Olvass!

KönyvesBlog

A Terrort senki nem élte túl a sarkvidéken

2018. március 19. .konyvesblog.

amcs-the-terror-adapted-from-the-dan-simmons-novel.jpg

A műfajok nem gettók – mondta egyik interjújában Dan Simmons és elég csak a fő művét, a díjakkal elhalmozott, kultikus Hyperion - sorozatot elővennünk, hogy lássuk, miként igyekszik a hagyományos műfaji kereteket fellazítani. Terror című regényben is ez a kísérletező kedv köszön vissza. Az Amerikában 2007-ben megjelent könyv az északi-sarki Franklin-expedíció történetét meséli újra, a kötetben a klasszikus történelmi regény elemei vegyülnek a gótikus horror eszközeivel, miközben az egész némi ősi, eszkimó mitológiával van fűszerezve. A hazai megjelenés aktualitását az adja, hogy a könyv alapján készült sorozatot - amelyet Ridley Scott produceri bábáskodása alatt Magyarországon forgattak - március 29-étől kezdi el vetíteni az AMC csatorna.

A brit Sir John Franklin 1845-ben indult el kéthajónyi legénységével az Északi-sarkra, hogy a világon elsőként utat találjon a misztikus Északnyugati átjárón. Az átjáró jelentőségét jelzi, hogy az angol Admiralitás 20 ezer fontot ajánlott annak, aki elsőként hajózik át az Északi-sark addig feltáratlan területén, hisz az új útvonallal jelentősen lerövidülhetett volna az Atlanti- és a Csendes-óceán közötti hajóút hossza, ami jelentősen megkönnyítette volna a gyarmatokkal való kapcsolattartást. A Franklin-expedíció a feladat fontosságához mérten a kor csúcstechnológiájával volt felszerelve. Két hajó, a Terror és az Erebus indult útnak - előbbi a részeges, ír Francis Crozier, utóbbi a háborús hős, James Fitzjames irányítása alatt - a fedélzetükön több mint százhúsz fős legénységgel, a gyomrukban több évre elegendő élelmiszerrel megrakodva, amelynek nagy része az akkor újdonságnak számító konzervként volt elraktározva. A hajók megerősített vázú csatahajók voltak, amelyeket a szintén újdonságnak számító gőzhajtással is felszereltek, hogyha szükséges, annak segítségével törjenek át a jégen.  

Dan Simmons: Terror

Fordította: Farkas Veronika, Agave, 2018, 720 oldal, 5980 HUF

 

Azonban Franklin hajói így is nehezen haladtak az egyre inkább összesűrűsödő jégtáblák között, mígnem az expedíció végleg megrekedt a befagyott tengeren, a Vilmos király-sziget közelében, ahol a résztvevőknek különösen mostoha körülményekkel kellett szembenézniük. Odakint a sarkvidéki tél miatt mínusz 40-50 fokos hideg és fél évig tartó éjszaka, a hajón pedig egyre kevesebb és rosszabb minőségű élelmiszer, ami miatt egyre többeken jelentek meg a skorbut tünetei. Ráadásul az expedíció túlságosan későn állapodott meg a konzervek beszállítójával, aki a kapkodó gyártás közben nem ügyelt kellően a konzervek megfelelő forrasztására, emiatt a legénység egy része szimplán ólommérgezést kapott.    

Simmons azonban úgy vélhette, ennyi megpróbáltatás még nem elég ahhoz, hogy érdemben meg tudjon tölteni több, mint 700 oldalt, ezért a történethez hozzáadott egy csonkolt nyelvű, Némaság kisasszonynak elnevezett eszkimó boszorkányt, aki apja halála után verődik a legénységhez, illetve egy termetes, jegesmedve-szerű rémet, ami a Hyperion kérlelhetetlen Shrike-ját idéző módszerességgel kezdi el levadászni és felfalni a megrekedt legénységet.

Terror fenyegeti a sarkvidéki expedíciót

Azoknak a férfiaknak, akik a britek Terror és Erebus nevű hajóin indultak felfedezőútra, minden reményük megvolt a diadalra: Sir John Franklin 1845-ös felfedezőútján vettek részt - a kor technológiailag legfejlettebb expedícióján -, és ők indulhattak a világon először gőzhajóval a legendás...

A tragédiával végződő expedíció részleteiről keveset tudunk - akit érdekelnek ezek a részletek, itt tud utánuk olvasni -, a hézagokat pedig Simmons képzelőereje töltötte ki, aminek köszönhetően a Terror egy komplex, sokszor sokkoló, de helyenként meglepően lírai regény lett. Az amerikai szerző a kötet végén hosszan sorolja azokat a forrásokat, amelyekből az írás során merített, a nagyszabású kutatómunka és a nagy ismeretanyag pedig meglátszik a könyvön. A szerző a viktoriánus hajózás rengeteg apró részletét villantotta fel az elbeszélésben, ami ettől rendkívül részletgazdag és erős atmoszférájú lett, és a hajósélet horrorisztikus kulisszák közötti ábrázolásában felveszi a versenyt George R. R. Martin Lázálom című regényével is, amit korábban mi is nagyon szerettünk.

Ugyanakkor pont a részletek elburjánzása válik a könyv kárára. Abba, ahogy a szereplők hosszan értekeznek Darwinról és a regényidőben újdonságnak ható elméletéről, nem nehéz belelátnunk Simmons megalomániáját, nehogy kihagyjon bármilyen jópofa érdekességet, amit a kutatómunkája során olvasott. Vagy ott vannak az intertextuális utalások, amelyeket az amerikai író előszeretettel használ műveiben (lásd Hyperion: John Keats, Canterburyi mesék; illetve Ílion- Olümposz: Homérosz, Shakespeare). Itt Simmons egy hosszú részt szentel annak, hogy Poe A vörös halál álarca című novellája előtt tisztelegjen, de pont ez a rész érződik a legkevésbé sikerültnek. Eleve a regény közepén az oldalak nagy része azzal telik, hogy a legénység várja a tavasz beköszöntét, amikor a jég fellazul és útjára engedi a hajókat. Az elbeszélés ezen szakaszában a rém vissza-visszatérő támadásaira hárul a feladat, hogy az olvasó figyelmét fenntartsa, de mivel ezek a támadások főként a névtelen mellékszereplőket érik, nem alakul ki a kellő feszültség.

the-terror.jpg

Poe mellett Thomas Hobbes Leviatánja kap még hangsúlyos szerepet.

Az élet magányos, nehéz, brutális és rövid

idézi a könyvből Crozier, aki Franklin korai halála után kerül a parancsnoki székbe. Az ír tiszt, akit származása és alkoholizmusa miatt mellőz az Admiralitás, Simmons narratívájában éles ellentétet képez a mélyen vallásos Franklinnel. Míg előbbi felelősségteljes és kompetens, utóbbi inkább egy arrogáns flótás, akinek önérzetessége és kulturális etnocentrizmusa a hajókat a jég fogságába juttatta. Crozier veszi át az expedíció vezetőjének a helyét a legénységnek tartandó vasárnapi miséken is, ahol a Biblia helyett a Leviatánból olvas fel passzusokat, amelyet egyhamar egyfajta vallásos áhítat kezd körbevenni a legénység részéről.

Ő [Corizer kapitány] tudott valamit, amit az emberei nem; méghozzá azt, hogy az ördög, ami meg akarja ölni őket idefent, az Ördög Birodalmában, nemcsak az a fehér bundás valami, ami egyesével megöli és megeszi őket, hanem minden – a hajthatatlan hideg, a jég szorítása, az elektromos viharok, a fókák, bálnák, madarak, rozmárok és egyéb állatok hátborzongató hiánya, a jégmező folyamatos mozgása, a szilárd, fehér tengeren végigkúszó jéghegyek, amelyek még egy hajónyi nyílt csatornát sem hagynak maguk mögött, a jégtorlaszok váratlan, fehér földrengéshez hasonló felrobbanása, a csillagok tánca, a hevenyészve lezárt konzervek, amelyek szép lassan méreggé váltak, a soha el nem érkező nyarak, a soha meg nem nyíló csatornák – minden. A jégen tomboló szörnyeteg csak egy manifesztációja az Ördögnek a sok, életükre törő lény közül. És ami azt akarja, hogy szenvedjenek.

Simmons rendkívül plasztikusan dokumentálja ezeknek a férfiaknak a szenvedéseit, különösen, mikor a tavasz csak nem akar beköszönteni és a legyengült, szedett-vedett legénység fogyatkozó készletekkel elindul, hogy maguk húzta szánokkal keljenek át a befagyott tengeren. De a legénység előtti akadályok nem merülnek ki a külső körülményekben, hiszen a helyzetük romlásával egyre több kérdést kell megoldaniuk. Mi legyen a betegek sorsa, hátrahagyjuk-e a sebesülteket, felmerülhet-e a kannibalizmus mint szükségszerű alternatíva? Ugyanakkor Simmons megmutatja, hogy az ember embernek nemcsak farkasa lehet, hanem sokszor az utolsó mentsvára is. A regény egyszerre villantja fel az ember legjobb és legrosszabb oldalát is, és mindezt úgy, hogy a főbb szereplők sorsát többször mellbevágóan zárja le. 

A könyvben a Franklin-expedíció megpróbáltatásai mintegy a természet büntetése a nyugati civilizáció hatalomvágyáért és mohóságáért. Az expedíció eltűnése után számtalan mentőcsapat indult a hajók felkutatására, de egyik sem talált túlélőket, és a Terror is csak pár éve került elő. A sors fintora, hogy az egyik, Robert McClure által vezetett mentőcsapat a túlélők utáni kutatás közben felfedezte az Északnyugati átjárót és sikeresen áthajózott rajta. Mivel az átjáró csak az év egy részében hajózható, sosem tudta betölteni a neki szánt szerepet, jelentősége pedig a Panama-csatorna megnyitásával teljesen visszaszorult. Manapság főként turistalátványosság, amelyen több ezer dollárért bárki luxuskörülmények között hajózhat át. 

Szerző: Sas Csaba

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr8313751680

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.