Olvass!

KönyvesBlog

Berg Judit és Kertész Erzsi – Amikor az egyik író nem tudja előre, hogy mit akar a másik

2018. március 09. Kiss Orsi

bk2.jpgBerg Judit és Kertész Erzsi (fotó: Valuska Gábor)

Berg Judit és Kertész Erzsi a kortárs magyar gyerekirodalom két meghatározó alakja, tavaly év végén viszont közös könyvük jelent meg. Kiadójuk, a Pagony ugyanis még a nyáron arra kérte őket, hogy a blogján kezdjenek el egy „meseteniszt”, aminek az a lényege, hogy egymásnak adogatják és továbbszövik egy történet szálait. Az irodalmi szervát Kertész Erzsi kezdte, majd utána naponta passzolgatták egymás között a szöveget. A dolog annyira jól sikerült és annyira inspiratív volt a két író számára, hogy hamar kiderült, Kiki sztorija kinőtte az eredeti kereteit, és könyv lesz belőle. A négy madár titka tavaly év végén jelent meg, mi pedig most leültettük a négykezes történet két szerzőjét, és nemcsak a közös munka műhelytitkairól faggattuk őket, de szóba kerültek az egymásnak elrejtett kreatív meglepetések, kiderült, hogy miért jó néha a gonosz szereplők bőrébe bújni, mint ahogy az is, hogy folytatódnak-e valaha a saját sorozataik.

Ha két író közös projektbe kezd, azt gondolná az ember, hogy akkor annak nagy barátság vagy nagy összeveszés lehet a vége – ti jelenleg hol tartotok?

Kertész Erzsi: Mi még a barátságnál (nevet). Reméljük, ez így is marad, mert vannak hosszú távú közös terveink, úgyhogy jó lenne, ha ez az összeveszés nem történne meg.

Berg Judit: Ez a könyv a semmiből indult. Mielőtt elkezdtük volna A négy madár titkát, talán kétszer öt percre találkoztunk.

Berg Judit és Kertész Erzsi: A négy madár titka, ill.: Bernát Barbara

Pozsonyi Pagony, 2017, 180 oldal, 2490 HUF

 

Akkor kinek a fejéből pattant ki az ötlet, hogy közösen írjatok könyvet?

KE: Nem közös könyvnek, hanem közös játéknak indult: nyáron a Pagony azt kérte, hogy a blogjára írjunk egy mesét, ami arról szólt volna, hogy néhány soros bekezdéseket passzolgatunk egymásnak. Egyikünk elkezdi, másikunk folytatja. Azt hiszem, a negyedik-ötödik bekezdés táján jöttünk rá, hogy olyan összetett dolgokat tettünk bele, hogy azt nem fogjuk tudni három labdaváltással befejezni.

BJ: Ráadásul eleve nem bekezdéseket írtunk, mert mindenkinek szüksége volt arra, hogy egy picit legalább az adott helyszínt vagy karaktert megírja. Hogy valami történjen. És ehhez legalább két-három bekezdés kellett.

Mi volt a kiindulópont?

KE: Én kezdtem a történetet, és megpróbáltam úgy megírni az első bekezdést, hogy minden mondatban legyen valami kétértelmű dolog. A szereplőt például Kikinek neveztem el, és nem is tisztáztam, hogy milyen nemű, hanem Juditra bíztam, aki a második részben lecsapta ezt a labdát, és fiút csinált belőle. Ezenkívül tettem bele egy kis ládikót, ami eleve egy különleges, rejtélyes tárgy, és egy lopást. A fiú ezt a ládikót tehát valahonnan elemelte, ami egy csomó kérdést vethet fel. Aztán tulajdonképpen ebből lett egy detektívregény.

BJ: Tényleg, te végül fiúra vagy lányra gondoltál eredetileg?

KE: Fiúra gondoltam, azt eltaláltad, a lopást viszont például Judit egy régiségbolthoz kötötte, én pedig egy múzeumra gondoltam. Még egy gonosz szereplőt is beleírtam az elejére, akinél én azt gondoltam, hogy majd egy osztálytárs lesz. Csak egy monogramot írtam, ez volt a DR, de Judit végül egy bűnözőt kreált belőle.

BJ: Én azonnal elvittem a történetet egy vadabb irányba (nevet).

bk4.jpg

Amikor megírtátok a saját részeteket, akkor ezek szerint volt egyfajta elképzelésetek arról, hogy milyen irányba folytatódhat a sztori, ehhez képest hogyan láttátok a másik gondolatszövését?

BJ: Hát, én egyszer-kétszer fogtam a fejem, hiszen volt egy nagyon erős elképzelésem – nyilván azonnal beindul a mozi az ember fejében, ha kap valami kezdeti inputot –, és aztán amikor Erzsi teljesen mást írt, akkor újra kellett rendezni a terepet. Szerintem ezért is nagyon nehéz együtt dolgozni valakivel, még ha tudjátok is, hogy mit akar a másik. Az volt a fantasztikus, hogy annak ellenére, hogy néha nagyon mást írtunk, mint amire a másik számított, valahogy mindig el lehetett fogadni, és nem okozott nagy fájdalmat lemondani az én ötletemről, mert annyira jó volt, amit az Erzsi írt.

KE: Volt benne egy kis kihívás is, mert az írói rutinon egy szinttel túl kellett lépnünk azzal, hogy időszakonként mindig beengedtünk egy véletlen fordulatot. Ehhez persze tényleg kell egyfajta lemondás, hogy félre tudjuk tenni a saját ötleteinket, de mindig ott volt az a kíváncsiság, hogy a másik hogyan csavarja tovább, és én azt hogyan tudom továbbvinni. Ez a kihívás folyamatosan ébren tartotta azt az írói motivációt, ami egyébként, amikor egyedül dolgozunk, nincs mindig egyenletesen jelen, de itt ez megvolt, így elég gyorsan haladtunk.

A kíváncsiság mellett nyilván kellett egy nagyfokú bizalom is. Ez menet közben alakult ki, vagy már megvolt előtte is?

BJ: Bennem megvolt. Mi előtte olvastuk a két Pantherát a kisfiammal, és láttam, hogy ő mennyire lelkesedik, és íróként én is feltétel nélkül odavoltam a Pantheráért. Nekem elég rossz tulajdonságom, hogy mindig előre kitalálom, mi fog történni. A Trónok harca harmadik évadát most fejeztük be, és előre elmondtam a gyerekeimnek, hogy szerintem melyik szereplővel mi fog történni (nevet). Ehhez képest a Pantherában Erzsi tudott meglepetést szerezni.

KE: A bizalom bennem is megvolt, hiszen ki ne ismerné Berg Judit könyveit, ez a része tehát nem volt kérdés.

BJ: Ami egyébként nagy kérdés volt, hogy tudunk-e úgy írni, hogy ne lehessen észrevenni a fejezeteknél a váltást.

bk8.jpg

Detektívtörténetként jellemeztétek a könyvet, ami szerintem egyúttal kalandregény is. Mindketten rutinos írók vagytok, de volt bármiféle előképetek, mielőtt belevágtatok volna?

KE: Az első résznél én még annyira a detektívregényre sem gondoltam. Valami rejtélyt akartam, de attól lett ez a történet ennyire nyomozós, hogy Judit behozta a bűnözői szálat. A kezdetek kezdetén az én fejemben valami misztikus lebegett, és utána adódott ez a detektívesdi.

A közös munkába mennyire fér bele, hogy az ember megjegyzéseket tegyen a másik szövegére?

KE: Szerintem stilisztikailag nem volt kifogásunk egymás szövegei ellen, és ha észrevettünk benne logikátlanságokat, azt rögtön jeleztük. Szerintem inkább magunkat kontrolláltuk.

BJ: Kifejezetten próbáltunk nem beleszólni a másik munkájába. Sőt, már az utómunkánál tartottunk, amikor rájöttünk, hogy jobb lenne, ha valamelyik infó egy kicsit később kerülne. Magát az információt Erzsi fogalmazta meg, de egy olyan részbe passzolt jobban, amit én írtam. Ez okozott egy kis dilemmát, de tényleg próbáltuk tiszteletben tartani a másik szövegét.

KE: De akkor már annyira nem fájt, amikor ezek a csiszolgatások voltak. Bele is nyúltunk egymás fejezeteibe, volt, hogy kivettünk, volt, hogy beleírtunk egy-két mondatot. De bennem semennyi rossz érzés nem volt ezzel kapcsolatban: valami nagy közöset csináltunk, és ennek ez természetes része volt.

BJ: És amúgy iszonyú izgi volt, hogy nem egyeztettünk. Az volt a játék egyik alapszabálya, hogy nem tudhatjuk, hogy mit akar a másik.

bk6.jpg

Akárhogy is nézzük, az írás magányos tevékenység, és ha dolgoztok, magatok vagytok a saját magatok világába zárva. Ezt a két külön világot most viszont egymásba kellett nyitni. A közös keret akkor ezek szerint inkább inspirált, mint feszélyezett?

KE: Igen, ez egy nyitott végű helyzet volt. Biztos mindenki játszott már olyan játékot, amikor történeteket kellett befejezni, továbbadni, kiegészíteni. Volt ebben egy kis spontaneitás, ami felszabadító is tud lenni abban az értelemben, hogy íróként néha igen nagy teher, hogy mindent egyedül kell kitalálnod. Néha megakadsz, és néha azt érzed, hogy nem tökéletes a szerkezet, itt meg azt éreztük, hogy milyen jó egy olyan társsal dolgozni, aki a legjobb ötleteit rakja bele.

BJ: Mindketten azt éreztük, hogy a másik annyira átvállalja a felelősség oroszlánrészét, hogy szinte a legnagyobb könnyedséggel írhatok, hiszen ott van Erzsi. Írás közben óhatatlanul jöhetnek olyan fordulatok és helyzetek, melyekhez az embernek nincs kedve, de akkor is meg kell lenniük. Ilyen esetben simán lehet, hogy a történet fonalát ekkor átadtuk a másiknak (nevet).

KE: Igen, én annak örültem, amikor azokat a magyarázó részeket bevállaltad, mert azokat Judit olyan jól odarakta, és nekem ahhoz kevesebb inspirációm volt.

Már beszéltünk arról, hogy kölcsönösen elrejtettetek olyan apróságokat a szövegben, melyeket a másiknak később kreatívan kellett kibontania. A játékosságok közül nektek mi volt a legemlékezetesebb?

KE: Nekem nagyon megdöbbentő volt és álmomban sem gondoltam volna, hogy egy olyan csodás elem is belekerül, mint az átváltoztatás. Én ugyanis eredetileg azt gondoltam, hogy végig a realitás talaján fogunk maradni. Judittól jött ez a gondolat, mégis az én részemben lett kimondva először…

BJ: Előtte telefonon beszéltünk, és megkérdeztem, hogy mit szólnál egy ilyenhez. Ez volt az első olyan egyeztetés, amikor ezt éreztük, hogy ezt nem ártana előtte megbeszélni, hogy a másik benne van-e.

KE: Engem meg kirázott a hideg, hogy úristen, ez de jó! Nekem nem jutott volna eszembe, de ez egy olyan plusz ízt ad az egésznek, hogy ha csak én írtam volna ezt a történetet, ez biztosan hiányozna belőle.

BJ: A történetben van egy háttérmese, amelyből Kiki rájön, hogy van az az átváltoztató kenőcs. A mesét én írtam, de a mese lényege tulajdonképpen annak volt köszönhető, hogy Erzsi beleírta a történetbe az agyagpávát. Ez a kis tárgy nekem nagyon élénken megjelent a fejemben, és ez hozta magával azt a mesét, ami aztán továbblendítette a történetet egy bizonyos ponton.

bk10.jpg

Volt olyan geg vagy ötlet, ami már nem fért bele?

BJ: Inkább olyan gegek voltak, hogy amikor a saját részemet írtam, akkor arra gondoltam, hogy ha Erzsi úgy viszi tovább, ahogy én elgondoltam, akkor majd én így vagy úgy folytatom. Időnként terveztem két lépéssel előre, és nyilván, ha ő nem úgy írta tovább, akkor dobni kellett az ötleteimet. Ilyenfajta gegek kihullottak, de nem volt kár értük.

KE: Nekem az elején volt egy keret a fejemben, és utána ezt el tudtam engedni, és tudtam csak egy lépésre előre gondolkodni, amit egyébként nem szoktam. Nekem ez volt a tanulság ebben a munkában, én ugyanis szeretem előre látni a történetet.

Tehát, amikor a saját könyvedet írod, akkor általában megvan előre a történet íve?

KE: Meg, legalábbis a vége meg szokott lenni. Olyan előfordul, hogy látom az első felét, a második felét nem, de a legvégét igen. Én szeretem látni, hogy hová jutunk.

BJ: Mostanra már én is eljutottam oda, hogy tulajdonképpen keretrendszerrel dolgozom, tudom, hogy hová akarom kifuttatni a történetet. Az első Rumininél még nem így volt. Ott annyit tudtam, hogy van egy hajó, ami elindul, és mindig a következő fejezetet tudtam csak előre. Ott még annyira nem tudtam, hogyan kell egy ilyet összerakni, hogy amikor kitaláltam egy kelepcét, akkor napokig alig aludtam, míg rá nem jöttem, hogy ebből hogyan hozom ki a szereplőket. De ez azért jó, mert így az olvasónak sincs fogalma róla, hiszen nincs olyan utalás, amiből rájöhetne. Lendületből és lelkesedésből így össze lehet rakni egy könyvet, de alapvetően ennél sokkal tudatosabbnak kell lenni.

A négy madár titka alatt belefért az, hogy saját könyvet írjatok?

KE: Nyáron írtuk ezt a könyvet, és mind a ketten más könyvön is dolgoztunk. Én például elakadtam a sajátommal, és Judit is azt mesélte, hogy ő sem haladt. Annyira érdekes, mert ezzel a történettel olyan volt, mintha bekapcsoltak volna egy gombot, és megint ment az írás, a közös munka ugyanis lendületet adott hozzá.

BJ: Velem előfordult, hogy amint befejeztem a fejezetemet és elküldtem Erzsinek, máris leültem és írtam tovább a saját könyvemet.

KE: Valahogy jobban ráhangolt az írásra, mert az írói munkában azért tudnak lenni kedvetlen vagy lassú periódusok. Vagy akár szünetek is. És persze van olyan is, amikor szárnyal az ember. És ez a könyv, ez a madaras könyv, szárnyakat adott (nevet).

BJ: És az ember nem csatolta le a szárnyakat azért, mert épp befejezte a fejezetet.

Hogy írtok egyébként? Van egy napi rituálétok, amit igyekeztek követni?

KE: Én délelőtt tudok jól írni, akkor még úgy érzem, hogy az agyam tiszta és friss, és jellemzően akkor írok, amikor a gyerekeim iskolában vannak. Az utóbbi egy-két évben kényszerültem egy tudatosabb munkára, mióta már többet vállalok: akkor ott az a néhány óra, amikor csend van és nyugalom, de délután és este már nem vagyok termékeny.

BJ: Én is napközben tudok jobban írni, nyilván, ha nincsenek otthon a gyerekek. És az a legdurvább, amikor az ember azt érzi, hogy most itt a lendület, itt vannak az ötletek, minden együtt van, hogy valami jó szöveget hozzak létre, és akkor elkapja egy vírus a gyerekeket és lebetegednek két-három hétre. Decemberben és januárban például egy sort sem írtam, és nem azért, mert nem akartam.

Az íróságot meg az anyaságot viszont nem lehet szétválasztani, nem igaz?

BJ: Egyszer Marék Veronikát kérdeztem, hogy ő hogyan csinálta, amikor még kisgyerekei voltak, mire azt mondta, hogy a kreatív munka és a család nem kompatibilis – ne legyen bűntudatod, ha a kettőt nem tudod összeegyeztetni (nevet).

Márpedig lépten-nyomon az a nyomás nehezedik az emberre, hogy ez igenis megoldható.

KE: Szerintem ez a legnehezebb kérdés az egészben: egyensúlyozni aközött, hogy jó anya legyél, íróként pedig jó dolgot hozz létre. Ezzel nekem napi szinten meg kell küzdenem.

A családi élet ebből a szempontból nem tesz koncentráltabbá?

KE: Rákényszerít, egyfajta fegyelmezettséget vagy keretet ad, ami lehet, hogy tulajdonképpen nem is olyan rossz. Nekem évekbe telt, mire ezt megtanultam.

BJ: Való igaz, hogy amikor végre az ember odajut a családtól, hogy írhat, akkor már nem beszél mellé. Hanem azt írom, ami a lényeg, és ez többnyire előnyére válik a szövegnek.

A sokadik könyv után nektek könnyebb vagy nehezebb egy új történetbe belevágni?

BJ: Egyfelől nagyon inspiráló, hiszen kiszakadni a régiből és létrehozni valami újat, az szerintem mindig nagyon izgi dolog, és minél több régi kör van, annál izgibb egy újat találni. Másrészt az ember olyan otthonosan mozog a régóta építgetett világában.

KE: Nagyon jó visszatérni. Én is pont egy olyan helyzetben vagyok, hogy az utóbbi időben csak sorozatokat írtam, de az ember megéli időnként azt is, hogy jó lenne kilépni egy-egy sorozatból. De ha már túl sok a sorozat, akkor egyszerűen idő nincs rá, hogy valami újba kezdj. A sorozatoknál ugyanis van egy időkényszer, és nem jó, ha túl sok idő eltelik a két rész között.

Mert az olvasó elveszíti a fonalat? Vagy mert te magad veszíted el a fonalat?

KE: Is-is.

BJ: Én kaptam már olyan levelet, hogy kedves írónő, felnőnek a gyerekeim és kinőnek a sorozatból, mire megjelenik a folytatás, ezt nem teheti meg! (nevet)

KE: Van egy nyomás a sorozatoknál és van egy biztonságérzet, az újnál pedig ott a kíváncsiság, hogy akkor lássuk, mit tudok felépíteni. Mindkettőnek megvan a vonzereje.

BJ: Ráadásul a sorozatnál, ha tényleg elég erős a világ és önállóak a karakterek, akkor miközben az ember ír egy történetet, az a világ közben dagad és él. Amit éppen írok, az nem kizárólagos, hanem van egy csomó olyan mellékszál, járulékos gondolat, ami sok esetben felépít egy újabb történetet, mire befejezem azt, amivel éppen foglalatoskodom.

KE: A sorozatnál mindenki egy otthonos világba lép bele, ami hosszú távú azonosulást ad, és az olvasó nem csak egy történet erejéig helyezkedhet bele egy másik szereplő bőrébe.

BJ: Egy idő után pedig közeli ismerőseinek vagy barátainak érzi a szereplőket, és hát nyilvánvaló, hogy mindenki ragaszkodik a szeretteihez.

bk5.jpg

Érdekes, amit mondasz, mert ott volt például Agatha Christie, aki idősebb korában bevallotta, hogy ki nem állhatta Poirot-t, és sokkal jobban csípte Miss Marple-t.

BJ: Kell, hogy legyen valami érzelmi kapcsolódás, de nem feltétlenül kell szeretni az adott karaktert. Van egy csomó olyan szereplőm, akit nem tartok jó fejnek, nem is kedvelem, de kénytelen vagyok az ő fejével is gondolkodni, és így nagyon bensőséges viszonyba kerülünk. Miközben ott van például Galléros Fecó, az összes szereplőm közül a kedvencem, akibe konkrétan szerelmes voltam, amikor írtam (nevet). Ami így elég röhejes, hiszen egy egérről beszélünk, de őt olyannak írtam, ami nekem a férfi ideálom, és egyszerűen nem bírtam őt elengedni.

A gyerekkönyv-szerzők ritkábban ejtenek szót a gonosz karaktereikről – íróként a velük való azonosulás nehéz vagy inkább élvezetes?

KE: Nekem nagyon élvezetes. Valahogy mindig azt érzem, hogy a gonosz szereplő adja a történet dinamikáját, vagy ő viszi bele a drámát. Nem kell teljesen gonosznak lennie, lehet, hogy csak egy-két nagy jellemhibája van, de valamit össze fog kavarni, és valahogy úgy érzem, hogy ők viszik el a hátukon a történetet. Csupa nagyszerű, jóságos elemből és szereplőből nem biztos, hogy össze tudsz tenni egy izgalmas történetet, sokszor ezért nekem a gonoszok a szívem csücskei (nevet), és még arra is lehetőséget adnak, hogy azonosulj velük. Íróként szerintem nagy ajándék, hogy kipróbálhatod magad ilyen szereplők bőrében, amit egyébként nem tudnál megtenni a mindennapokban.

BJ: Rá is kényszerülsz, mert muszáj végiggondolni, hogy ebben a helyzetben ő hogyan tudna keresztbetenni a főhősnek. És ha nem mész le a mélyére, akkor az nem lesz igaz. Ez egy terápia is, amikor az író kiéli a benne lévő rosszat.

KE: A sötét oldalt, igen.

A gyerekek ezt nem vetik a szemetekre?

BJ: Valahol a leggonoszabb szereplőnek is vannak őszinte pillanatai és céljai, amik tulajdonképpen rendben vannak, még ha az illető nem is válogat az eszközökben, vagy alapvetően aljasak a szándékai. De biztosan vannak olyan pontok, ahol nem egyértelműen rossz. Nagyon izgalmas játék megkeresni a gonoszban is azt, hogy hol lehet őt megérteni, vagy hol az a pont, ahol el tudja hitetni magával, hogy ő tulajdonképpen nem is olyan rossz.

KE: Olyan érdekes, hogy a gyerekek mennyire ráéreznek ezekre a disszonáns helyzetekre, amikor megérzik a rosszban a jót vagy a jóban a rosszat. Az olvasókkal és a saját gyerekeimmel is tapasztaltam, hogy igazán mély gondolatok, beszélgetések ilyen helyzetekből tudnak előjönni.

Teljesen mindegy, hogy filmekről vagy könyvekről beszélünk, de mintha a gáncs nélküli lovagok kora lejárt volna, és az esendő főhősök kerültek volna előtérbe. A gyerekkönyveknél ezt mennyire tapasztaljátok?

BJ: Nekem döbbenetes, hogy rendszeresen megkérdezik tőlem a gyerekek, hogy miért nem írok olyan sztorit, amiben a gonosz győz. A mi gyerekkorunkban még nem volt, viszont a mostani gyerekekben van egy adag cinizmus, ami részben talán a szülőktől ered. A saját gyerekeimen is látom, hogy remek humorérzékük van és nagyon jó poénokat mondanak, de azokban mindig van egy adag fekete humor vagy felnőttes látásmód. Tudom, hogy ez belőlem jön, mert én hajlamos vagyok harsányan nevetni azokon a dolgokon is, amiken rendszerint csak akkor tud az ember, ha nagyon cinikus. Ezt pedig valahogy eltanulják, és nyilván nem csak az én gyerekeim ilyenek.

KE: Ezt a gonoszos kérdést én még nem kaptam meg, de lehet, hogy annyiban közel visz a realitáshoz és segít is nekik, hogy szívesen hallgatnak olyan történeteket, amelyek valahol a valóságról szólnak, ahol a jó a rosszal keveredik. Egyébként most egy olyan történetet írok – és most jöttem rá, hogy nem volt még olyan történetem, ahol nagyon belementem volna egy ilyen típusú szereplő lelkivilágába –, ahol egy nagyon túlérzékeny, sebezhető kislány a szereplő. Írás közben jöttem rá, hogy eddig mindig arra törekedtem, hogy minden szereplőmet felruházzam valamennyi erővel vagy védekezési képességgel, és most meg is visel, hogy úgy írok egy gyerekről, hogy nincs felvértezve ezzel a vagánysággal.

Ha az elmúlt évekre visszanéztek, akkor láttok különbséget, hogy mi érdekelte akkor és most a gyerekeket?

BJ: Az igazán jó történetek és az igazán jó emberi helyzetek, amelyek barátságról, hűségről, betyárbecsületről szólnak, azok szerintem mindenkinek bejönnek. Én nagyon sok különbséget tapasztalok a vidéki és a fővárosi gyerekek között, illetve aközött is, hogy milyen viszonyok közül jönnek, mert másképp viszonyulnak a világhoz, de bizonyos dolgokkal mindenkit ugyanúgy meg lehet fogni.

KE: Életkori különbségek is lehetnek – nagyon jól lehet érezni, hogy hol van az, ameddig a szülőnek és a pedagógusnak megvan a hatása és a tekintélye, és honnan jön az a korszak, amikor már lázadnak egy kicsit. A Pantheránál is azt éreztem, hogy azért szerették azt a kis gyerekcsapatot, mert keresték benne, hogy kihez hasonlítanak a legjobban. Ez fontos nekik, mert definiálni akarják magukat.

BJ: A nagyobb gyerekeknél az a fontos, hogy a szüleiktől meg a tanáraiktól elkülönülve, akár velük szembeállva, megkeressék a saját helyüket a világban. Nekik nagyon fontos az összes lázadással, egyéni útkereséssel kapcsolatos történet.

Ha azt vesszük alapul, hogy az a spektrum adja az olvasóközönséget, akiket az előbb felsoroltatok, akkor nektek melyik áll a legközelebb a szívetekhez?

KE: Én úgy érzem, hogy kisiskolásoknak tudok a legjobban írni, és a Pantherával jöttem rá arra, hogy az összetettebb történetek is vonzanak, és talán még szívesen feljebb is lépkednék.

BJ: Nálam nagyon meghatározó volt, ahogy a saját gyerekeim cseperedtek. Én nagyon jól éreztem magam a kicsiknek szóló mesékben, amikor tele voltam otthon kicsi gyerekekkel, és nekik találtam ki részben ezeket a meséket. Ahogy ők nőttek, úgy emelkedik az az életkor is, akinek tudok írni. Most már évek óta iszonyúan szeretnék felnőtt könyveket írni, vannak is belőle részletek, meg ezer ötlet, ott tényleg csak az idő hiányzik. A rengeteg futó sorozat a legnagyobb gyilkosa az én felnőtt regényemnek (nevet).

bk1.jpg

A gyerekeiteket mennyire engedtétek belefolyni a történeteitekbe?

KE: Ez történetfüggő is. Az én fiamat most a csillagászat érdekli, és van egy ufós könyvem, aminek most írom a második részét, és el vagyok árasztva ötletekkel. De van, amikor távol tartja magát tőle.

BJ: Ez nálunk is változó. A Ruminit ugye a legnagyobb gyerekemnek találtam ki, de most a legkisebb az, amelyik ebbe a korosztályba tartozik. Neki vannak ötletei meg kitalál szereplőket, úgyhogy most van egy-két függőben lévő karakter, akiket kénytelen leszek beleírni a történetekbe, mert elég jók és a gyerekeim kérték. Amikor a Rumini kapitányt írtam és már csak 5-6 fejezet hiányzott, akkor azt mondtam, hogy ha nem mondja el senkinek, akkor elkezdhetjük felolvasni, és mire a végére érünk, addigra én úgyis befejezem. Viszont hamarabb felolvastuk a kéziratot, minthogy be tudtam volna fejezni, és mindennap úgy jött haza az iskolából, hogy „na, anya, haladtál? mit csináltál egész nap?” (nevet) Aztán kiderült, hogy nem tudta magában tartani, és az osztálytársainak szivárogtatott.

Ez akkor azt jelenti, hogy ezek az újabb ötletek újabb történeteket vonzanak be?

BJ: Hát igen. Korábban azt mondtam, hogy a Rumini kapitánnyal véget ért és nincs tovább, és tartottam is magam, de a sokadik könyörgő levél után úgy voltam vele, hogy ha ilyen sokan szeretnék meg tulajdonképpen én is nagyon szeretem a Ruminiéket, akkor miért ne. Ráadásul voltam egy vadkempinges túrán a Tisza szerbiai szakaszán, és olyan elképesztően vadregényes helyekre jutottunk el, hogy közben támadt egy csomó gondolatom. Így aztán már beadtam a derekam és lesz újabb Rumini (nevet).

KE: A Pantherát én most a harmadik résszel lekerekítettem, de elhelyeztem benne továbbvihető szálakat. Úgy éreztem, hogy nagyon rövidtávon nincs bennem egy negyedik rész, de úgy beszéltük meg a kiadóval, hogy az esélyét meghagyom. A Panthera most egyelőre nyugvópontra jut, de soha semminek nincs vége, meglátjuk.

A négy madár titkának lesz folytatása?

KE: Eredetileg egyszeri alkalomnak szántuk, sőt, egyszeri alkalomnak adódott…

BJ: De nagyon egymásra találtunk. Meg olyan sokan keresik a könyvet és kérdezik, hogy lesz-e folytatás. Végül azt mondtam Erzsinek, hogy tulajdonképpen úgy dukálna, hogy ha ő elkezdett egyet, akkor most elkezdem én, és már ki is találtam egy egészen jó kis kezdetet.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5513719322

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.