Olvass!

KönyvesBlog

Deres Kornélia: Kísérleti időutazókként cikázunk múlt és jövő között

2018. február 02. Rostás Eni

deres_korne_lia-0826.jpg Fotó: Valuska Gábor

A hiányból építkező apatörténet (Szőrapa, József Attila Kör – Prae.hu, 2011) után az elkerülhetetlenül fájdalmas (ön)tudattörténetet írta meg Deres Kornélia. A Bábhasadásban (Jelenkor, 2017) a két legtitokzatosabb területet, az agyat és az univerzumot mossa egymásba, különböző verziókat kínál a folyamatosan alakuló valóságra, és közben próbál a „zónán kívül maradni”, mert a kívülállás „ontológiai szükségszerűség”. Cooper ügynök ad randevút Arya Starknak a tudattalan tengerpartján, a mérgező gondolatok pedig úgy cikáznak végig az agytekervényeken, mint Jeff Bridges a Tron (1982) gyilkos szoftverein. A versek, csakúgy, mint a tavalyelőtt megjelentetett színházelméleti monográfia (Képkalapács, József Attila Kör – Prae.hu, 2016), „az idő érzékelése, a jelenlét módozatai, a narráció típusai, valamint az erőszak reprezentációi mentén vezetik az olvasót”, ezúttal a bűvös harmincig, ahonnan visszanézve felfejthető múlt és jövő. Deres Kornéliával normális életről, bunkerbe zárt félelmekről és a bosszú erejéről beszélgettünk.

A Bábhasadás bemutatóján arról beszéltél, hogy harmincéves korában senki sem úszhatja meg, hogy feltegye a kérdést: szembeköpné-e a kamaszkori énje a felnőttkori énjét.

Azért érdekes ez, mert a kamaszkor önmagában valamiféle idegenségtapasztalat. Érzelmi, fizikai értelemben egyaránt. Mindaz, ami addig természetesnek, otthonosnak tűnt, változó mértékben eltávolodik, kifordul, megkérdőjeleződik. Saját kereteinkkel szembesülünk: ha nem tagadjuk el ezt a tapasztalatot, nagy felhajtóerő (is) rejlik benne. Nem hiszem, hogy a harmincas életkor sajátja lenne ez a szembenézés, szerencsés esetben folyamatosan ott ketyeg belül. De valljuk be: ez a ritkább.

Ráadásul a világirodalomban is sokakat foglalkoztatott a harmincas határ: nemrég került a kezembe Balzac A harmincéves asszonya, de most József Attila Irgalom című verse is eszembe jut, vagy Plath Lady Lazarusa. Sokan épp, hogy túlélték a harmincat, sokan pedig el sem jutottak addig. Tehát történeti értelemben is azt gondolom, biztosan van valamiféle misztikája a középkorúságba vezető hármasnak.

Én most, 31 évesen úgy gondolom: a felnőtt-lét nem(csak) azt jelenti, hogy valakinek családja lesz, befizeti a csekkeket, fenntartja magát és (be)teljesíti a társadalom által rá kiszabott szerepeket, hanem, hogy teljes felelősséget vállal magáért. A fizikai, a szellemi és az érzelmi állapota, egészsége, jólléte terén egyaránt. Ehhez nyilvánvalóan szükséges, hogy énrészeinket (a gyermekkori ént, a kamaszkori ént, a fiatal felnőttet stb.) integrálni tudjuk, ne pedig lehasítsuk. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan emberrel találkoztam eddig, akinek ez sikerült, s ez cseppet sem függ az aktuális életkortól. Persze, ilyen értelemben a Bábhasadás olvasható a húszas évek tetemre hívásaként. Mert mégiscsak valamiféle misztikus utazásról tudósít: az agyi funkciók által kivájt mintázatokról, a köztes téridőről, ami ott húzódik bennünk álom és ébrenlét határán, és valamiképpen talán a saját generációmról is, a ’87-esek klubjáról.

Deres Kornélia: Bábhasadás

Jelenkor, 2017, 76 oldal, 1499 HUF

 

Ha biológiai értelemben vizsgáljuk a címet, a bábállapot nyugalmat, mozdulatlanságot sugároz. Ám onnantól, hogy a báb meghasadt, a folyamat visszafordíthatatlan, és csak egy irányba vezet.

Hogy visszafordíthatatlan, az biztos. Az talán nem annyira, hogy egy irányt jelölne ki. A cím kétségkívül játékba hozza a báb meghasadásának mozgalmasságát, kiszámíthatatlanságát. Rejtélyességét, ha úgy tetszik. A könyvben lévő négy versciklus más-más szemszögből láttatja azt, milyen roppanások, hasadások, szakadások, örvények kísérik ezt a változást.

Engem azért is inspirált mindez, mert íróként, szerkesztőként, egyetemi oktatóként és kutatóként minduntalan egymást átfedő, de folyamatosan mozgó személyiségrészeimmel kerülök szembe. Ide kapcsolódik az is, hogyan tükrözik egymást az agyi tekervények és a külvilág ostroma. Miképpen színezzük újra trauma-tájainkat, családi mítoszainkat, emlékbirodalmainkat. Hogyan cikázunk múlt és jövő között, kísérleti időutazókként.

De hiszem azt is, hogy a kötetcím nem csupán rész-egész módjára nevezi meg a kötetet, hanem színre is viszi a bábállapot végét. A báb mozdulatlansága a halált idézi, amely egyfajta nyugalomként érzékelhető. De ugyanígy benne van a mozdulatlan báb képében a feltámadás iránti vágyakozás, illetve maga a feltámadás ígérete is. Megígéri, hogy hamarosan megváltozik, ha tetszik: felkészül, erőt gyűjt. Ha megnézed, biztosan nem véletlen, hogy az első verseskötetem, a Szőrapa is a feltámadás gyakorlatának leírásával végződik. A bebábozódást az élet kiszámíthatatlansága szaggatja szét. Ám mindez nagy szabadságot is hozhat, és a versek remélhetőleg erről is tanúskodnak: a klausztrofóbia végéről, az árnyék átöleléséről. Mindezt meg lehet olvasni egy-egy életszakasz, például az utolsó huszonéves ősz felől, de ugyanígy az önismereti folyamatok, vagy épp a báb újraéledésének (biológiai) szükségszerűsége felől.

deres_korne_lia-0834.jpg

A Szőrapából egyenesen következett ezt a kötet? Nemcsak arra gondolok, hogy kiléptél a konceptualitás keretei közül, hanem például arra a rengeteg haragra is, ami kiérződik a versekből.

Azért a konceptualitás megmaradt, csak éppen szélesebb körben nyílnak a témák. A Szőrapa tematikai értelemben volt talán zártabb, viszont ott is fontos volt a folyamatosan mozgó nézőpontok bemutatása. Az apatörténeten keresztül az óriásivá növő gyermeki rémtörténetek (mint a gólem vagy az üvegházban fogvatartott család), az elfojtott családtörténetek és a személyes kapcsolat banalitásának örvényeit próbálta mozgásba hozni az a könyv.

A Bábhasadás változatosabb utakon mozog: a külföldön (Kölnben, Prágában) töltött kutatói-alkotói hónapok, a nyelvvesztettség tapasztalata, a külvilág robotszerű sémái, a kutatóként és szépíróként működtetett szemléletmódok ugyanúgy benne vannak, mint az én örvénylése a nem kiszámítható élethelyzetekben (pl. haláleset, betegség). Talán nyitottabb az olvasatok tekintetében is, könnyebb hozzá személyes utat, utakat találni: ezt erősíti az is, hogy három hónappal a könyv bemutatója után a Jelenkor Kiadónál kijött a kötet második kiadása, 2017 végén. Ez óriási öröm. Ahogyan az is, hogy ’18 tavaszán megjelenik a negyedik kötetem, ezúttal egy mesekönyv: Emma és Elefánt.    

És látod, milyen érdekes: te a haragot emeled ki a versekkel kapcsolatban, cserébe az egyik első olvasói visszajelzés éppen azt hangsúlyozta, hogy az adott élethelyzetben ezek a szövegek élni segítettek, erőt adtak. Számomra az fontos, hogy autentikusan szólaljanak meg a szövegek, ne legyen kamuzás. Az első könyv lezárása után több szálon próbáltam elindulni: a családtörténet és a szülőváros, Miskolc története segített újra rákérdezni a (mindenkori) eredettörténet kísértetiességére.

A városról viszont nem tudsz úgy írni, hogy ne írnál közben magadról is.  

Ez a tér, az én terem csak a hozzá tapadó történetek miatt válik érdekessé. Itt jön be a családtörténet, ami Miskolchoz köt. Például egyik nagyapám testvérei kivándoroltak a ’20-as, ’30-as években Afrikába, Ausztráliába, Hollandiába, Amerikába, és egyedül az én nagyapám maradt Miskolcon. Ez a sztori azért sokat elmond a családban lévő otthonossági mintákról. Miért keresett mindenki új országot, új közösséget ebben a családban? Nagyapám megbánta-e, hogy otthon maradt? Kik lehetnek azok a távoli rokonaim, akikkel osztozunk bizonyos génekben, de egy teljesen más kultúrkörben nőttek fel? Az anyai ág pedig Felvidékig vezet, onnan vándoroltak le – vélhetően a trianoni trauma következtében – Miskolcig. A Bábhasadás szövegeiben arra is próbáltam választ találni, hogy vajon átszánkázott-e a vérvonalakon a kalandvágy, a helykeresés, az otthon megtalálásának nehézsége.

Twin Peakstől a tengerig - Deres Kornélia és Závada Péter kötetbemutatója

Fotó: Németh Dániel/JelenkorAmikor Deres Kornélia hat évvel ezelőtt írni kezdte új verseit, még nem sejtette, hogy David Lynch ikonikus FBI-ügynöke nemcsak a soraiban bukkan majd fel újra, hanem a televízióban is. A Bábhasadás Dale Cooper álmaiba enged bepillantást, amelyek hol az Avast, hol a...

„Hatnak maszkírozom magam: egyes rokonok/csak így ismernek fel” – írod az Óvilág című versben. Miskolcot mint az idegenség terét jeleníted meg, ahová a felnőtt lírai én visszalátogat. A látogatás egyfajta identitásvesztés, mert az új, kifejlett identitást az otthoniak nem fogadják el.  

Miskolc egyszerre idegen és otthonos. Viszont mágikus is: úgy tudja tükröztetni az én-distanciát, mint kevés hely. De persze egyszerűsítek: csak én változok, a város nem? Mindketten hasadunk ezerfelé, mégis szeretnénk megkapaszkodni az állandóság ígéretében. A felnőtt- és gyerek-én átkiabál egymásnak ebben a térben. És ott van a közösség, amelyik látott felnőni, és kísértetként vélhetően mindig is látni fogja a gyerekkori arcaidat, mozdulataidat is.  S mi történik, ha már nem tud a felnövésedről senki sem tanúskodni?

Itt újra visszakanyarodhatunk a harminchoz, nemcsak mint misztikus korhatárhoz, hanem mint a fiatalság végéhez, a középkorúság biztos kezdetéhez, és mint olyan időtartamhoz, amiből biztosan lehetségessé válik, hogy rákérdezz arra a személyiségre, ami te lettél. Ez tulajdonképpen maga a dekonstrukció: ránézel saját mintáidra, szocializációdra, rá a korábban esetleg magától értetődőnek tűnő dolgokra. Több ez, mint a fájdalmak lehasítása: biztosíthatja, hogy ne élj kiszolgáltatottan a világ (család, munkahely, egyéb közösségek) által számodra protézisként felajánlott képek között. A megalkuvás ellen is ez hat, mert autonómia sincs magától. Ahogy Orbán Ottó írta: „minden nemzedékben akad egy-két tántoríthatatlan őrült: / szemükben lázasan csillog a rögeszmés Nem alkuszunk".

deres_korne_lia-0821.jpg

„Próbálom fenntartani egy normális élet látszatát, amiben mindenki reggel kilenckor ébred, fejfájás nélkül, büszkén” – írtad a Nagy levegőben (in: Szőrapa). „Az életben maradásnak is megvannak a hátulütői, de valami mellett hitet kell tenni, ezt elvárják” – írod a Bunkerben (in: Bábhasadás). Mondhatjuk, hogy a normálisnak látszó élet visszatérő témád, ám hiába akarsz kitörni a Szőrapa zárt világából, a korábbi üvegház-motívumból ebben a kötetben mégis bunkert csinálsz, ami sokkal áttörhetetlenebb, klausztrofóbabb.

És ráadásul mindeközben az agyműködés poétikai potenciáljaival is szeretnék játszani. S mi lenne áttörhetetlenebb, mint a saját elménk? Bizonyos értelemben ide vagyunk csak igazán bezárva, ide húzódunk vissza, máshová nem lehet. De nem tudom, a bunkert klausztrofób térként láthatjuk-e kizárólag: számomra inkább egy zárt egység, kész tény, relikvia.

S bár a bunkeren túl sok más tér is feltűnik a könyvben: repterek, hotelek, bódévárosok, tengerek, talán érdekes, hogy ez a bunker egészen konkrét helyből inspirálódott: a Bonn melletti Regierungsbunker a hidegháború sajátos emlékezethelyeként létezik. Még Konrad Adenauer vezetésével kezdték a tervezését és építtetését az NSZK-ban, hogy a politikai elitet kimenekíthessék egy esetleges szovjet atomtámadás esetén. A bunker, habár ismert okokból sosem használták élesben, megmeredve áll most az időben. Múzeumként működik: bárki odamehet, és szinte a teljes protokollt megismerheti, nézheti az egykor előkészített tábori priccseket, az élelmiszer raktárt, a vegyianyag-lemosó állomást. Egy militáns tér, amelyet a félelem hívott életre, s amelyet sosem használtak funkciójának megfelelően: lehetőség-helyből egyből archívummá vált.

U35: Deres Kornélia

Deres Kornélia 1987-ben született Miskolcon. Költő, szerkesztő, kritikus. 2003 óta publikál. Verseit eddig német, szerb, szlovén és bolgár nyelvre fordították le. Első verseskötete: Szőrapa (2011, JAK-füzetek), amely 2012-ben elnyerte a Makói Medáliák-díjat. Jelenleg doktori disszertációját írja. Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?

„Pár alapszabályt szükségképpen betartani./Ha erdőben ér a sötét, mindig a mohás oldalon aludni el,/ha folyó mellett, a köveket időben kipakolni a zsebből./Neveket suttogni a sötétben, hogy emlékezzünk a bosszúra./Akarom mondani: a túlélésre” – zárul a kötet a Felmenővel. A lírai én ellenpólusaként a versekben végig érzékelhető egy „ti”, akik ellen a bosszú is irányul. Neked kik jelentik a „ti”-t?  

Talán nem is ez a legfontosabb, hanem inkább a bosszú és túlélés viszonya. A kötet is erről gondolkodik. Az irányjelzőkről, amelyek segítik az életben maradást. A Felmenő című szöveg egyébként egy generációs áttekintést zár az általad idézett sorokkal, tehát kontextusában a családi túlélésről is szól, a vad életerőről, ami valahogy kisarjad belül, minden nehézség ellenére. Muszáj gondolkodnunk saját rendszereinkről, először is a családról, hiszen e nélkül hogyan akarhatnánk megérteni saját identitás-tudatunkat, vagy akár az országunkat?

A családtörténetek felől érdemes elgondolni a hazai történelmet is, az elfojtások és túlélési stratégiák szemrevételezésével. Az emlékezettársadalmak maradványa itt él velünk, s csak rajtunk múlik, szembenézünk-e ezzel. Hiszem, hogy a mikrotörténetek, a személyes családtörténetek által dinamikus és autentikus perspektívát hozhatunk mozgásba a múltértelmezésben; ezt egyébként egyre több európai dokumentarista színházi előadásban is látni Angliától Németországon át egészen Lengyelországig. A Bábhasadás valami ilyesmiben is érdekelt, a miskolci panelkockáktól egészen a lefagyasztott, elkockázott, vagy elivott érzésekig.

Bár a Bábhasadás fókuszában az „én” áll, ez az „én” időnként kitekintget a körülötte lévő világba, és nincs túl jó véleménnyel arról, amit lát.  Néhány kiragadott példa: „Ebben a fapadlóra ácsolt országban az ingerülete jó ideje nem terjednek. Fennakadnak a kiteregetett egókon.” (Veterán) „Az országot idézőjelben hagyták, az igeidők közül csak a befejezett múltat ismerik el” (Huszonnyolc múlt (2015)) „A retorikára épült birodalom undorít. (…) Mindenki ordít, mindenki fáj.” (Illesztő) Miért kívánkozott be a kötetbe a közélet?

A közélet, avagy a környezetünkben feszülő folytonos kognitív disszonancia. A külső környezet is gyűri a belsőt. Én azt látom, hogy minden propaganda ellenére sem történt meg a fejekben a rendszerváltás. Itt is érdemes megnézni a családi mintázatokat: vajon egy-egy családban volt-e belátható időtávolban olyan sikeres viselkedésminta, amely az agressziómentes, de önbizalomteljes kibontakozást erősítheti? Mert ha nincs, akkor nagy munka rálátni arra, hogy ez a felnőttlét, az emberlét alapja. Az a gyermeki logika, amelyet többek között majdnem fél évszázadnyi diktatúra erősített fel az emberekben, nyilván nem múlik el nyomtalanul. De erről sem beszélünk. Pedig ami nem válhat a közbeszéd részévé, ami nem kaphat nyilvános teret, az elfojtódik. És cserébe időről-időre feltör. Amíg társadalmi szinten nem kezdjük el elfogadni egymás (család)történeteit, félelmeit, sőt, bosszúvágyát, addig nem tudunk kikerülni ebből a paranoid logikából.

Saját viselkedésünket, gondolkodási sémáinkat tudjuk itt próbára tenni, más út nincs. Válassz az országban egy tetszőleges pontot, s nézd meg: adott (munka)helyen felnőttként kezelik-e az embereket (rendelkezhetnek-e szabadidejük felett, lehet-e saját véleményük adott szakmáról, a valóságról stb.), vagy a biztosabb szervilizmust jutalmazzák (hányszor hangzik el a tanács: „húzd meg magad és ne akarj túl sokat”)? Amíg fejben nem nő fel ez az ország, addig – teljesen mindegy, ki van éppen a pénzosztó, hatalomgyakorló szerepben – folytatódni fog a kizsákmányolás, az ellentétek fokozása, az érzelmi elsivatagosítás. De ez mindenkinek a saját meccse, más helyett nem lehet felnőni, öntudatra ébredni. Nem is kell.

Jó lenne egy olyan téridőben, olyan szakmai közösségekben létezni, ahol nem kell elnézést kérned, ha más a véleményed, vagy ha nem gondolod, hogy a megalázás, megtörés és agresszió természetes nevelőeszközök. Azt hiszem, ebben feladata lehet az én generációmnak is, s ezt jó lenne tudatosítanunk magunkban.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5913621686

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.