Olvass!

KönyvesBlog

A világvége a fejfájással kezdődik

2018. március 01. .konyvesblog.

Az Apophis nevű kisbolygó 3 nap 5 óra és 25 perc múlva becsapódik a Földbe, a bolygó és civilizációjának vége elkerülhetetlen – közli a NASA egyik munkatársa "kissé nyúzott arccal, de fegyelmezetten belenézve a kamerába". Vajon mit tesz Budapest, mit tesz a gyerekkoruk óta szinte ikrekként létező Ágnes és Júlia, aktuális pasijaikkal, Marcellel és Miklóssal, saját élettörténetük és az emberiség történelmének végóráiban? Ennek a kérdésnek ered a nyomába az első kötetes Hutvágner Éva regénye, mondhatnánk – és mennyire tévednénk! Merthogy ez a Máriás Attila kortárs miniatúráival díszített szöveg sokkal inkább annak a nagyon irodalmi problémának ered a nyomába, hogy miképpen elbeszélhetők (s elbeszélhetők-e egyáltalán) az önmagunk és a művészi alkotás megismerésére vonatkozó emlékezet és felejtés együttmozgásai.

A világvégét elhozó kisbolygó ógörög neve az egyiptomi mitológia sötétség- és káoszistenségének megnevezéséből (Apep) származik; ő az a kígyó, akivel Ré napistennek az éjszaka óráiban meg kellett vívnia, hogy újra az égre emelkedhessen, különben örök sötétség szállt volna a világra. A regényben minden furcsa, sárga fényben izzik, miközben sajátos kiszámíthatatlansággal válnak kaotikussá a város terei, az emberi reakciók, a légköri viszonyok… A nap haldoklása közepette tekergőzik a könyv lapjain a kígyóistenség, hogy a szövegértelmezés jelképeként - az Esterházy által oly sokszor emlegetett "hermeneutikai kélgyóként"-   saját farkába harapva hintáztassa meg szemünk előtt az elbeszélő és elbeszélés viszonyának egymásba mosódó variációit.

Hutvágner Éva: Örök front

Kalligram, 2017, 157 oldal, 2500 HUF

 

Legyen akkor ez napló, ahol a párhuzamos életek megképződnek

- javasolja egy helyen a szöveg az olvasónak -- de vajon micsoda napló az, amelyben hol egy teljesen szenvtelen és személytelen elbeszélő hangját halljuk, hol a szereplőkét függő- vagy párbeszédben, de olyan, leheletnyi árnyalatokra és variatív finomságokra koncentrálva, képzelet és emlékezet olyan kifürkészhetetlen gazdagságával megszólalva, ami az időfelbontásos tudatfolyam-regények magasan stilizált narratív technikáit idézi. Ráadásul Ágnes képzőművész, aki a világvége napjaiban is ragaszkodik vázlatfüzetéhez (ezzel egy olvasati lehetőséget adva a kötet képanyagához), az állandóan, kényszeresen beszélő Júlia pedig már a közös gyerekkor idején is olyan meséket mesélt, amelyek a saját házuk stabilitását és az elalvó testük lélegzésének ritmusait az üvegházuk humuszában nyüzsgő földigiliszták és egyéb férgek talajt faló és termőfölddé enyésző munkálkodásának részévé tették.

A grafikus és az irodalmár ugyanakkor "kegyetlen, lélegző és érző emberek, akiknek tényleg volt gyerekkora" – állapítja meg Miklós, aki véletlenül sodródott össze Júliával egy házibuliban, és akitől a világvége elől egy állítólagos bunkerbe menekülő testvére azzal búcsúzik, hogy bocs, neked már nincs hely az autóban; Ágnest pedig elismeréssel figyeli idős, frissen megözvegyült, filmesztéta szeretője, akinek édesanyja ugyanolyan könnyedséggel viszonyult a neveléséhez, mint öregasszonyként szobanövényei locsolgatásához.

Ágnes és Júlia karaktereinek telítettségét egymáshoz való, ambivalenciákban gazdag kapcsolatuk adja, amely a vég közeledtével egyre pusztítóbbá válik. Mindeközben pedig mindenki egyre gyötrőbb fejfájásoktól szenved, az emberek hol ájuldoznak, hol hánynak, tülekednek a gyógyszerosztó pontokon, közben az Operaháznál tömegverekedés támad, rengetegen tódulnak a templomokba, a tereken piknikező-koitáló emberek vernek tanyát, de van, aki munkába megy, tereget, nyitva vannak az üzletek, jár a mentő, a televízióban pedig folyamatos ismétlésben szólalnak meg „tudósok, politikusok, papok, látnokok, szerzetesek, hajléktalanok”.

A lírai emléktöredékeket, szövegvariánsokat, a szimultán történéseket sokszor gondolatritmussal, szóismétlésekkel, elbeszélőváltásokkal megérzékítő szöveg olyan hihetetlenül termékeny, hogy a fenti esemény- és jellemrajzokat mintegy könnyed eleganciával odaveti, hogy közben egyfajta kifordított pozíciójú,a jövőből a jelenünkre mint múltra visszatekintő tanúként tudósítson a végről.

Az elkerülhetetlen pusztulásról, mely egyfajta zenei crescendo és decrescendo, amelyet a grafikák tanúsága szerint egy szigorú karmester dirigál. 

A sikítások elhaltak, a zajongás alábbhagyott, a közlekedési csomópontokon ugyan felhabzott néha a tömeg, sok ember véletlenszerű időpontokban megtaposta egymást, de ahogy várható volt, a hangsor visszazárt, kisimult.

Az elkerülhetetlen pusztulásról, amelyben a tér, az idő, az egyediség relációi felszámolódnak és összemosódnak

Amikor elkezdődik, egy ideig mintha egyetlen képben állnánk. Lüktetés. Felnézünk, az arcunk visszanéz, egyetlen pillanatra, aztán átfordulunk. (...) Mint a sarki fények, a színek felizzottak, a fehér égetett, a sárga folyt. A gyerekek látták felemelkedni a legódarabkákat a földről és lebegni a szoba padlója felett fél méterrel. (...) A házak fala izzadt. A beton folydogált az utcák között. A folyók és a tengerek kiáradtak. Minden visszatükröződni látszott. Akik felnéztek, saját magukat is észrevették.

Az elkerülhetetlen pusztulásról, amelyben a frontérzékenyek migrénje a közös agónia gyötrelmévé válik:

Sűrűsödtek a rohamok az utóbbi időben, aggasztó. Jó lett volna, ha csak valami front. Az elmegy, elszakad. (...) De aztán nem múlt el, mintha a sok frontátvonulás csak próba lett volna, alvásra halál. Örök front. (...) Aztán eltelik pár óra, talán esteledne és olyan béke lesz a földön, mint még soha. Mindenki nyugodtan és türelmesen szenved otthon, és nyugodtan és türelmesen szenved odakint. (...) Az ég szoláriumkék, a Nap műanyagsárga. A túlélés vágya legalább egy erős érzés. Kiegyenesíti az életet a migrén félóráira. Két lehetséges kimenetele van csak, és csak a legvégén ágazik ketté: biztos megmenekülés és tompa álom, vagy, hogy kettéhasad az ember feje. Az egyetlen mély és intenzív gondolat a fájdalom végének várása, amin nem hatolhat át a kék levegő , a sárga por. Vagy a félelem. (...) Nem tudom, mikor kezdett el pontosan szaggatni az idő, de egy ideje már tartott. Talán akkor, amikor mindenki feje dorombolni kezdett a nyomástól, vagy akkor, amikor már nem jöttek ellentétes hírek az Apophisről. (...) Utolsó pillanatokban már csak aludni lehet a félelemtől. (...) Aztán vége.”

Feszes, pontos, költői sűrítettségű mondatalkotás, hétköznapiságuk révén meghökkentő szólelemények, biblikus emelkedettséget felvillantó, megérzékítő erejű történések -  de mielőtt az olvasó még ellazulna az együttérzés katarzisában, a szöveg kíméletlen őszinteséggel vissza- és belerántja saját világának legalapvetőbb léttapasztalatába: a mindent átfogó és átható unalomba és közönybe.

Az Apophis érkeztéig jelentéktelen dolgokat csináltak, aztán az is elmúlt.

A világvége is csak egy (ál)hír és műsorfajta a tévében, a fájdalomcsillapítók és mérgek kiosztása egy újabb idegesítő feladat a mentősök és az orvosok számára, gyereket nevelni és növényeket gondozni egyaránt az idő eltöltésének egy-egy módja, szeretkezni olyan, mint langyos lábvizet venni, a haldokló nagyváros zihálása "csak egy félresikerült taktus egy közepes zenemű utolsó tételében", az életre szóló barátság egymás kölcsönös idegesítésévé és kihasználásává foszlik. Mivel minden és mindenki (elsősorban mi magunk) halálosan érdektelen egymás és saját maga számára, az utolsó idők embermasszájában sodródva döntési szabadságunk nagyszerűségét is gyakorolhatjuk: nem tudható, hogy a végső percben az utcán vagy a konyhában ücsörgünk-e. Ahogyan Júlia fogalmaz:

Most már jó is lesz, ha vége lesz, mert ennek a nyűglődésnek nincs semmi értelme.

S valóban vége lesz a regénynek: nem csupán a sztori fejeződik be, és válik mind szakadozottabbá az elbeszélés struktúrája, hanem egyre több lesz a kép, miközben bekezdésekre, hasábokra bomlik a szöveg, a betűkké váló emberek rajzát a kibetűzhetetlen kezdetű és befejezésű mondattöredékek szövegromlása ellenpontozza, hogy aztán néhány önbúcsúztató mondat után már csak primitívségükben talányos grafikák maradjanak, az utolsó oldal vonal-folt, világos-sötét kontrasztjainak minimalizmusáig.

Az Örök front remek kisregény, amely kivételes nyelvteremtő erőről, önreflexív érzékenységről, kompozíciós szigorról és arányérzékről, művészi iskolázottságról és eredeti tehetségről tesz tanúbizonyságot. Úgy tűnik, irodalmunk galaxisában egy új és egyáltalán nem kicsi bolygó jelent meg!

Szerző: Szarka Judit

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr3213707262

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.