az egészségneveléssel foglalkozó Éva olyannyira társa férjének, hogy nem csupán a zaklatott előadóművészi életforma köré teremt otthont, hanem még a negyvenöt éven át tartó indián táborozásokra is elkíséri a Bakonyba. 260_copy.jpg

Merthogy Antoine és Desiré, Vízi és Ecsédi megjelenítője egész életében megőrzi a teremtő fantáziával játszani tudó gyerek lelkületét és lendületét. A jugoszláviai, bulgáriai, lengyelországi, amerikai, venezuelai utazások közepette kockajátékok folynak, királyságok alakulnak, tiszti kinevezések történnek, birodalmak dőlnek meg és köztársaságok kiáltódnak ki az énekesek, színészek egymás közötti játékaiban, a Bakonyban Füst a szemében nagyfőnök egyre elmélyültebb néprajzi ismereteket kamatoztatva vezeti lakota harci játékait, a budapesti és kővágóőrsi lakásokban pedig gyűlnek a kopottságukban is meghitt és különleges régi tárgyak, készülnek az indián tükrök, bőrtáskák, folyik a gazolás, szigetelés, építkezés.

Utolsó kéziratként
Rád bízom, hogy mi történt

2006 augusztusában kapja meg a diagnózist: tüdőrák. És elindul a harc: csökkenteni a cigarettaadagot, erőltetni az evést, kibírni a kemoterápiát, tervezni még egy lemezt, rendbe hozni a család hivatalos ügyeit – ahogyan Cseh mondja: vitézül kellene végigcsinálni, ne nyüszítsek, ne legyek kétségbeesve.

Egyszerre folyik a harc a túlélésért és a méltó eltávozásért: ennek egyik dokumentuma a Beszélgetőkönyv is. A budapesti lakás régiségeit nézegetve, a kővágóőrsi kertben üldögélve, a bakonyi indán hadiösvényt járva, betegágyban fekve készül egy alkotásban, élményekben, érzéki és szellemi megtapasztalásban mértéktelen, gazdag élet leltárja. Két viharvert életű barát és az olvasó teremtő figyelmének dialógusában születik meg ez a lenyűgöző beszélgetés, ez a szemérmes és méltóságteljes búcsú. Cseh Tamás 2009. augusztus 7-én otthonában halt meg, mellette álló nővére tanúsága szerint könnyes szemmel és mosolyogva.

Korai halál, mely megsemmisített annyi tervet: az utolsó lemezt, a kanadai turnét, a Bárka Színházban az új évad elkezdését, bakonyi ház lakályossá tételét, a nyári és téli indián táborok harci játékait, a gyerekek esküvőinek, az unokák születésének megünneplését. Cseh Tamás életművére gondolva, mégis Bereményi Géza búcsúbeszédének szavai, az általa vont mérleg bizonyul igazán érvényesnek:

hogy mi lesz, azt bízzuk a közönségre!... Jó nyomot hagytál magad után, Tamás... Egy kultúra katonája vagy Te, aki maradéktalanul teljesítette feladatát.

Szerző: Szarka Judit

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr9113593253

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.