Olvass!

KönyvesBlog

Kafka, Pratchett, Foucault - Hogyan teljesítik az utolsó irodalmi kívánságokat?

2018. március 13. .konyvesblog.

hl1.jpg

Március közepén jelenik meg angolul Blake Morrison The Executor című regénye, melynek hőse, Matt Holmes elvállalja, hogy barátja, egy Robert Pope nevű költő irodalmi hagyatékának gondozója lesz. Amikor Robert meghal, Matt egy csomó etikailag is kényes kérdéssel szembesül. Mit lehet nyilvánosságra hozni a hagyatékból, és mit fedjen homály? Mi élvez elsőbbséget: az élők kívánsága és nyugalma, vagy az elhunyt kallódó, esetenként elzárt műveinek publikálása? Ezek a kérdések ugyanakkor nemcsak elméletiek, hiszen az elmúlt években több olyan irodalmi ügy is nagy hullámokat vetett, melyek kulcsmozzanata az irodalmi hagyatékok feldolgozása, az eddig ismeretlen művek kiadása volt. Blake Morrison a Guardianben vette sorra az elmúlt évtizedek és évszázadok legérdekesebb írói hagyatéki eseteit; ezek közül választottunk ki néhányat.

Egy író csak addig kontrollálhatja művei sorsát, amíg életben van, a gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy az irodalmi végrendeleteknek nem mindig tudnak vagy akarnak eleget tenni a hagyaték gondozói. Persze eleve nehéz helyzetben vannak, hiszen ha megtagadják az írói akarat teljesítését és a kiadás mellett döntenek, akkor könnyen össztűz alá kerülhetnek, viszont ha teljesítik azt, és mondjuk tűzre vetik az addig publikálatlan kéziratokat, akkor meg azért bírálják őket. Eleve nehéz eldönteni, mi legyen a hátrahagyott művek sorsa. Vajon azért maradtak az asztalfiókban, mert nem találta elég jónak őket a szerzőjük? De ha így is van, irodalomtörténetileg akkor is érdemesek lehetnek a közlésre - de vajon ki mondhatja ki ez ügyben a végső szót? A következő esetekből is látszik, hogy a válasz sokszor nem is olyan egyértelmű.

Az irodalmi hagyatéki ügyek közül is az egyik legismertebb Harper Lee-é, aki egészen 2015-ig a világ egyik leghíresebb egykötetes szerzője volt. Ehhez elég volt megírnia a Ne bántsátok a feketerigót! 1960-ban, ami azóta igazi klasszikussá érett és állandó hivatkozási ponttá vált a világon mindenütt. Csakhogy 2015-ben jött a bejelentés, hogy kiadják az évtizedekig az asztalfiókban porosodó Menj, állíts őrt! című regényét, amit időben korábban írt, ám jó húsz évvel az eredetileg megismert történet után játszódik. Magyar fordítója, Pordán Ferenc így jellemezte a könyvet:

Első olvasásra az volt a benyomásom, mintha nem csak két különböző történetről lenne szó, de két különböző író könyvét kellene lefordítanom.

Persze a megjelenéskor rengeteget cikkeztek arról, hogy Lee-re biztosan hatalmas nyomás nehezedett, hogy megjelentesse a könyvét, Andrew Nurnberg, az írónő ügynöke viszont interjúnkban tagadta ezt:

Harper Lee nővére, Miss Alice bizonyosan nem akadályozta volna meg a Menj, állíts őrt! kiadását. Az írónő úgy hitte, hogy a nővére sok évvel ezelőtt figyelmetlenségből kidobta a kéziratot. Amikor meghallotta, hogy még megvan, akkor az első szavai ezek voltak: „Örök hála Miss Alice-nek”.

Az biztos, hogy Alice Lee szívvel-lélekkel óvta a húgát, viszont 2014-ben meghalt, és ekkor Tonja Carter ügyvéd lépett a helyébe. Ő volt az egyébként, aki állítólag megtalálta a kéziratot egy széfben, de szerepe meglehetősen kusza és zavaros. A kérdés mindenesetre jogosnak tűnik: ha Harper Lee annyira akarta volna, akkor miért nem adatta ki már sokkal korábban a második regényt? Mindenesetre jogilag nem nagyon lehet belekötni a döntésbe, mert Harper Lee a végrendeletében Tonja Cartert nevezte meg az írói hagyaték kezelőjének. Igaz, a végrendeletet nyolc nappal a halála előtt szignózta, és a szülővárosában, Monroeville-ben voltak olyanok, akik kétségbe vonták beszámíthatóságát. Az életében lefolytatott hivatalos vizsgálat mindenesetre nem talált visszaélésre utaló nyomot.

Szintén rendkívül ismert Franz Kafka esete, aki barátját, Max Brodot kérte meg arra, hogy halála után égesse el az összes kéziratát. Brod azonban erre nem volt hajlandó, hiszen semmit sem dobott ki, ami Kafkától származott, legyen szó akár egy papírfecniről vagy egy képeslapról. A hajthatatlan Max Brod nélkül ma nem ismernénk A per, A kastély vagy az Amerika című műveket. Az már külön csavar a kettejük történetében, hogy a hagyatéki vita Max Brod halála után ismét fellángolt. Brod ugyanis a halála előtt titkárnőjére, Esther Hofféra bízta saját maga és Kafka irodalmi hagyatékát, azzal a kéréssel, hogy majd adja át őket egy izraeli tudományos intézetnek. Brod 1968-ban bekövetkezett halála után azonban Hoffe négy évtizeden át részben saját lakásában, részben tel-avivi és zürichi bankokban helyezte el a kéziratokat, sőt még el is adott néhányat közülük: egy 1988-as londoni árverésen majdnem kétmillió dollárért cserélt gazdát A per egyik eredeti példánya. A megmaradt dokumentumokat Hoffe két lányára hagyta, akik szintén nem akarták kiengedni a gyűjteményt a kezükből, noha a helyi sajtó szerint méltatlan körülmények között, egy macskákkal zsúfolt lakásban őrizték az iratok egy részét. Az Izraeli Nemzeti Könyvtár sok évig tartó küzdelemmel végül bírósági úton elérte, hogy – szerintük Brod végakaratával összhangban – a gyűjtemény az intézményhez kerüljön.

Kafka hagyatéka a jeruzsálemi Izraeli Nemzeti Könyvtárba kerül

(Kép forrása)Sokéves jogi hercehurca után az izraeli legfelsőbb bíróság kimondta a végső szót: Max Brod és Franz Kafka irodalmi hagyatéka a jeruzsálemi Izraeli Nemzeti Könyvtárba kerül, és megtekinthető lesz - értesült a Jediót Ahronót című újság honlapja, a ynet hétfőn.A bíróság elutasította Max...

Az írók persze nem egyszer maguk vetették tűzre azokat a leveleket, kéziratokat, melyeket nem akartak illetéktelenek, netán a jövendő életrajzírók kezére juttatni. A kedvezőtlen életrajzokat megelőzendő volt, aki családon belül oldotta meg a dolgot: például Thomas Hardy, akinek kétkötetes életrajzát a felesége jegyzi. A költő-író halála után a felesége azonnal tűzre vetett minden olyan levelet és jegyzetfüzetet, amit a férje nem égetett el addig. Florence még azt sem engedte, hogy a kertész végezze el helyette ezt a munkát: miután elhamvadtak a papírok, összegereblyézte a hamut, és átvizsgálta, nem maradt-e épen akár egyetlen fecni is. Hasonló sorsra jutottak Byron iratai is, pontosabban egy, mégpedig az emlékirata. Ebben az ügyben három kulcsszereplő is volt: barátja, John Hobhouse, a kiadója, John Murray és Thomas Moore költő, akinek évekkel korábban Byron átadta az emlékiratait. Hobhouse a paksaméta megsemmisítése mellett kardoskodott: azt hallotta, hogy elég obszcén részeket is tartalmaz, emiatt féltette Byron hírnevét, és a még élő nőrokonok érzelmeire való tekintettel nem tartotta jó ötletnek a megjelentetést. Moore ezzel olyannyira nem értett egyet, hogy csináltatott egy másolatot is róla, mivel az eredeti már eléggé ramaty állapotban volt. Murray szintén Hobhouse álláspontját képviselte, amiben nagy szerepet játszhatott, hogy bár a kiadójaként szép összegeket keresett Byron műveinek publikálásával, de többször bíróság elé is citálták miattuk, és attól tartott, hogy az emlékirat publikálása csak még több pert eredményezne. A nagy vitában Moore végül alulmaradt, és mind az eredetit, mind a másolatot végül elégették.

Ma már viszonylag ritka, hogy az alkotók kézírással, papírra dolgoznának, a félkész művek sorsa viszont akkor is kérdéses és eldöntendő, ha valaki számítógépen dolgozik. Ez történt a 2015-ben elhunyt Terry Pratchett irodalmi hagyatékával is: az író még be tudta fejezni a 41. Korongvilág-regényét, megjelenését viszont már nem érte meg. Utolsó kívánsága mindenesetre az volt, hogy az el nem készült regényeit tartalmazó merevlemezeket semmisítsék meg; ezeken végül egy veterán gőzhenger hajtott át és ripityára törte azokat.

Gaiman szerint Pratchettet a düh és a szeretet vezérelte

66 éves korában elhunyt Terry Pratchett . Az írót kollégái, barátai és rajongói gyászolják az interneten. Margaret Atwood például arról írt tweetjében, hogy mennyire élvezte az okos és játékos Korongvilág-regényeket, és Patrick Ness is arról írt, hogy szerinte a Korongvilág-könyvek a legcsodálatosabb irodalmi alkotások közé tartoznak.

Akkor sem egyszerű a helyzet, ha a hagyaték kezelésére többen is jogot formálnak. Emily Dickinson hagyatékkezelője Lavinia nevű testvére volt, akit arra kért, hogy a verseit kivéve semmisítse meg a privát iratait. Lavinia szerette volna megjelentetni a verseket, ezért segítséget kért Susan nevű sógornőjétől. Ő azonban húzta-halasztotta a dolgot, ezért aztán Lavinia egy Mabel Loomis Todd nevű nőhöz fordult, aki istenítette Emily Dickinsont, ám akit Mabel ki nem állhatott. Nem véletlenül, hiszen a férje szeretője volt. A féltékenység és a hagyatéki kavarás még évtizedekig éreztette hatását, amit jól mutat, hogy Susan és Mabel lányai két külön versgyűjteményt publikáltak. Emily Dickinson költeményei végül 1955-ben jelentek meg először egységes kötetben.

Van olyan eset is, amikor az író kimondott kérése ellenére döntenek a publikáció mellett. Ez történt Michel Foucault-val: február közepén jött a hír, hogy 34 évvel a halála után megjelenik A ​szexualitás története eddig publikálatlan negyedik része, mégpedig annak ellenére a történész-filozófus végrendeletében közölte, hogy nem akarja, hogy műve megjelenjen a halála után, és arra figyelmeztette a barátait, hogy ne próbálkozzanak a Kafka-Max Brod-trükkel. Ez a kívánsága végül nem teljesült.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr9313734482

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.