Olvass!

KönyvesBlog

Junot Díaz a New Yorkerben vallotta be, hogy megerőszakolták

2018. április 10. .konyvesblog.

beauty-2014-06-junot-diaz-beauty-main.jpgTöbbször írtunk már a #metoo kampányról az irodalom kapcsán, ám eddig szinte mindig nők voltak az áldozatok. A dominikai-amerikai Junot Díaz (Oscar Wao rövid, de csodálatos élete, Így veszíted el, Fulladás) a New Yorkerbe írta meg a saját történetét A csend: egy gyermekkori trauma öröksége címmel. A Pulitzer-díjas író nyolc éves volt, amikor egy felnőtt, akiben mélyen megbízott, megerőszakolta. Gyerekkorában soha nem kapott semmilyen segítséget, soha nem járt terápiára és soha nem beszélt róla senkinek. Mostanáig.

Cikke elején Díaz leírja, hogy nemrég visszatért a massachusettsi Amherstbe, ahol azóta nem járt, mióta találkozott valakivel, aki egy dedikáláson a könyveiben szereplő szexuális zaklatásról kérdezte. Arról, hogy vele is megtörtént-e. Díaz kitérő választ adott, de most azt kívánja, bárcsak megmondta volna az igazat. Emlékszik, hogy az olvasó csalódottan ránéz, úgy, mint akit magára hagytak, majd elteszi a könyveket és elmegy. A dedikálás után amilyen gyorsan csak tudott, elmenekült a városból, néhány napig idegesítette, hogy esetleg kiadta magát, majd előjött a régi reflex, és újra eltemette az egészet. De a találkozást soha nem sikerült elfelejtenie. Díaz most bocsánatot kér, amiért nem válaszolt, és arról ír, hogy az igazság mindkettőjüknek hasznos lett volna, és sok mindentől megmenthette volna őket. Meg volt rémülve, és még mindig fél, de ahogy az amerikai író, Audre Lorde tanította neki (neki is), a csend nem fogja megvédeni.

Nyolc éves korában, a nemi erőszak után a felnőtt, akiben mélyen megbízott, azt mondta neki, hogy másnap is találkozniuk kell, különben bajba kerül. Díaz félt és össze volt zavarodva, ezért visszament, és másnap újra megtörtént. Díaz szerint nincs annyi oldal a világon, ami elég lenne, hogy leírja, mit tett vele az erőszak. Nemcsak az erőszak, de mindaz, ami utána következett: a keserűség, a szenvedés, a kétségbeesett igény, hogy titokban tartsa, a csend. Tönkretette a gyerekkorát, a kamaszkorát és az egész életét. Nem a dominikaisága, nem a bevándorlósága, nem az afrikai öröksége, hanem a trauma határozta meg. „Több energiát öltem a menekülésbe, mint abba, hogy éljek”, írja Díaz, majd arról beszél, hogy azzal kapcsolatban is össze volt zavarodva, hogy miért nem harcolt, miért volt merevedése, miközben elkövették rajta az erőszakot, mit tett, amivel ezt érdemelte, és folyamatosan attól félt, hogy az erőszak „elrontotta”. Az „igazi” dominikai férfiakat nem erőszakolják meg, írja, és ha nem volt „igazi” dominikai férfi, akkor nem volt semmi. Az erőszak elzárta előle a férfiasságot, a szerelmet és minden mást is. Arra a gyerekre, aki az erőszak előtt volt, alig emlékszik, míg a többiek a szárnyaikat próbálgatták, neki meg kellett küzdenie a tolakodó emlékképekkel.

Tizenegy éves korára depressziótól és dühkitörésektől szenvedett, tizenhárom éves korára képtelen volt magára nézni a tükörben, tizennégy évesen a fejéhez tartotta az apja pisztolyát, bajba került otthon, az iskolában, durva hangulatingadozásai voltak. A családjának nem mondta el, hogy mi történt vele, úgyhogy ők azt gondolták, simán csak dühöngő őrült. Az anyja az egyik depresszívebb időszaka után annyit mondott neki, imádkozzon. Díaz nappal az olvasásba és a Dungeons & Dragons  nevű szerepjátékba menekült, de álmában újra átélt mindent. Az iskolai eredményei romlottak, a barátai elpártoltak tőle, aztán megpróbált öngyilkos lenni a testvére rákgyógyszereivel, és másnap csak azért nem próbálkozott újra, mert megkapta a főiskolai értesítőt.

Díaz sokszor mondta már az embereknek, hogy a főiskola mentette meg, ami, bár csak egyórányi buszútra volt az otthonától, mégis a biztonság és a remény terepének tűnt. Az első évben teljesen megváltozott, népszerű lett, barátnői is voltak, és nemcsak az erőszakot temette mélyre, de azt a fiút is, akin elkövették. Maszkot viselt, ám a trauma erősebbnek mutatkozott, és mindenhová követte: még a műveibe is beszivárgott, bár Díaz szerint nagyon könnyű újraírni a múltat.

Cikkében arról is ír, mennyire nehéz szeretni, amikor nem mutatod meg teljesen önmagad, mert elbújsz a maszk mögé. Abba a hitbe kergette magát, hogy az első barátnője majd megmenti, de ez nem így történt: egy év után szakítottak, soha nem feküdtek le egymással, mert amikor intimitásra került volna sor, előjöttek az emlékek. Más lányokkal sem lett egyszerűbb, hiába próbálkozott, a szüzességét végül a főiskola elő évében vesztette el egy lánnyal, akit kreatívírás-órán ismert meg. Két évig jártak, a lány a családjának is bemutatta: ez volt az első egészséges család, amit megismert, ám minél jobban szerették, annál nehezebben tudta elviselni. A következő kapcsolatai sem működtek, rejtőzködött, ivott, küzdött a depresszióval, foglalkoztatta az öngyilkosság és nőtől nőig menekült. És közben írt, például egy dominikai férfiről, akit molesztáltak ugyan, de nem annyira, mint őt. Valakiről, aki nem képes benne maradni egy kapcsolatban. Nemi erőszak az első publikált történetében is szerepelt, a történt rögtön szerzett neki egy ügynököt:  megjelent a New Yorkerben és kiadta a Fulladás című kötetét, ami fogyni ugyan nem fogyott, de jó sokat cikkeztek róla, ám a könyv után otthagyta New Yorkot, és a syracuse-i izolációt választotta, ahol az írással sem próbálkozott. 

Díaz tudta, hogy nem menekülhet örökké az igazság elől, a nagy találkozás pedig akkor következet be, amikor megismert valakit tizenegy évvel az első könyve megjelenése után. Vettek egy lakást, eljegyezték egymást, őújra írni kezdett, ám a jelek arra utaltak, hogy a boldogsága nem tart örökké. Az év hat hónapját depresszióval küzdve, betépve vagy részegen töltötte, és bár mindenkinél jobban szerette a nőt, és bár annyira megbízott benne, hogy még azt is elmondta neki, hogy „valami rossz” történt vele a múltban, számtalanszor megcsalta, ez pedig ki is derült. Pár hónappal azután, hogy a nő kidobta, Díaz Pulitzer-díjat kapott az Oscar Waoért, majd két elvesztegetett év következett, amelynek a része volt egy újabb öngyilkossági kísérlet, amit egy barátja akadályozott meg. Díaz szerint neki tényleg el kellett érnie a legalját, hogy mozdulni tudjon: a barátai mellé álltak, talált egy jó terapeutát, aki elérte, hogy levegye a maszkot néhány pillanatra.

Az összeomlás, és a terápia óta majdnem tíz év telt el, és Díaz arról ír, hogy többé nem az az ember, aki egykoron volt. Heti kétszer terápiára jár, nem iszik, vállalja a felelősséget a tetteiért, a barátainak és az új barátnőjének pedig elmondott mindent a múltjáról. Ez nem azt jelenti, hogy nem lennének depressziós időszakai, vagy ne gondolna az öngyilkosságra, de minden évben „kicsit kevésbé érzi magát halottnak”. És minden terápia ellenére még mindig kényszert érez a rejtőzködésre. Díaz leírja, hogy az elmúlt hetekben egyre erősebb volt a félelme a lelepleződéstől. Ennek az Islandborn című gyerekkönyve könyvbemutató-turnéjához is erősen köze volt, ahol sokat volt gyerekek között, sokkal többet beszélt a gyerekkoráról, mint korábban, és sokkal többet is hazudik róla.

A kötet egyik dedikálásán egy fiatal nő lépett oda hozzá, és köszönetet mondott az egyik főhős, Beli miatt, aki egy dominikai édesanya, akit szexuálisan bántalmaztak az élete során. A nő bevallotta neki, hogy a saját élete eléggé hasonlít Beli életéhez, és elsírta magát. Díaz tudja, hogy elmondhatta volna neki, hogy vele is megtörtént, de inkább odafordult a következő emberhez a sorban, és újra otthon érezte magát a maszk mögött- Ám azóta sokat gondolt a szégyenre, a magányra, a fájdalomra, amit okozott, a maszkra, ami sokkal többet takart el belőle, mint kellett volna, ezért most elmondja mindenkinek, hogy mi történt vele. Cikkét itt olvashatjátok>>

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr7413823146

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.