Olvass!

KönyvesBlog

A túlélők, és nem az áldozatok vére folyik bennünk

2018. február 17. .konyvesblog.

edithevaeger_portre_kredit_jordanengle.jpgFotó: Jordan Engle

A magyar származású Edith Eva Eger fiatalkorában tehetséges balett-táncos volt, ám karrierje derékba tört, amikor családjával együtt Auschwitzba hurcolták. Szüleit elveszítette, ő azonban nővérével együtt túlélte a borzalmakat, és azóta klinikai pszichológusként segít másoknak a traumák feldolgozásban. A kilencvenéves Edith jelenleg Amerikában él, a nyugdíjban nem hisz, ezért még mindig dolgozik, vasárnaponként pedig swing táncolni jár. Nemrég jelent meg A döntés című memoárja, amelyben arról ír, mi tartotta benne a lelket a koncentrációs táborban, és hogyan tudta feldolgozni múltját a szabadulás után. Könyvéről skype-on keresztül, a nagy időeltolódás miatt hajnali kettőkor kérdeztük. Az interjút magyarul kezdtük, de bizonytalan hallásviszonyok miatt végül angolul beszélgettünk.

Miért döntött úgy, hogy könyvet ír az életéről?

Az motivált, hogy van három nagyszerű dédunokám, és azt szerettem volna, hogy ők is tudják, mit cipelnek magukkal. Szeretném, ha büszkék lennének arra, hogy a túlélők, és nem az áldozatok vére folyik bennünk. És el akartam mondani nekik azt is, hogyan tudják az életüket állandó ünneppé változtatni.

A memoárját több nyelvre, köztük magyarra és németre is lefordították. Ez sokat jelent önnek?

Igen, főleg az, hogy németül is megjelent, mert ez a legjobb elégtétel Hitlerrel szemben. De azt mindenképp hozzá kell tennem, hogy nagyon-nagyon sok német volt, aki a saját életét kockáztatva mentett meg zsidókat. Ezt sosem szabad elfelejteni. Az egyik nővéremet, Klárát, aki bekerült egy táborba Budapesten, például a Zeneakadémia professzora, Waldbauer mentette meg. Felvett egy egyenruhát és kicsempészte őt, majd elbújtatta, amíg a háború véget nem ért.

Edith Eva Eger A döntés

Fordította: Farkas Nóra, Libri, 2017, 421 oldal, 3999 HUF

 

Szokta követni a magyarországi történéseket?

Már nem foglalkozom politikával, de még mindig dolgozom, próbálok életeket menteni. Tisztában vagyok vele, hogy jelentős antiszemitizmus van Magyarországon, de reménykedem, hogy valahogy megtaláljuk majd a békét. Amikor fiatal voltam, volt egy jelmondat, amire ma is emlékszem: „Lengyel-magyar határt, zsidómentes hazát!”. Azt sem felejtettem el, hogy az ötvenes években sokan mondták nekünk, hogy ezúttal nem visznek el Auschwitzba, hanem itt helyben ölnek meg. Ugyanakkor észre kell vennünk, hogy az egyetlen, akit meg tudunk változtatni, mi magunk vagyunk. Az ellenség bennünk van. Ezért szeretnék a béke nagykövete lenni, aki egyesíti, nem pedig szétválasztja az embereket. Ne gondoljunk semmi másra, csak arra, hogyan tudnak erősíteni bennünket a köztünk lévő különbségek. Martin Luther Kinghez hasonlóan nekem is van egy álmom. Olyan világról álmodok, amiben testvérek vagyunk, és nem engedjük el egymás kezét. Mindent megteszek, ami csak erőmből telik, hogy a gyerekeinknek és unokáinknak soha ne kelljen megtapasztalniuk azt, amit nekem kellett. Ez ad értelmet az életemnek.

Ezek szerint még mindig fogad pácienseket?

Most is dolgozom, nem hiszek a nyugdíjban. Szeretném megőrizni a szellemi frissességemet. Most éppen az agy működését tanulmányozom, például azt, hogy mi történik, ha valaki dohányozni kezd kamaszkorában. Az ilyen fiataloknál ugyanis nem fejlődik rendesen az agy, s egy életre megváltozik a működése. Nagyon sokszor dolgozom szülőkkel is, mert a gyerekek számára a legjobb háttér egy boldog házasság. Pároknak segítek abban, hogy miként tudnak együtt családot építeni anélkül, hogy állandóan kiabálnának. Mert a gyerekek nem azt teszik, amit mondunk nekik, hanem azt, amit látnak. És mindent látnak. Ezért jó befektetés megtanulni kommunikálni, konfliktust kezelni és csapatként együtt dolgozni. A gyerekeket pedig arra kell tanítani, hogy végezzék el a feladataikat, például tegyék be a tányérjukat a mosogatóba, vagy a nadrágjukat a szennyesbe. Azok, akik nagyon függtek a szüleiktől, Auschwitzban hamar meghaltak, mert mindig valaki másra vártak. Ezért sokat könyörgök a szülőknek, hogy ne rontsák el a gyerekeiket, ne csinálják meg helyettük azokat a dolgokat, amiket nekik maguknak kell megtenniük.

Milyen szemléletmódot szeretne átadni a betegeinek?

Azt kérem tőlük, hogy legyenek önmaguk anyukái. Mert egyedül születünk és nagy eséllyel megérjük szüleink temetését. Ezért fontos, hogy jó szülők legyünk saját magunk számára. Minden kapcsolat véget ér egyszer, ez az egyetlen, ami egy életen át elkísér minket. Minél több dologtól függünk, annál több a depresszió az életünkben. Nem leszünk soha boldogok, ha arra várunk, hogy valaki más tegyen minket boldoggá.

Mit gondol, mennyiben befolyásolta a szakmai útját mindaz, ami Auschwitzban és utána történt?

Amikor Amerikába jöttem, a múltam elől futottam el. Senkinek nem mondtam el, hogy Auschwitzban voltam. Magamba fordultam, és csak akkor jöttem rá, hogy dolgoznom kell magamon, amikor elkezdtem foglalkozni a poszttraumás stresszel küzdő katonákkal. Ráébredtem, hogy nem tudom annál tovább vinni őket, ameddig én magam jutottam. Visszamentem Auschwitzba és elkezdtem tudatosítani, hogy meg kell békélnem a múltammal. A visszatérés nagy változásokat hozott. Elkezdtem megbocsájtani magamnak azt, hogy túléltem, ami ott történt. Mert nem csak a túlélők bűntudata kísértett, hanem a szégyen is. Amikor lediplomáztam a texasi egyetemen, el sem mentem a diplomaosztóra. Úgy éreztem, nem érdemlem meg, mert míg én életben maradtam, a szüleim nem.

Mikor mondta el a gyerekeinek, hogy min ment keresztül fiatalkorában?

Nem mondtam el. Egyszer, amikor a lányom táncolni indult – egy gyönyörű narancssárga selyemruhában, amit én vettem neki –  az egykori férjem odaszúrta neki, hogy érezze jól magát, mert amikor az anyukája olyan korú volt, mint ő, éppen Auschwitzban volt. Akkor azt hittem, megölöm a férjem, nagyon dühös voltam rá. Ugyanakkor ez indított el az úton, hogy képes legyek elmondani az igazat, és hogy ne fussak el többé, hanem nézzek szembe a múlttal.

Egy trauma megtapasztalása segíthet abban, hogy jobban megismerjük önmagunkat?

Minden, amit az élet ad nekünk, egy lehetőség. Auschwitz is az volt. Arra kell emlékezni, hogy bármi történt is, túléltem. A kérdés nem az, hogy miért pont én, hanem hogy most, a jelenben mi történik. A múltat nem tudjuk megváltoztatni, az már történelem, de a leckét megtanulhatjuk, hogy többé ne ismétlődhessen meg.

Honnan tudott erőt meríteni, amikor a koncentrációs táborban volt?

Minden nap azt mondták nekem, hogy soha nem fogok innen élve kijutni, én viszont azt mondogattam magamnak, hogy ha a mai napot túlélem, holnap találkozni fogok a szerelmemmel. Friedmann Imre volt a neve. Ő volt az első, aki azt mondta, hogy gyönyörű szemeim vannak, és csodaszép kezeim. Végig azt képzeltem, hogy valahogy még találkozni fogunk. De amikor hazajutottam, megtudtam, hogy megölték a felszabadítás előtt egy nappal. Soha többé nem láthattam. Fájdalmas, de ki kell engedni a könnyeket, és abba kell hagyni az érzelmeink elől való menekülést, mert csak azt tudjuk meggyógyítani, amit átérzünk. Majdnem minden nap eszembe jut Auschwitz, de nem ragadok ott, nem hagyom, hogy tönkretegye a napomat.

A könyvében azt írja, hogy miután 1945-ben a nővérével együtt felszabadították, az amerikai katonák táncolni tanították, ezzel is segítve a fizikai felépülésüket. Úgy hallottam, még most is szokott táncolni.

Igen, van egy barátom, akivel minden vasárnap járunk swingelni. A tánc a legegészségesebb dolog, amit az ember csak csinálhat. A tudomány is bebizonyította, hogy a testnek és az agynak is ez a legjobb mozgásforma.

A beszélgetés elején azt mondta, az élet minden pillanatát ünnepként kell megélni. Ön most miért érez hálát?

Igen, hiszen minden pillanat értékes. Most azért vagyok hálás, mert fölépültem egy műtétből, ami elvehette volna az életemet. Sokszor nem értékeljük mindazt, amink van, amíg el nem veszítjük. A műtét utáni napok nagyon nehezek voltak, mert az orvos egy csövet engedett le a torkomon a lélegeztetéshez, ami nagyon rossz volt. Aztán azt ígérte, másnap kiveszi, de amikor letelt az idő, azt mondta, hogy még egy napot várna vele. Nagyon kétségbeestem, mert nem tudtam, kibírom-e. Aztán eszembe jutott Auschwitz, és azt mondtam magamnak, ha ott meg tudtam csinálni, akkor itt is. Ez megmentette az életemet, mert nem adtam fel. Abban reménykedem, hogy a könyvem másoknak is lehetőséget ad arra, hogy ránézzenek a saját életükre, hogy megvizsgálják, honnan jöttek és hol tartanak most. Szeretném, ha észrevennék, hogy a döntés, hogy áldozatok leszünk, vagy túlélők, csakis a mi kezünkben van.

Szerző:Forgách Kinga

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr3613673654

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.