Olvass!

KönyvesBlog

Minden egyes nap arra törekszem, hogy megteremtsem a valóság illúzióját

2018. február 06. Kiss Orsi

daboschristelle_szerzofoto.jpg

Kép forrása: Kolibri Kiadó

A tükörből kilépő lány alakja 2007-ben jelent meg előtte, majd ebből a képből nemcsak egyetlen regény, hanem egy komplett univerzum bomlott ki. Christelle Dabos néhány éve első helyezést ért el azon a pályázaton, melyen a Gallimard a J.K. Rowling nyomdokaiba lépő elsőkönyves ifjúsági szerzőket kereste. A Tükörjáró azóta egy sorozattá nőtte ki magát, Christelle Dabos jelenleg a negyedik részt írja. A könyv iránti lelkesedést jól mutatja, hogy a rajongók egy része saját illusztrációban képzelte el a regény kulcsszereplőit (ezekből lent mutatunk is párat). Bár A Tükörjáró alapvetően ifjúsági regényként pozicionálja magát, az abban megjelenő közeg, a szereplők egymás közötti viszonya kategórián belül is feljebb, a felnőtt regényekhez valamivel közelebb viszi a kötetet (talán nem véletlen az sem, hogy a kiadó sem helyezett el kormegjelölést a borítón). Dabos regénye egyszerre idézi meg a fantasy, a romantikus és realista nagyregényeket: hőse egy Ophélie nevű fiatal lány, aki tükörből tükörbe jár, és az ujjaival olvasni tud a tárgyak múltjában. Családja a lány akarata ellenére nyélbe üti eljegyzését egy Thorn nevű rideg férfival, így kerül Ophélie a Sarkra, egészen pontosan a Légvárba, ahol hamar nyilvánvalóvá válik, hogy sem a tárgyak, sem az emberek nem feltétlenül azok, amiknek és akiknek látszanak. Egy intrikus harc veszi kezdetét, amelyet a legtöbbször a színfalak mögött vívnak a résztvevők, ám amely vérre és tétre megy, és valódi áldozatokat is követel. Christelle Dabos írásban válaszolt a kérdéseinkre – a tükrök szerepéről, saját magunk elfogadásáról és egy szilánkokra szakadt világról mesélt nekünk.

Azt Magyarországon is tudjuk, hogy A tél jegyesei egy olyan prózaíró pályázaton győzött, melyen a Gallimard az új Harry Potter íróját kereste, viszont olvasás közben nekem sokkal inkább a Trónok harca és a Veszedelmes viszonyok jutott az eszembe – meséljen egy kicsit a regény keletkezéséről, milyen előképei voltak, és illetve milyen kép lebegett a szeme előtt, melyből aztán kibomlott a regény cselekménye?

A Gallimard a pályázaton elsősorban olyan írót keresett, aki az ifjúsági korosztálynak ír (a kisgyerekektől a fiatal felnőttekig), és korábban még nem publikált. Hogy az „új J.K. Rowlingot” keresték volna, ez a megfogalmazás inkább afféle reklámfogás, nem szó szerint azt jelenti, hogy pontosan ezt a vonalat várták.

Christelle Dabos: A tél jegyesei - A Tükörjáró 1. könyv

Fordította: Molnár Zsófia, Kolibri Gyerekkönyvkiadó, 2017, 584 oldal, 3499 HUF

 

A Tükörjáró ötlete 2007-ben pattant ki a fejemből. A szöveg azóta sokat fejlődött, többször átírtam, módosítgattam, de a regény legelső képe és legelső jelenete, ahogy Ophélie kilép a tükörből, nem változott. Ez a kép egyébként egy séta közben jutott eszembe, épp az erdőben bandukoltam, a kis belga falu mellett, ahol lakom. Megjelent előttem az a kedves arc, láttam, ahogy kiválik a tükörből, és ahogy a nyaka köré tekert sál a földet verdesi. E körül a kép körül kristályosodott ki végül a történet. A megelevenedő tárgyak, a szilánkokra szakadt világ, a családfők, mindez pár óra leforgása alatt bomlott ki belőle. Mintha már a regény teljes univerzuma meglett volna, hosszú évek óta ott szunnyadt bennem, és csak a nagy robbanásra várt.

És hogy voltak-e előképeim? Persze! Az volt számomra a nagy felfedezések kora, folyamatosan újabb és újabb élmények és hatások értek: akkor olvastam Philip Pullmann Az Úr sötét anyagai című trilógiáját, Charlotte Brontëtől a Jane Eyre-t, akkor láttam Miyazaki animációs nagyjátékfilmjeit (a Chihiro Szellemországbant és A vándorló palotát). És persze faltam a Harry Potter utolsó kötetét – tulajdonképpen az billentett ki, hogy végre kezdjek el írni. A könyvtártudomány és a történelem emellett mindig is érdekelt. Szóval nagyjából ebből az elegyből, néhány más összetevővel kiegészítve, született meg A Tükörjáró.

A regénybeli Légvárban semmi nem az, akinek látszik – minden csak illúzió, külsőség, máz, és ez ugyanúgy igaz az emberekre is. Ha útmutatót kellene adnia valakinek, aki épp látogatást készül tenni a Légvárba, mi lenne a legfontosabb tanács, amivel ellátná?

Ne írjon alá semmilyen szerződést anélkül, hogy elolvasta volna az apróbetűs részt! Vagy inkább úgy általában ne írjon alá semmit! És ha lehet, adnék még egy csokornyi jó tanácsot: ne álljon szóba Sárkányokkal, ne keveredjen alkuba Délibábosokkal, lehetőleg ne kerüljön semmilyen közelségbe Archibalddal és soha, semmilyen körülmények között ne adjon könyvet kölcsön Faruknak, mert elfelejti visszaadni.

A Légvárban az intrika a mindennapok része, a hatalmi harcokban sokat számít, ki milyen szövetségeseket tud a maga oldalára állítani, de ugyanilyen sokat segíthetnek az egyes nemzetségek különleges képességei. Ha választhatna ezen képességek közül, mi lenne az az egy, amelyet mindenképp a magáénak szeretne?

A magam módján én is Délibábos vagyok. Az íráson keresztül minden egyes nap arra törekszem, hogy megteremtsem a valóság illúzióját. A különbség abban áll, hogy míg a Délibábosok nem tudnak tükröket teremteni, egyre inkább úgy látom, hogy a könyvek képesek erre. A különféle történetek, témák, alakok szembesítik az olvasót a saját problémáival, vágyaival és félelmeivel. Mondjuk úgy, hogy szeretnék olyan Délibábos lenni, aki tökélyre fejlesztette a tudományát, és aki a sok hamis káprázat útján mégis csak nagy igazságokra jut.

Fan art - A rajongók így képzelik A tél jegyesei hőseit (forrás: ITT, ITT és ITT)

A tél jegyesei hősnője, Ophélie tükörjáró – a tükör fontos szimbólum az irodalomban, elég csak Lewis Carroll Alice-ére gondolnunk. Íróként önnek mit jelent a tükör – egyszerű csodatárgy, egy láthatatlan híd, melynek segítségével egyik térből a másikba juthat a hős, vagy ennél sokkal fontosabb szimbolikája is van?

Ahogy már említettem, a tükörből előbukkanó arc képe már a történet kialakulása előtt megvolt. Nem kerestem, nem én választottam, egyszerűen megjelent előttem, a világ legtermészetesebb módján egyszer csak ott volt. És olyan erősen és határozottan, hogy szinte magától értetődött, hogy a sorozat címe A Tükörjáró lesz, és nem például Az Olvasó, noha az egész cselekmény katalizátora éppen az, hogy Ophélie tud olvasni a tárgyak múltjában. A szöveg első változataiban egyébként Ophélie tükörjáró képességét egyáltalán nem használtam ki. Csak később alakítottam úgy a dolgokat, hogy a tükör motívuma vissza-visszatérjen, és ott is maradjon a cselekmény gerincében: a látszat gyakran csal, a szereplők első pillantásra (majdnem) mindig másnak tűnnek, mint amilyenek/akik valójában, és Ophélie folyamatosan önvizsgálatot tart, így formálódik a személyisége.

És hogy honnan jött a tükör? Kamaszkoromban, mint mindenki, én is keresztülmentem azon a fázison – amelyből talán azóta sem sikerült teljesen kikeverednem –, amikor az ember megszállottja annak, hogy milyennek látják kívülről, és retteg mások ítéletétől. Sokáig nem bírtam, ha csak valaki rám nézett, a szereplést időnként még ma sem viselem könnyen. És hát nem úgy tartja a mondás, hogy a szem a lélek tükre? Az én viszonyom a tükrökkel amúgy is eléggé terhelt. Alig néhány hónappal azután, hogy belevágtam A Tükörjáró megírásába, az állkapcsomban csontrákot diagnosztizáltak. Műtét. Átültetés. Az új külsőm elfogadása mindennapos folyamatos munka. És A Tükörjáró ennek a belső útnak minden pillanatában velem volt. Ha vannak olyan olvasóim, akiknek a tükörrel való megbékélés szintén problémát jelent, örülök, ha én is végigkísérhetem őket ezen az úton.

Bár a Légvárban a fontos posztokat férfiak töltik be, nagyon hamar kiderül, hogy szinte kivétel nélkül a nők mozgatják a szálakat. Közöttük igazi kívülállónak számít Ophélie, aki lassan bontogatja a szárnyait, és mindent elkövet, hogy ne függjön másoktól („Nem akarta, hogy bárki befolyásolja a véleményét, a döntéseit, egyszerűen szeretett volna saját jogon létezni.”). Ophélie egy ügyetlen, a gyakorlatias dolgokban kissé járatlan lány, akinek fogalma sincs arról, mi vár rá menyasszonyként. Mi az, ami ön szerint Ophélie-t igazán túlélővé teszi egy ilyen környezetben?

Jó kérdés, ilyen formában nemigen tettem fel magamnak. Azt hiszem, Ophélie ereje bizonyos mértékben abból fakad, hogy mindig a dolgok mélyére akar látni. Gyerekkorában, a túlféltő, némiképp rátelepedő családi közegben nem igazán tudott kibontakozni, soha nem lépett ki az előre lefektetett keretek közül, magával és másokkal kapcsolatban is megelégedett a felszínes tudással. A Sarkon viszont megtapasztalja, milyen, amikor nincs biztonságban, amikor egyedül magára van utalva. És ebben az új közegben rengeteget tanul, többek között azt is, hogy érdemes tovább látni az ujja hegyénél. Ettől kezdve igyekszik ténylegesen megismerni azokat az embereket, akikkel találkozik, maga dönt, a hibák, amelyeket elkövet, a saját hibái, és mindeközben önmagát is egyre jobban megismeri. Ennek a folyamatnak pedig szintén megvan a maga dinamikája: kiderül, ki ellenség, ahogy az is, hogy ki barát.

A hely, ahol az ember a saját gondolataiban sem lelhet biztonságra

Anima lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül.

A magyar olvasókhoz eddig csak az első rész jutott el, a második kötet megjelenése idén ősszel várható – spoiler nélkül mi az, amit elmesélhet a regényfolyam folytatásáról?

Haha, előbb jön egy nagy adag borzongás, aztán igencsak melegünk lesz! De komolyra fordítva a szót, nem vagyok jó abban, hogy röviden összefoglaljam a történeteimet – pláne hogy időnként hajlamos vagyok rendesen összegabalyítani a szálakat! Annyit azért elárulhatok anélkül, hogy túlságosan kiteregetném a folytatást, hogy a második kötet javarészt krimiszerű, a harmadiktól pedig nagy lesz a váltás, új díszletekben teljesen új és eddig ismeretlen szereplők jelennek meg a történetben. Ami a negyedik, befejező részt illeti, azt épp most írom. És persze elárulhatnék belőle ezt-azt, de akkor mindenkit, aki ezeket a sorokat olvassa, a Légvár tömlöceibe kellene zárnom…

Az interjú szövegének fordításáért nagy köszönet a regény magyar fordítójának, Molnár Zsófiának!

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr8013621320

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.