Olvass!

KönyvesBlog

Amerika gazdasága maga alá temeti a jövőt

2018. március 04. Kiss Orsi

Ha a kortárs angolszász regényírók közül valakinek van szeme hozzá, hogy mi is történik a világban, akkor Lionel Shrivernek biztosan van, hiszen legyen szó az iskolai lövöldözésekről (Beszélnünk kell Kevinről), az amerikai egészségügyi rendszer visszásságairól (Ennyit erről) vagy simán az alternatív valóságokról (Születésnap után) kivétel nélkül olyan könyveket tesz le az asztalra, melyek történetei még sokáig rezonálnak az olvasóban. Magyarul legutóbb megjelent könyve is egyfajta alternatív valóságszövetet borít elénk, melyet magunktól eltolva könnyen mondhatnánk disztópikusnak, ha egyes elemei nem lennének mégis gyomorszorítóan ismerősek. Shriver az amerikai gazdaság összeomlásán keresztül mutatja meg egy család antifejlődés-történetét, közben pedig egy olyan jövőt vázol, ami nyomokban még akár igaz is lehet. A Mandible család 2029-2049 a hét könyve.

Már önmagában a cím is kijelöli azt az időbeli keretet, amelyben Shriver az eredetileg 2016-ban megjelent regénye hőseit mozgatja (nálunk abban az évben jelent meg a Big Brother című regénye, ITT írtunk is róla). Egy olyan jövőbeli Amerikában járunk, ahol a mindennapi életet korábban elképzelhetetlen módon szorították korlátok közé: mindennaposak a vízkimaradások, ezért az emberek a kézmosáshoz is szürkevizet, a vécé leöblítéséhez esővizet használnak, a boltokban pedig hosszú sorok kígyóznak a palackozott vízért (helló, Fokváros!). A tőzsde bezárt, a pénzfelvételt limitálták, méregdrágán lehet kapni a legalapvetőbb élelmiszereket, már ha kapni (helló, Venezuela!), a tájékozódást pedig nehezíti, hogy a valódi hírforrások megszűntek autentikusnak lenni, így mindenki azt hisz, ami neki jólesik:

„… amennyire Avery meg tudta ítélni, az emberek először mindig valamilyen véleményt alkotnak, aztán kedvük szerint összegyűjtögetik az azt alátámasztó bizonyítékokat, mintha, mondjuk, valami szerkót vásárolnának maguknak, és később szereznék be a hozzávaló kiegészítőket”.

Az Amerikai Egyesült Államok megszűnt a világ első számú hatalmának lenni, amit mi sem mutat jobban, mint a bancornak nevezett új nemzetközi pénznem bevezetése, amit a szövetségi kormányzat összehangolt pénzügyi támadásként tálal. Az új pénz mögött eszerint Putyin (az „Örökös Elnök úr”) Oroszországa, Kína, meg Amerika szövetségesei állnak (leszámítva az eleve súlytalannak tekintett Európát). Miután az USA nem hajlandó a bancorhoz igazítani a dollárt, az új pénz bevezetése kataklizmaszerű változásokkal jár az amerikai átlagpolgárokra nézve. A mexikói születésű elnök (Shriver Amerikájában már elfogadták azt az alkotmány-kiegészítés, ami lehetővé tette, hogy az ország területén kívül születettek is indulhassanak az elnöki pozícióért, igaz, 2024-ben a Terminátornak így sem jött össze), Dante Alvarado lényegében bejelenti, hogy a bancor birtoklása bűncselekménynek számít, 100 dollárnál több pénzt nem lehet kivinni az országból, a birtokában lévő aranyat mindenki köteles beszolgáltatni (igen, a jegygyűrűt is), a szövetségi kormányzat pedig minden kincstárjegyet, államkötvényt és értékpapírt semmisnek nyilvánít. Komplett vagyonok és egzisztenciák semmisülnek meg egyik napról a másikra.

Lionel Shriver : A Mandible család - 2029-2047

Fordította: Komló Zoltán, Gabo, 2014, 504 oldal, 3990 HUF

 

A gazdasági expozíció után (mely részben a hajléktalanszállón dolgozó Florence, az ő örökké híreket olvasó, koravén fia, Willing, a nő közgazdászprofesszor sógora, Lowell és a dúsgazdag nagypapa, az agg Douglas Mandible beszélgetéseiből bomlik ki) Shriver megérkezik arra a pontra, ami az ő igazi terepe. A gazdasági krízis ugyanis alapvetően zilálja össze és fonja újra az emberi kapcsolatokat, és ad egy teljesen új dinamikát nekik. A felső- és alsó-középosztálybeli családtagok élete szó szerint fenekestül felfordul, hiszen nemcsak a magániskolákról és a gyerekeik egyetemi továbbtanulásáról kell lemondaniuk, de, miután képtelenek törleszteni a jelzálogot, a lakásukról és így egész addigi jól megszokott életvitelükről is. A családi pátriárka vagyona is elillan, ezért Douglasnak és demens feleségének el kell hagynia az idősotthont, hogy a fiánál, az egykori hírlapíró Carternél húzzák meg magukat. A mesés vagyont még Carter gyáros dédapja halmozta fel, és ahhoz az irodalmi ügynökként dolgozó Douglas is tett hozzá valamicskét, de inkább csak költötte azt. Douglas sosem engedte el a családtagok kezét, de hozzá képest mindenki csak szerényen éldegélt, és egyértelmű volt, hogy a nagy pénzből csak az öreg halála után részesülnek a többiek. Carter például már legalább 15 éve készen áll az apja halálára, és az idő múlásával egyre inkább tudatosodik benne, hogy mire odajut, már túl öreg lesz ahhoz, hogy azt élvezni tudja.

Az öröklés kényes téma Carter két lánya, a hajléktalanszállón güriző Florence és a közgazdász férje mellett magánpraxist folytató és a felső-középosztálybeliek kényelmes életét élő Avery számára is, hiszen mindketten arra számítanak, hogy a kettőjük jövedelme közötti különbségek majd az elosztásnál feszültséget okozhatnak. Ők ketten mindenesetre egységesen megvetően állnak öccsük, Jarred legújabb ötletéhez, aki valahol vidéken vett magának egy Citadella névre keresztelt farmot. A mindennapi élet mindenesetre pillanatok alatt változik egy Walking Dead-epizód helyszínévé – persze még abból az évadból, amikor az izgalmas sorozatnak számított. A WD-ben sem a zombik voltak a lényegesek (bár a konyhakéssel az utcán randalírozó Wall Street-i bankárok már majdnem ebbe a kategóriába esnek), hanem hogy egy radikális, mindenre kiterjedő változás hogyan bontja le az addig ismert életkereteket, és ahhoz hogyan alkalmazkodik az átlagemberek többsége. A Mandible családban a gazdasági összeomlás csak egy kiindulópont, de Shriver alapvetően nem erről akar beszélni, hanem arról, hogy ez hogyan kuszálja össze és írja újra az emberi kapcsolatokat. A válság például nagyon hamar egy fedél alá és egy életközösségbe kényszerít olyan embereket, akik addig önszántukból valószínűleg még egy vacsoraasztalhoz sem ültek volna le. A nincs mindenkiből mást hoz ki: van, aki a régmúlt praktikáit alkalmazza ismét, van, aki ellopja a másét, és van, aki akkor is drága bort vedel, amikor már vécépapírra sem futja.

Amerikában elszabadul az infláció és a kétségbeesés

A közeljövőben játszódik Lionel Shriver disztópiája, amelyben amerikai családok milliói veszítik el a megtakarításaikat jóformán egyik napról a másikra. A dollár elértéktelenedik, új globális fizetőeszköz jelenik meg, az országban elszabadul az infláció és a kétségbeesés.

A Mandible család mégsem egy család összeomlásának a krónikája: minden látszat ellenére ez a család funkcionál, csak éppen az egymáshoz való viszonyaikat (főleg, ami az alá-fölérendeltséget illeti, még ha ez soha nem is volt kimondva) kellett újraprogramozniuk. Közben Shrivernek még arra is van energiája, hogy felvázoljon egy olyan világot, ami látszólag nagyon távol van tőlünk, nyomaiban viszont mégis ismerősnek tűnhet. A távolságot mutatja a nyelv változása is, egy kreált szleng, amit ha nem használsz, egyértelmű őskövület vagy. Ugyancsak a múlt relikviái közé tartoznak az okostelefonok (most már a széthajtható és akár galacsinná is összegyűrhető fleX van) meg a könyvek:

„Most, hogy már az egész Kongresszusi Könyvtár elfér az ember ujjbegyén, ezeket az idejétmúlt tárgyakat megszámolhatatlan kartondobozban lakásról lakásra hurcolni olyan, mintha valaki költözködéskor az üres tojáshéjakat is magával vinné.”

A regények ideje lejárt, mondja Shriver egyik szereplője: „Semmi kitalált dolog nem érdekesebb annál, ami a valóságban történik. Mi most egy regényben vagyunk.” Shriver szándékosan rombolja a valóság és a fikció közötti határokat, szereplői pedig rendszeresen lépnek át egy-egy határt. De ebben nemcsak az az érdekes, hogy az egyén életében mikor jön el az a pillanat, amikor az addigi kereteket már nem érzi magára nézve érvényesnek, hanem az is, hogy mindez hogyan hat a szűkebb és tágabb környezetében élőkre. Ha ugyanis ők átlépték a határokat, akkor valószínűleg majd mások is át fogják. Valakik pedig már olyan régen átléptek rajtuk, hogy úgy tűnik, mintha azok a határok soha nem is léteztek volna. Shriver spekulatív szatírájában ráadásul minden a visszájára fordul, így történhet meg, hogy Mexikó falat épít a határra, hogy távol tartsa az illegálisan belépő amerikaiakat, de az is, hogy ami egy adott pillanatban nagyon haladónak és frissnek tűnt (például két, egymással versengő keresőmotorról elnevezni egy testvérpárt), az hamarosan garantáltan elavultan fog csengeni. Shriver senkit nem kímél: olyan, mint az a kicsit kínos, távoli rokon, aki egy vasárnapi ebédnél finoman mindenkinek beszól, és egészen addig jót röhögünk, amíg mi magunk nem kerülünk sorra. Regényében megkapja a magáét az úgynevezett véleményformáló elit éppúgy, mint a kétszínű filantrópok, a magukat mindentudónak hívő közgazdászok, az irodalom művelői és kritikusai, és mindenki, aki a minket körülvevő világ határait, kulisszáit és szabályait stabilnak, lebonthatatlannak és öröknek hiszi.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1413714526

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.