Olvass!

KönyvesBlog

Addig kisrigó egy gyerek, amíg a világban nincs meg a helye

2018. január 26. Kiss Orsi

paulon_vikto_ria-1.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Januárban Paulon Viktória Kisrigók – Három gyerek hazatalál című kötete lett a Szívünk rajta program kiemelt könyve. Az Agócs Írisz által illusztrált meseregény három, egymás létezéséről tudó, de egymást nem ismerő testvér története: Csabó, Szaszka és Gigi nem élnek egy fedél alatt, egyikük gyerekotthonban, a két lány pedig nevelőszülőknél éldegél, de semmi mást nem kívánnak, minthogy végre megtalálják a szüleiket és egy családot alkothassanak. „Tartoztam nekik egy legendával, ahogyan nekem is megvannak a legendáim, és nagyon kevéssé fontos, hogy az minden pontján valóságos-e, csak az a fontos, hogy minden pontján igaz” – írja a kötet utószavában a szerző. A Kisrigók egy mágikus elemekkel teletűzdelt, mégis nagyon is valóságos mese, melynek hősei először egy blogon keltek életre, ebből született aztán a könyv a Pozsonyi Pagony gondozásában. A három kisrigó alakját Paulon Viktória saját örökbefogadott gyerekei ihlették, akik a mesebeli hősökhöz hasonlóan sok-sok viszontagságon átküzdve forrtak végül egy családdá. Paulon Viktóriával a hivatali gáncsoskodásokról, az illúziók elvesztéséről, az euforikus kezdetről és az állítólagos emlékek visszatéréséről is beszélgettünk.

A Kisrigók az én olvasatomban egy eredetmese, amely olyan kérdésekre keresi a választ – honnan jövünk, kik a testvéreink, kik a szüleink –, melyek ideális esetben nem vagy nem ilyen radikálisan vetődnek fel. Vagy azért, mert nincs bennük semmi titok, vagy azért, mert ezek az emberek jelen vannak az életünkben. Személy szerint miért érezted fontosnak, hogy kitöltsd azokat a lyukakat, amelyek az örökbefogadott gyerekeid múltjában tátongtak?

Az elég gyorsan kiderült, hogy valamiféle elképzelés kezd kialakulni bennük, mégpedig a „semmiből érkezés” ijesztő érzete. Nyilván arról van szó, hogy a családban, szüleikkel együtt felnövő gyerekek folyton kapnak egyfajta megerősítést arra nézve, hogy nemcsak a tegnap volt, hanem a tegnapelőtt is: „Emlékszel, amikor még ezen a széken ültél? Emlékszel még, amikor a kiságyban aludtál?” Ezeket valószínűleg ösztönösen közöljük a gyerekekkel, én viszont nem tudtam nekik ilyesmit mondani, pedig nagyon jó lett volna. Nagy hibája a rendszernek, hogy nem készül olyan típusú szakvélemény a gyerekekről, melyre aztán vissza lehetne utalni. Hogy amikor rajzol, azt mondhassuk neki: „Mindig is hogy szerettél rajzolni, már egészen kicsi korodban is milyen szépen rajzoltál”. Hamisan viszont nem lehet ilyen állításokat tenni, mert az ember könnyen belesül, a gyerekek meg olyan ügyesen megérzik, ha valami nem valódi, hanem kamu. Az én gyerekeimet az is nyomasztotta, hogy mi miért nem találkoztunk hamarabb. Ha ez most jó, ha ez most igazi, ha ez a rendes, helyes út, akkor mi az oka, hogy nem találkoztunk hamarabb?

Paulon Viktória: Kisrigók - Három gyerek hazatalál

Pozsonyi Pagony, 2017, 129 oldal, 3490 HUF

 

Felvetődött bennük, hogy anya, hol voltál eddig?

Igen, és ez egy teljesen jogos kérdés. Nekem is tud fájni, hogy hol voltam, amikor mellettük kellett volna lennem. Nekem is könnyebb úgy elképzelni őket, hogy valamiféle tevékeny sorsot éltek már mielőttünk is, és nem csak veszélyesen sodródtak. Mert az igazság azért az, hogy ők márpedig veszélyesen sodródtak, de közben meg a maguk módján stratégiákat állítottak föl. Volt valamilyen belső erejük, amivel egy abnormális környezetben meg tudtak maradni normális embereknek.

A semmiből jövés nyomasztó érzését említed a kötet utószavában is, ahol azt írod, hogy a rossz emlékek megkopnak, de egy sötét kút marad utána, meg a semmi. Ez valóban igaz, de ha nagyon sok rossz történik velünk, és a múltunk kimondottan traumatikus, akkor nem lehet, hogy ez a semmi akár jótékony hatású is lehet?

Szerintem gyerekek esetében ez nem így van. A gyerekek nem annyira tudják a rosszat rossznak megélni. Minden, ami egy gyerekkel megtörténik, az szerintük normális, így élhetnek bántalmazó gyerekek nagyon hosszan a bántalmazó közegükben, minden lázadás nélkül. Fel sem merül bennük, hogy lehetne akár másként is élni, ráadásul a gyerek észlelésében nem lehet semmi sem érvénytelen, mert akkor borul minden.

Ám, ha azt mondjuk, hogy a semminél minden jobb, akkor attól a ponttól kezdve elég nagy annak a felnőttnek a felelőssége, aki kitölti az üresen tátongó lyukakat.

Ahogy nekem is volt egy életem a gyerekeim előtt – és azt nekik már nem kell megjavítaniuk, kidolgozniuk, betapasztaniuk –, úgy nekem sem kell ugyanezt tennem az ő addigi életükkel. Nem szabad ennek a terhét magamra venni. Nem kesereghetek sem azon, hogy nem szültem gyereket, sem azon, hogy nekik milyen sanyarú sors jutott. Ahhoz az időhöz van közünk, amit már együtt töltünk. De ott vagyok és segítek, hogy a múltjukat az életkoruknak megfelelő szinten feldolgozzák – ahogy a napi apróságokban is.

Ahhoz, hogy elkezdd a blogot, majd a könyvet, el kellett jutni nyilván arra a pontra, amikor már komolyan foglalkoztatott, hogy milyen következményekkel járhat, ha ezek a múltban tátongó lyukak betöltetlenek maradnak. Láttál erre utaló nyomokat a gyerekeknél?

Igen, de azzal nincs is baj szerintem, amikor saját kis történeteket kreálnak. Azzal volt inkább baj, amikor elbizonytalanodtak abban, hogy akkor tényleg nem mi vagyunk a szüleik? Úgy éreztem, hogy ez nagy kavarodást fog még okozni. A legkisebb gyerekemnél jelentkezett ez a legerősebben, aki azt bizonygatta, hogy márpedig ő az én hasamból született. Nem tudott már semmi mást elképzelni. Ha nem láttam volna már az életből eleget, erre akár rá is bólinthattam volna, de igazából ezt nem tehettem meg. Hiszen lehet, hogy most megnyugtatná, de hosszú távon ez biztosan nem jó. Ilyenkor ugyanis olyan hazugság alakul ki, amelynél el fogjuk felejteni, hogy hol indult, és amikor tisztázni kellene, akkor már nagyon nehéz lesz a végére járni.

paulon_vikto_ria-2.jpg

Ők mennyire igénylik, hogy erről az időszakról beszélgessetek?

Ez változott, mostanában nem igénylik. A könyv óta kevesebbet beszélünk róla, ezzel ugyanis valahogy helyükre kerültek a dolgok. De az a legérdekesebb, hogy találkoztam egy asszonnyal, aki azt mesélte, hogy a férje, aki állami gondozott volt és sosem beszélgettek erről, most a könyv olvasása után tudott elmesélni neki egy csomó emléket. Vannak olyan dolgok, amik nagyon későn is helyre tudnak kerülni.

Mesélsz kicsit arról, hogyan zajlott a ti esetetekben az örökbefogadás?           

Úgy zajlott, ahogy ma Magyarországon a titkos örökbefogadások zajlanak. A titkos azt jelenti, hogy a vér szerinti család sok éve nem tudja, hogy a gyerekei hol élnek. Általában már egészen kicsiként elveszítik ezeket a gyerekeket. Az én gyerekeim teljesen külön nevelkedtek. Csaba és Szandra valamikor élhettek együtt, de ők szétszóródtak, ami nyilván egy hiba. Mondhatni törvénytelenség. Az egyes számú gyerekjog az, hogy a gyereknek joga van a rokonaihoz és a szüleihez, de ez itt nem teljesült. Amikor mi eldöntöttük, hogy örökbe fogadunk, akkor közöltük, hogy szívesen fogadnánk örökbe testvéreket. Egyrészt azért, hogy ne kelljen többször végigcsinálni a procedúrát, meg azt is tudtam, hogy vannak olyan testvérek a rendszerben, akik kisebb eséllyel indulnak, ha valaki csupán egyetlen gyereket akar örökbe fogadni. Amikor mi a gyerekvédelem szemében már egy érvényes, örökbefogadó házaspár lettünk, akkor Csabát és Szandrát már összeismertették egymással, és tudta a rendszer, hogy van egy húguk is. Mi egyébként akár három gyereket is örökbe fogadtunk volna. Ezt előre le kell szögezni, mint ahogy azt is, hogy hány éves korig fogadnál örökbe egy gyereket.

Életkorban ti meddig mentetek el?

Hétéves korig. Én kifejezetten nagyobb gyereket szerettem volna örökbe fogadni, mert azt gondoltam, hogy én azzal tudok ügyesebb kezdő anya lenni, ha tudunk majd egymással beszélni. Persze nem mindenki ilyen. Én elhiszem, hogy vannak olyanok, akik tudnak más módon kapcsolódni a gyerekhez, én a leginkább így tudok (nevet). Nekem nagyon fontos volt, hogy beszélhessünk egymással, hogy elmondhassák, mi a baj, és hogy én is mesélhessek neki. Ez erősebb vágy volt bennem annál, minthogy egy pici babát fogadjak örökbe.

Mi történik azokkal az idősebb gyerekekkel, akiket senki sem fogad örökbe?

Többnyire nevelőszülőnél élnek, ami egyfelől nem olyan rettenet, ha a nevelőszülő emberséges, de nagyon kevés lehetőséget kapnak arra, hogy a társadalomnak valódi tagjai legyenek. Tehát ők a neveltkék, akiknek lesz egy nehéz kamaszkoruk, azalatt megromlik a nevelőszülővel a kapcsolatuk, és mindenki várja majd azt a pillanatot, amikor végre tizennyolc évesek lesznek és elmehetnek. Nem maradnak meg ezek a kapcsolatok. A gyerekvédelemben úgy jellemzik az örökbefogadást, hogy a gyerek sorsrendezése, és hát tényleg… Ebben az is benne van, hogy a nevelőszülőnél vagy az intézetben való nevelkedés egy rendezetlen sors.

Ezt a terhet, ezt a rendezetlenséget látod a saját gyerekeiden?

Most már nem, de minden látszódott rajtuk.

paulon_vikto_ria-3.jpg

Benned van az a nap, amikor értük mentetek?

Bennem van az a nap, amikor megismerkedtünk, hiszen az nem úgy van, hogy az ember érte megy, és azonnal elhozza a gyereket. Bár a fiam az ördöggel is elment volna, csak valaki vigye már ki abból a börtönből, amiben élt. Abból a kerítéssel határolt, rettenetesen unalmas helyről. Ő az, aki a szökdösős gyerek lett volna, ha egy kicsit még várnak vele. Törvényileg és szokásrendileg ez úgy történik, hogy az örökbefogadó szülő elmegy és a neki javasolt gyereket megnézi, először úgy, hogy a gyerek nem is látja. De a gyerekek nem hülyék, és azonnal tudják, miről van szó. Szóval, elmentünk, és ott volt egy kislány meg egy kisfiú a leromló, bezárás közeli gyerekotthonban, néhány gyerekkel, néhány fogyatékos kisgyerekkel meg néhány teljesen alkalmatlan gondozónővel. Szakembert már nem tudtak fölvenni, mert minden hónapban azt mondták, hogy be fog zárni az intézet. Azt hiszem, hogy Csaba és Szandra megérezték azt a nyitottságot, amivel odamentünk, azt, hogy mi most azért megyünk, hogy megismerkedjünk a gyerekeinkkel. Minket arra készítettek fel, hogy két nagyon nehéz gyerekről van szó, és hogy rettenetesen nehéz lesz az ismerkedés és a barátkozás velük. Hogy a kislány nagyon zárkózott, a kisfiú pedig rettenetesen vibrál, és nagyon nehéz őt akár csak egy pillanatra is megállítani. És hogy nehéz dolgunk lesz, de ugye vállaljuk? Ott ültünk egy irodában, és végig az volt bennünk, hogy ugyan, menjünk már! Egyáltalán nem volt nehéz összebarátkozni velük, de valószínűleg azért, mert nem azt érezték, hogy mi most azért nézegetjük őket, hogy vajon elég jók-e. De ez az egész már nagyon távoli, picit olyan, mintha nem is ők lettek volna. Már tényleg nem is ők, hiszen eltelt három év, és tényleg nagyon sokat változtak. Azt hiszem, többet változtak, mint amennyit három év alatt egy gyerek változik. Ők kisrigókból gyerekek lettek. Ők most már nem kisrigók. Addig kisrigó egy gyerek, amíg a világban nincs meg neki a helye. Ők most már gyerekek.

A Kisrigók könyv ott végződik, ahol a ti közös életetek tulajdonképpen elkezdődik. A boldog befejezés esetetekben mennyire jelentett boldog kezdetet is?

Nagyon boldog kezdet volt, nagyon euforikus. Szerintem ilyen lehet, ha valaki a kisbabájával hazamegy, és minden jól alakul. Én arra a nyárra nagyon nehezen is emlékszem vissza. Azt tudom, hogy nagyon keveset aludtam és mindenre képes voltam: késő este sétálni menni, bármikor kitalálni egy megfelelő dalt és mesét… Ma már nincs annyi energiám (nevet). De nyilván ez kellett ahhoz, hogy szeptemberig eljussunk egy normális családi állapotra, mert kezdődött az óvoda, és el kellett kezdeni rendesen élni. Ott volt tehát nekünk az a két hónap, hogy összeálljunk egy családdá. Nagyon intenzív két hónap volt, és nagyon sok erőm volt, de azt gondolom, hogy ilyen sok ereje van a gyermeket szülő nőnek is.

A gyerekét szülő nőnek és a párjának kilenc hónapja van arra, hogy anyává és apává váljon, és persze vitatkozhatnánk azon, hogy a gyerek születésekor ez megvalósul-e, de mit gondolsz, egy örökbefogadó szülőnél ez az időszak hosszabb vagy rövidebb ideig tart?

Én úgy emlékszem, hogy már kislányként nagyon szerettem volna gyerekeket, de aztán húszéves koromtól kezdve tényleg nagyon akartam, és 36-37 éves voltam már, amikor jöttek… Szóval, volt elég időm! (Nevet) Általában az örökbefogadós történeteket megelőzi egy saját történet, a gyerekre vágyás tragikus, szomorú, nehéz, megalázó története, és az felkészíti az embert.

Kívülállóként úgy képzelem a magyar örökbefogadási rendszert, hogy nyilván a gyerek a legkiszolgáltatottabb, de valahogy azt érzem, hogy maga a szülő is nagyon kiszolgáltatott benne.

Kiszolgáltatott a szülő annyiban, hogy nagyon kevés az információ, nagyon kevés a segítség. Meg abban, hogy Magyarországon nincs olyan rendszer, ami lehetővé tenné, hogy a meddő párokat a kapcsolaton belül, tehát együtt vagy akár külön-külön, kezeljék. Magyarországon ma egy nő simán áteshet hat-hét lombik-beavatkozáson anélkül, hogy pszichológus valaha látná. Elveszthet hatszor-hétszer egy ilyen lehetőséget mindenfajta segítség nélkül. Ez nyilván egy rendszerhiba, miközben, tegyük hozzá, ez egy óriási üzlet is, hiszen ezek a családok sok százezer forintot kifizetnek a beavatkozásokért. Én is voltam lombikkezelésen és tapasztaltam, hogy ez egy óriási biznisz, és vajmi kevéssé érdekes közben, hogy mi történik ezekkel a családokkal. Hogy rámennek-e a házasságok. És aztán azt elképzelni, hogy ezek a meggyötört párok eljutnak a nehéz helyzetben élő gyerekekhez… ez nem egy jó kombináció. Kész csoda, hogy ezek a helyzetek mégiscsak működnek. Egyszer beszélgettem egy gyerekvédelmi gyámmal, egy jogi szakemberrel, aki lényegében a gyerekek papírmunkáját végzi, és ő mondta azt, hogy két dolgot nem csinálna: nem lenne nevelőszülő, és nem fogadna örökbe. Mert azt látta, hogy ezek nem szép történetek. Sokszor nem végződnek jól. De engem nem rettentett el, én nagyon szerettem volna anya lenni.

paulon_vikto_ria-4.jpg

Az, hogy esetetekben három cigány származású kisgyerekről van szó, az örökbefogadásnál mennyire volt szempont?

Magyarországon, ha nem kötöd ki, hogy nem szeretnél más származású gyereket, akkor valószínűleg cigány gyereket fogsz kapni. Mi nem tettünk ilyen kikötést, de miért tettünk volna? Az, hogy ők cigány családban születtek, nekünk tulajdonképpen teljesen belesimult az életünkbe, nem csinálunk körülötte nagy felhajtást, de kénytelenek vagyunk valamelyest beszélni róla, mert hiába az a helytálló szociológiai nézet, hogy cigány az, aki magát annak vallja, mégiscsak az van, hogy Magyarországon az a cigány, akire rámondják. És ha rámondják, akkor azt értelmezni kell. Legelőször akkor beszéltünk erről, amikor Csabára azt mondták az óvodában, hogy hülye cigány. Akkor ő otthon megkérdezte, hogy miért mondják, és mit jelent? A gyerekotthonban nem találkozott ilyesmivel, a nagylányom viszont, aki nevelőszülőknél élt, már igen, mégpedig abszolút negatív kontextusban. Tehát amikor mi elkezdtünk a Csabával arról beszélni, hogy semmi egyebet nem jelent, minthogy cigány származású vagy, apukád és anyukád cigány származású emberek voltak, akkor Szandra nagyon megijedt, hogy akkor mi most itt is rámondjuk?! Úgy maradt meg benne, hogy ez valami rossz dolog. Nagyon megijedt például, hogy mi akkor szegények vagyunk. Hiszen, ha mi cigányok vagyunk, akkor nincs pénzünk. Ennél viszont sokkal érdekesebb volt a legkisebb gyerekem, aki cigány nevelőszülőktől jött. Nekem tulajdonképpen ő az igazi cigány gyerekem, hiszen ebből a családból hozott magával egy habitust, szó- és  viselkedéskészletet. A kezdeti időkben például ki kellett csiszolni azt, hogy azonos legyen a szókészletünk.

Mi volt az oka, hogy ő később került a családba?

Egyszerűen az, hogy ő később lett örökbe adható. Az ő papírmunkáját soha nem intézték volna el, ha mi nem sürgetjük. Egy évvel később jött, mint Szandra és Csaba, és egy éven keresztül mást sem csináltunk, csak hivatalról hivatalra jártunk, a létező összes politikai pártnak és államtitkárnak írtunk, hogy legyenek szívesek ezt az aktát elővenni és örökbe adhatóvá nyilvánítani a gyereket, akinek itt vannak a testvérei, és mi örökbe szeretnénk fogadni. Azt a választ is megkaptuk, hogy menjünk a csudába, hiszen annak a gyereknek az az anyja, az én két gyerekemnek meg én vagyok az anyja, hogy lennének már testvérek?! Jogilag ez tényleg így van, hiszen abban a pillanatban, hogy én lettem az anyakönyvi anyukájuk, elmúlt a testvérségük. Arról nem is beszélve, hogy Dzseni nagyon lemaradt a fejlődésben, és a hivatalok tudtak erről, hiszen hároméves koráig rettenetes közegben élt. Háromévesen olyan volt, mint egy csecsemő: nem tudott szilárd ételt enni, nem tudott járni, csak feküdt egy kiságyban egy hátsó szoba hátsó sarkában. Elhanyagolt kisgyerek volt, aki ötéves korára összeszedte magát valamelyest. De az az érv, hogy az ő fejlődését is segítené, ha minél hamarabb hozzánk kerülne, egyszerűen nem hatotta meg a hivatalokat. Pedig egy gyerek életében egy év szinte behozhatatlan.

Amikor örökbe fogadhattátok végre a legkisebbet, a nagyok mennyire segítették az ő beilleszkedését?

Segítették. Emlékszem, amikor bejelentettem nekik, hogy Dzseni a családunk része lesz, akkor csak azzal tudtam érvelni, hogy ahogy nektek is haza kellett kerülnötök, úgy neki is haza kell. Nagyon érdekes volt, hogy Szandra nagyon jól visszaemlékezett, hogy neki milyen volt az elválás a nevelőszülőktől, és érezte, hogy Dzseninek ez milyen nehéz. Emlékszem, amikor hazafelé autóztunk és Dzseni sírt az autóban, Szandra odafordult hozzá, és azt mondta, hogy „jó, ezt most fejezd be, és majd otthon kitesszük a nevelőanyukád képét a falra!”. Megvolt a saját élménye arról, hogy ez nagyon nehéz.

Hármójuk kapcsolata azóta hogyan alakult?

Ők mindig 2+1. A játékban és a napi konfliktusban ez a felállás persze gyakran változik, de az egymáshoz való kötődésüket nagyon meghatározza, hogy Csaba és Szandra egyszerre jött a családba. Nekik ettől lett egy közös történetük. Azt kell mondanom, Csaba leginkább Szandrához kötődik – inkább hozzá, mint hozzám, de ennek nincs sok jelentősége. Dzseni mindig a harmadik, de nyilván dinamikus a kapcsolatuk. Amúgy nagyon különbözőek: a két lányomnak nagyon más a habitusa, ami nem könnyíti meg az ő kapcsolódásukat, de ez nem baj.

paulon_vikto_ria-5.jpg

Egy ember identitását nagyban meghatározzák a gyerekkori emlékei: a fotók, a családi anekdoták meg a saját emlékek alapján mindenkinek lesz egy saját legendáriuma arról, hogy milyen gyerek volt. A te legendáriumodat hogyan képzeljük el, te milyen gyerek voltál?

Kicsit nehéz gyerek voltam annyiból, hogy nem kapcsolódtam jól a kortársaimhoz. Sokat meséltem, ami egy darabig mese, aztán hazugság. A kortársaim valószínűleg hamarabb kinőttek a meséből, mint én. Utána visszavonultam ettől, és inkább az olvasásban éltem ki magam.

Az írás hogyan jött az életedbe?

Elsősorban a gyerekeimnek akartam meséket írni, mindeközben pedig a Pagony szeretett volna egy könyvet örökbefogadott gyerekeknek. Létezik egy-két mese ebben a témában, de azok főleg a nyílt örökbefogadásról szólnak, amikor lemond a pici babáról a nő. Ezek viszonylag kerek történetek.

Ehhez képest a te könyved egy kalandregény, tele megpróbáltatásokkal és kihívásokkal, és a kis hősöknek sok-sok nehézséget kell leküzdeniük, mire révbe érnek.

De hát nem így volt velük? (Nevet) Szerettünk volna egy olyan mesét, ami nagyobb gyerekeknek szól. Egy baj van még a mai örökbefogadós mesékkel: mindent a szülő szemszögéből mesélnek. Kicsit a népmesék is ilyenek – a szülői vágy, az anyai vágy jelenik meg bennük. Ez egy ismert lelkiállapot, de kevesebb szó esik a másik oldalról.

Amikor arról beszélünk, hogy kerek szép történeteket olvashatunk az örökbefogadásról, akkor abban az is benne van, hogy az emberekben esetleg él egyfajta illúzió az örökbefogadásról. Neked volt olyan illúziód, amiről utólag azt mondod, hogy mostanra végleg leszámoltál vele?

Csak önmagammal kapcsolatban voltak illúzióim. Azt hittem, hogy az, hogy én nagyon szeretnék gyerekeket, azt jelenti, hogy én egy nagyon friss, nagyon türelmes, nagyon jó anya leszek. Ezt az illúziót nekem valószínűleg hamarabb le kellett tennem, mint egy gyerekét szülő nőnek (nevet). Szóval, ez az illúzióm tűnt el. De egy csomó más is. Például nem értettem sosem a hétvégenként gyorsétteremben étkező családokat – ma már értem (nevet). Ma már azt is értem, hogy nem gonosz boszorkák azok, akik az utcán veszekednek a gyerekükkel. Tudom, hogy az már csak az utolsó csöpp a pohárban.

Azzal kapcsolatban van bármiféle benyomásod, hogy az emberekben milyen tévhitek élnek az örökbefogadással kapcsolatban?

Az a veszélyes tévhit él és tartja magát, hogy ha jól is alakul minden gyerekkorban, a késő kamaszkor, fiatal felnőttkor majd gáz lesz. Emlékszem, hogy a kötelező örökbefogadási tanfolyamon is nagyon sokat beszélnek a kamaszgyerekről, miközben ott ülnek azok az emberek, akik kisbabát szeretnének (nevet). Pedig aztán a mai konfliktusomban vajmi kevéssé érdekel, hogy mi lesz majd a gyerek kamaszkorában. Szerintem erről kár ennyit beszélni, de ez valódi félelme az örökbefogadóknak. Akkor szoktak még megdöbbenni az örökbefogadó családok, amikor végiggondolják, hogy milyen gyerekeket lehet egyáltalán örökbe fogadni. Ezek nem a különböző királyi családok mellékszálon becsurgó gyerekei, és nem tragikus autóbalesetben meghalt szülők gyerekei, hiszen nekik ott a tág család, akik majd segítik őket. Ezek sok generáció óta lecsúszott, társadalmon kívüli életet élő, kvázi hajléktalan, nyomorban tengődő, vagy maguk is már generációk óta állami gondozott gyerekek gyerekei. És amikor erre rájönnek, akkor eléggé meg szoktak ijedni. Az állami gondozásban nincs rendben lévő gyerek. Ezek a gyerekek, nemhogy a szüleiknek nem kellettek – vagy alkalmatlanok voltak arra, hogy felneveljék őket –, hanem a nagyszüleiknek, nagynénjeiknek sem. Tragikus dolog ez.

Szívünk rajta: Az örökbefogadásról szóló meseregény lett január kiemelt könyve

Szívünk rajta havonta mutatja be azokat a gyerek- és ifjúsági könyveket, melyeket a program független zsűrije az adott hónapban a legkiemelkedőbb műnek talál. Januárban a Kisrigók - Három gyerek hazatalál címmel megjelent, az örökbefogadás témáját bemutató különleges alkotás lett a hónap könyve.

Saját szülői élményem, hogy gyereknevelés közben az ember nagyon sok mindent megtud saját magáról, ami nem feltétlenül mindig kellemes, és kicsit olyan, mint egy önismereti terápia. Volt hasonló tapasztalatod?

Abszolút. Én például nem tudtam, hogy ennyire türelmetlen vagyok. Ez talán mellékes, de mégis az egész életemet átszövi. Vagy az, hogy mennyire sok dologban vagyok maximalista, pedig én azt hittem, hogy mindenben nagyon elfogadó vagyok (nevet). És ezeket azóta tudom, hogy gyerekeim vannak.

Azt lehet tudni, hogy a könyv kiindulópontja nagyban merít a gyerekeid életéből, de volt olyan, amit kimondottan az ő kérésükre írtál bele?

Nincs. Ők nagyon okosan ettől az egész könyvírástól elhatárolódtak. A nagylányomat érdekelte, hogy hogyan alakul a történet, és fel kellett olvasnom neki laptopról, de amíg nem jelent meg a könyv, addig nem kommentálta. Most, hogy megjelent, már van véleményük róla. Nagyon örültek neki és tulajdonképpen meghatódtak. Emlékszem, amikor elhoztam a tiszteletpéldányaimat a kiadóból, és hazafelé a kocsiban odaadtam nekik, teljesen meg voltak hatva. Én olyan sok mindent nem tudtam megadni nekik, és sok mindent már nem is lehet visszacsinálni, de most mégiscsak kaptak tőlem valami fontosat. A férjem otthon felolvasta nekik: akkor nagyon figyeltek, és emlékszem, amikor a fejbetöréses rész után Csaba azt mondta: „Végre, már majdnem elfelejtettem, hogy ez hogy volt!” Pedig nyilván nem úgy volt, de hát ennek nincs jelentősége.

A te három gyerekeden kívül miért olvassa el ezt a könyvet olyasvalaki, akinek igazán semmi köze sincs az örökbefogadáshoz? Neki ez a történet mit fog adni?

A „ki vagyok én, és honnan jöttem” egy olyan ősi kérdése a gyerekeknek, és amúgy a felnőtteknek is, ami akkor is újra meg újra feltevődik, ha valaki a legtökéletesebb állandóságban és kiszámíthatóságban él. A regénybeli gyerekekkel könnyű azonosulni, kinek-kinek azzal, aki leginkább passzol hozzá, és jólesik magunkat egy kicsit bátrabbnak, egy kicsit tevékenyebbnek látni, és nagyon jó azt megélni, hogy akkor sem fogom feladni, ha már nem látszik semmi remény, mert még akkor is segíthet a csoda. És valóban, e kettő szokott előrevinni minket, mindünket, a bátorságunk meg a csodák, amit nagyszerű véletlennek is szabad nevezni, ha valaki tart a csoda szótól. Úgy képzelem, minden kisgyerek eljátszik azzal a rettenetes gondolattal, hogy mi lenne velem az anyukám, a családom nélkül, hová lennék én, ha ők egyik napról a másikra eltűnnének. A mesén keresztül szívesen üzenem meg erre a természetes szorongásra, hogy minden gyerek nagyon erős, bátor, és kivételesen szerencsés, pontosan azért, mert sosem adja fel.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr3513599913

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.