Olvass!

KönyvesBlog

Arany: népi sarjadékból Senki Pál

2018. április 06. aprobuba

szilagyi.jpgArany János először Petőfi érdeklődésére, az ő elvárásainak megfelelően határozza meg magát népi sarjadékként, melyet a pálya végén egy önkínzó, lefokozó, önironikus identitáskép vált fel: Senki Pál. Dr. Szilágyi Márton, az ELTE XVIII-XIX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék vezetőjét még középiskolás korában szippantotta be az Arany-univerzum, mely azóta sem ereszti. „Mi vagyok én?” címmel az Arany-bicentenáriumra jelenik meg kötete az íróról.

Kötete legelején leszögezi, hogy a Mi vagyok én? nem igazi monográfia. Miért nem született még mértékadó Arany-nagymonográfiánk, mint amilyenekkel a Petőfi-szakirodalom rendelkezik?

Az okokat csak találgatni tudom, ám a tendencia egyértelmű: jelentős irodalomtörténészek, akik kétségbevonhatatlanul kiváló Arany-szakértők voltak, nem írták meg a saját Arany-monográfiájukat. Pontosabban: írtak valamit, amit azonban utóbb nem vizsgáltak felül, nem gondoltak újra. Saját pályájukat mintha nem akarták volna Arannyal kiteljesíteni. Gondolhatnék akár arra is, hogy talán a túlságosan erős hatású életműtől riadtak vissza, vagy egyszerűen úgy gondolták, „kinőtték” Arany Jánost. Nem tudom. Én nem éreztem úgy, hogy már elértem ezt a fázist. Még „benne vagyok” Arany világában. S ezen az sem változtat, hogy írtam róla egy könyvet – ne nevezzük monográfiának, mert az én eszményem ebből a szempontból szigorúbb, s annak a könyv nem felel meg. De még most is maradtak megíratlan ötleteim, témáim Arany kapcsán.

Azt írja, az első találkozása az Arany-életművel elementáris élmény volt. Mesélne erről?

Először persze általános iskolás koromban olvastam a Toldit – akkor egyszerűen csak tetszett. De amikor már gimnazistaként tudatosan kézbe vettem egy Arany-összest, és elkezdtem végigolvasni, akkor az hirtelen szíven ütött. A lírai versek éppúgy, mint a balladák vagy éppen az epikus művek, például a Toldi szerelme, amelyről azt hittem, formátlan és elméretezett. Aztán kiderült, hogy gyönyörű. A személyességnek és egy újszerű költői hitelességnek a jelenlétét éreztem meg akkor Aranyban, azt a fajta póztalanságot, amely éppen azáltal bizonyul hihetetlenül kidolgozottnak és mívesnek, hogy esendőnek tünteti föl magát. Ezt azóta sem tudtam megunni, csak egyre újabb és újabb rétegeit fedezem fel.  

Szilágyi Márton: "Mi vagyok én?" - Arany János költészete

Kalligram, 2017, 320 oldal, 3500 HUF

 

Berlini és bécsi vendégprofesszorként mit tapasztalt, hogyan fogadták Arany életművét a magyarul tudó, de nem ebben a kultúrában felnőtt hallgatók?

Arany ebben a körben, s az ilyen hallgatókra is hatott, de az kétségtelen, hogy rászorult a kommentárokra. Ez a fajta pedagógiai tapasztalat ahhoz segített hozzá, hogy érveket találjak, ráadásul poétikai érveket Arany mellett, s bizonyítani próbáljam azt, ami látszólag nem igényel magyarázatot. Mert bizony igényel.

Mennyiben alkalmazott más megközelítési módot, mint a magyar hallgatóknál?

Szoros és tüzetes nyelvi magyarázatra, egyfajta „close reading”-re tettem kísérletet, illetve megpróbáltam világirodalmi párhuzamokkal élni. S kiderült, hogy ez a módszer nem fölösleges aztán a magyarországi hallgatók esetében sem. (Mert az azért hozzátenném, hogy kinti hallgatóim egy része is magyar volt, csak külföldön nőtt fel, s ott járt iskolába.)  

Hogyan alakult Arany önmeghatározása az „Egy népi sarjadéktól” „Senki Pálig”? Hogyan tükröződik Arany identitásképének változása az életművében?

Arany a pályája elején a Petőfinek szóló válaszversében nevezi magát „népi sarjadék”-nak – alighanem azért is, mert úgy véli a barátul ajánlkozó Petőfi ezt a választ várja tőle. S aztán élete végén egy kiadásra nem szánt töredékében, immár önmagának újból fölteszi a kérdést: „Mi vagyok én?” Erre születik a lemondó válasz: „Senki Pál”. Arany voltaképpen egy komolyan gondolt, de mégiscsak ideologikus választól eljut egy egzisztenciális gyökerű, önkiüresítő állapothoz – miközben életműve (különböző műfajokon keresztül) számos változatát mutatja föl az egyéniség lehetőségeinek. A végső állapot azonban a semmi állapotának a megtapasztalása, egyértelműen tragikus felhangokkal, ám önsajnálat nélkül.  S ezt már Arany kivételes jelentőségű, ötvenes évekbeli lírája is megjelenítette.

Hogyan változott Arany társadalmi státusza? Miért akart leszámolni a művésszé válás lehetőségével is? Mi mozdította ki Aranyt ebből?

Előbb a kérdés második részére felelve: Arany lelkiismereti okokból akart leszámolni saját művésszé válásának a szándékával. Hiszen azt az életformát adta fel a színésszé állás melletti döntésével, amelyet szülei tettek lehetővé számára, nem kis áldozatokkal: amikor otthagyta a Debreceni Református Kollégiumot anélkül, hogy akár pap, akár ügyvéd lett volna belőle (pedig a szülei ilyen reményekkel támogatták a tanulmányait), úgy érezhette, hogy bűnt követet el. Ezért akart vezekelni azzal, hogy közönséges emberré lesz. Arany honoráciorból, tehát nem nemesi származású értelmiségiből emelkedett egy polgári társadalom értelmiségi elitjébe.  Mindezt úgy, hogy voltaképpen végzettséggel sem rendelkezett, hiszen a Debreceni Református Kollégiumban sem szerzett végbizonyítványt. Minden későbbi feladatába (a mezővárosi nótáriusságtól kezdve az akadémiai főtitkárságig) autodidakta módon tanult bele, a dolgok gyakorlati részét sajátítva el nagyon pontosan. Ha ennek a pályának a logikáját keressük (erre a kötet első felében tettem kísérletet), akkor a döntő pontnak az látszik, hogy Arany Nagyszalontáról 1849-ben akar először igazán kimozdulni: ekkor lesz minisztériumi tisztviselő. Igencsak rosszkor, mert ekkor már igen közel volt a szabadságharc végső veresége. Ám a szándék nyilvánvaló. S ezután az igazi, immár jó ütemű váltás akkor jött el, amikor Nagykőrösről megkeresik egy ajánlattal, hogy legyen gimnáziumi tanár. Ne feledjük: Aranynak tanári végzettsége sem volt, őt írói érdemei miatt gondolták alkalmasnak erre a pályára. Innentől már nincs visszaút: Arany elhagyja Nagyszalontát, s többé nem tér vissza ebbe a közegbe. Legföljebb látogatóként.

Aranyra jellemző az önstilizáció és az öncenzúra is, mely bizonyos életesemények és lírai művek elfedésében is megjelent. Mit takart el Arany az életművéből és élettörténetéből?

Arany alkalmi verseit nem kívánta kiemelni abból a szituációból, amely életre hívta őket: szövegüket nem kívánta fölvenni verseinek a gyűjteményébe, sőt, a kéziratokat sem őrizte meg, s nem is hitelesítette.  Pedig ez a költői attitűd (a társaságot szórakoztató, azonnali hatásra törekvő poéta szerepe) egyrészt nem volt tőle idegen, másrészt ennek a zsánernek az egyik legnagyobb mestere volt. Ugyanakkor nagyon komoly erőfeszítéseket tett azért is, hogy a nyilvánosság elé kerülő életrajza is csak ellenőrzött, tőle jóváhagyott verzió legyen. Gyulai Pálnak írott, nevezetes önéletrajzi levele 1855-ből éppen azt a célt szolgálta. Persze Arany pontosan tudatában volt annak, hogy a szerző nem tarthatja a végtelenségig saját kezében a róla szóló diszkurzust, s irodalomtörténeti távlatban, utólagos nézetből helyeselte is az ilyen jellegű érdeklődést. Élő író esetében azonban csak a megszűrt és célhoz igazított információk világ elé bocsátását tartotta helyesnek. Ennek az eljárásnak komoly következménye lett. Sikerült ugyan kizárni a külvilágot saját betegségének az elviseléséből (ő és a családja sikeresen titkolták el Arany megrendítő egészségi állapotát), ám ennek nem ismerése miatt a közvélemény egy része (például a fiatal írók az 1880-as években) gőgnek, elzárkózásnak vélte azt, ami egyszerűen csak a betegség miatti visszahúzódás volt.

Milyen képet szeretett volna kialakítani magáról életében, valamint hogyan járul ez hozzá ahhoz a mitizált képhez, amely Aranyról él?

Arany alapvetően nem gondolta saját magát fontosabbnak a műveinél, s igyekezett minimalizálni a személyére irányuló érdeklődést. Ám a nemrég lezárult kritikai kiadás 19 kötete azóta számos fontos szöveget és forrást tett közzé (többek között Arany teljes levelezését), s ennek tanulmányozása sokat segíthet abban, hogy Arany életéről ne csupán a nagy hagyományú közhelyeket tartsuk számon. Egyébként az kétségtelen, hogy Arany voltaképpen normakövető és tipikus életet akart élni – alighanem ezért is próbálta meg, amennyire csak tudta, elleplezni mégiscsak normasértő vagy lázadó gesztusait. Ezekről azonban mi már sokat tudhatunk.

Mi tartozik az életmű bizonytalan státuszú szövegei közé, miért maradnak ki művek a kiadási tradícióból?

Látványos példaként hadd utaljak A dévaványai juhbehajtás című művére, amelyet az egyik kiadás  felvesz, a másik megjegyzés nélkül kihagy. Ennek a szövegnek az életműbe tartozása hosszú időn át kétséges volt, a leginkább azért, mert Arany soha nem ismerte el a magáénak. Megítélésem szerint ma már eleget tudunk ahhoz, hogy kijelentsük: ez a szöveg a fiatal Arany egyik műve. Csak éppen úgy bánt vele, mint alkalmi költészetének darabjaival: nem kezelte őket az életmű részeként, s hagyta őket elkallódni.  

Hogyan alakul a Toldi sikere, és hogyan válik életre szóló programmá?

A Toldival valósult meg Arany igazi áttörése: ez a műve nemcsak lelkendező kritikai visszhangit váltott ki, hanem valóban népszerű olvasmánnyá is tudott válni. Igen korán elérte az iskolai olvasmánnyá válás stádiumát is. Arany számára azonban a legnagyobb hozadéka Petőfi barátsága volt, amely a kezdeti színpadias bejelentkezés után igazi mély rokonszenvvé vált. Arany nem akarta folytatni a Toldit, hanem inkább – ugyanabból a történeti anyagból – meg akarta írni a párdarabját. A néhány éven belül elkészült Toldi estéje meglepő olvasmány: Arany itt szinte pontról pontra vonja vissza azokat az eszményeket, amelyeket a Toldiban még képes volt művészileg teljesen meggyőző módon állítani. Éppen ezért jelentett a számára rendkívüli feladatot, hogy barátai (élükön Petőfivel) és a kritika egy készülő trilógia két darabjának tekintette a Toldit és a Toldi estéjét, s vártak a reménybeli közbülső darabot.  Arany – több kísérlet után – mégiscsak képes volt a lehetetlenre, s megírta azt a harmadik egységet, a Toldi szerelmét, amely illeszkedni képes két, egymástól teljesen elütő költemény közé.

Hogyan alakult ki a „nemzet költője” mint konstruktum?

Ez a típus a romantika korának terméke, s azt jelenti, hogy valamely író többé válik, mintsem egy műveivel jelenlévő alkotó: önmagában is jelentéses, egyszemélyes intézmény lesz, aki mindenféle, akár az irodalom világától elütő jelenségben is eligazító szerepet tölt be. Ennek a szerepértelmezésnek az igénye nem Arannyal kezdődik (Vörösmarty pályája jól mutatja már ennek számos elemét), de kétségtelen, hogy ő is elkezdi betölteni ezt a pozíciót. Voltaképpen akarata ellenére.  Szabadulni is igyekszik tőle, de ez nem ment olyan egyszerűen. A Kapcsos könyvbe foglalt versek, az Őszikék ciklus is felfogható úgy, mint az ettől a szereptől való szabadulás.

Miért félt Arany attól, hogy pályája kiteljesedni nem tudó töredék marad?

Ennek az érzületnek lélektani gyökerei vannak. Arany a leginkább azt látta a saját pályájából, amit félbehagyott, nem tudott befejezni. Nem ő mondta, hanem Bartók a halála előtt, hogy „teli bőrönddel megy el”. De Arany is valami ilyesmit érezhetett.

 

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2017/5. számában jelent meg. 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr3213813856

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.