Olvass!

KönyvesBlog

Nem bolond, csak kivételesen szabad

2018. április 18. Kiss Orsi

Daniel Kehlmann látszólag a történelmi múltról írta legújabb regényét, a Tyllt, viszont nagyon hamar világossá válik, hogy ebben a kötetében is inkább a jelenről fogunk olvasni. Hiába tette ugyanis a cselekményét a 17. századba, a történelmiséget már ott bukta, amikor egy jó két évszázaddal korábban élt népi hőst tett meg műve főszereplőjének. De Kehlmann nem először zsonglőrködik fikciójában a történelmi tényekkel, A világ fölmérésében is már valami nagyon hasonlóval kísérletezett, és itt sem életrajzot akar felmondani, ráadásul nem feladata az sem, hogy a harmincéves háború mindennapjait hitelesen adja vissza. Legújabb regénye az emberi emlékezet esetlegességeit, a hivatalosnak szánt történetírás kegyes hazugságait mutatja be, komikumra és kegyetlenségre komponálva. A Tyll a hét könyve.

Nem tehetek róla, de a Tyllt olvasva minduntalan egy másik regény emléke furakszik elő. Két éve jelent Darvasi László Taligása, amely látszólag a szegedi boszorkányperekről szól, közben rengeteg részletet felvillant egy közösség belső dinamikájáról, annak hatalmi küzdelmeiről. Az már tényleg csak mellékszál, hogy mindkét könyvben valamilyen formában megjelenik a boszorkányság, pontosabban az ellene való eszetlen és babonás küzdelem, sokkal érdekesebb viszont, hogy mindkettejük főalakja egy olyan, a társadalom szilárd keretein kívül álló figura, aki a korban szokatlannak számító mobilitással mozog földrajzi helyszínek és az egyes társadalmi csoportok képviselői között. (Az idei könyvfesztivál díszvendégének hívott Kehlmannt amúgy pont Darvasi László laudálja, érdemes lesz figyelni rájuk.)

Daniel Kehlmann: Tyll

Fordította: Fodor Zsuzsa, Magvető Könyvkiadó, 2018, 420 oldal, 4999 HUF

 

A Kehlmann-regény címszereplője egy Tyll Ulenspiegel nevű vásári komédiás, aki ki más lenne, mint a legendás Till Eulenspiegel, aki mindenkiből bolondot csinál, függetlenül attól, hogy parasztemberről vagy nemes úrról van-e szó. A 14. század rocksztárja volt, akit messze megelőzött a híre, és azok is ismerni vélték, akik még soha nem látták a saját szemükkel:

„A bakon viszont egy férfi ült, akit tüstént felismertünk, holott még sosem járt erre, és amikor az első néhány ember feleszmélt, és a nevét kiáltotta, másoknak is eszébe jutott, s hamarosan mindenfelől hallani lehetett, sok-sok hangon: ’Itt van Tyll!’, ’Eljött Tyll!’, ’Nézzétek csak, itt van Tyll!’ Nem lehetett más.”

Kehlmann ugyanakkor a 17. század elejére, az Európa közepét letaroló harmincéves háború idejére helyezte Tyll alakját, amivel rögtön egy alternatív univerzumot hozott létre: utóbbi bár lehet, hogy nyomaiban (és akár életrajzi, történelmi elemeiben is) a valóságra hajaz, írójának nem szándéka, hogy azt hűen kövesse, hanem innentől kezdve szabadon mozoghat benne. A Tyll a látszat ellenére nem a népi hős regénye, nem róla szól, ő legfeljebb a kapocs, amely az elsőre egymástól távol álló epizódokat összeköti.

Tyllnek mindenesetre akkor vesz 180 fokos fordulatot az élete, amikor a világ törvényszerűségei után érdeklődő apját boszorkányság miatt halálra ítélik. A molnárfiúnak nincs maradása a faluban, a gyorsan ítélő jezsuiták keze ugyanis könnyen utolérheti őt is. Egy falubeli lánnyal, akinek sorsa a hagyományok megfellebbezhetetlensége és a választás hiánya miatt („A kislányok nem mennek sehová. Ott maradnak, ahol születtek”) nagyjából vénasszony koráig meg van írva, megszöknek és vásári komédiásnak állnak. Összeállnak egy Gottfried nevű vándorzenésszel, és onnantól kezdve tánccal és az ördögi molnárról szóló dalokkal szórakoztatják a borzongásra vágyó embereket. A zavaros, kínrímes versikék mintha nem is Tyll apjáról szólnának, mintha azzal, hogy legendát szőnek köré, el is távolítanák a valóságtól. Fikció lesz belőle, mely előadásról előadásra változhat, bővülhet, hogy végül már senki sem tudja, hogy melyik ponton ér össze (ha összeér egyáltalán) a valóság és a fantázia.

Kehlmann mutatványosa a háború zűrzavarából teremt karneváli mulatságot

Ha Shakespeare ma élne, és regényt írna, az éppolyan volna, mint a Tyll. Utóbbi a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra időzítve jelenik meg magyarul, melynek Daniel Kehlmann a díszvendége lesz. Tyll Ulenspiegel, a halhatatlan tréfacsináló a harmincéves háború zűrzavaros időszakában és időszakából teremt karneváli mulatságot.

Mint ahogy az utókor sem tudja már megítélni, hol költött hozzá és hol hallgatott el bizonyos részleteket Martin von Wolkenstein, a kövér gróf, aki a 18. század elején jegyezte le, hogyan kutatta fel egy szétdúlt kolostorban és vitte el Bécsbe a híres tréfacsinálót. Önéletrajza egyes részei utóbb bekerültek az iskolai olvasókönyvekbe is, holott az abban leírtak nem feltétlenül feleltek meg mindig mindenben a valóságnak. És nem azért, mintha a gróf eredendően csaló lett volna: részben az alkotói szabadság, részben pedig a fejében összekavarodó emlékképek okolhatók azért, ha a tényszerűség itt-ott csak nyomokban fedezhető fel az írásaiban.

„Hogy leplezze bizonytalanságát, az önéletírásnak ezen a pontján terjengős kitérő található tizenhét és fél oldalon át, olyan férfiak barátságáról, akik szembenéznek a veszéllyel, tudván tudva, hogy e veszély végezhet velük, vagy barátságukat egy életre összekovácsolja. Ez a passzus híres lett, függetlenül attól a körülménytől, hogy egy szó sem volt igaz belőle, mert valójában a férfiak egyike sem lett a barátja.”

Az emberi tényező akkor is előjön, amikor a háborús élményeiket elevenítik fel a túlélők. A harmincéves háborút kora világháborújaként szokás emlegetni, ami nyilván nem a volumenére utal, hanem arra, hogy teljesen letarolta az érintett területeket. Nagyjából kő kövön nem maradt, komplett települések néptelenedtek el, az erdőket kivágták, az embereket lemészárolták, aki meg életben maradt, azzal az éhség vagy a pestis végezhetett. Nem csoda, ha a háború emlékezete a legrosszabb népmesei fordulatokként ragadt meg az emberek fejében, akik azt mesélték, hogy az éhes farkasok benyomultak a faluba és kitéptek egy csecsemőt az anyja karjaiból. „Nem, ez mégsem így történt”, a történetíróban viszont olyan élénken él a farkas által szétmarcangolt csecsemő képe, hogy szabadkozva, de szemléletes részletességgel továbbadja azért az utókornak is. De ugyanígy megcsalják emlékeik a téli királyt és királynét, Frigyest és angol nejét, Lizt, hogy aztán már ők maguk sem tudják, hogy kinek az ötlete volt végül elfogadni a koronát, ami végeredményben a vesztüket okozta. Frigyes, a pfalzi választófejedelem csak egyetlen télen át mondhatta magát királynak, hibás helyzetfelismerése és politikája a saját életében száműzetéshez vezetett, hosszabb távon pedig hozzájárult a harmincéves háború kirobbanásához. Az ő udvartartásukba tartozik azután Tyll, aki maximálisan kihasználva a „bolondok szabadságát”, rendszeresen gúnyt űz az udvartartásból és a királyi párból is. Holott Tyll nem bolond, csak olyan szabadsággal rendelkezik, ami kivételes és éppen ezért ritka:

„Megértettük, milyen lehet annak az élete, aki tényleg azt csinálja, amit akar, és semmiben nem hisz, senkinek nem engedelmeskedik; megértettük, milyen lenne ilyen embernek lenni, és azt is, hogy sosem leszünk ilyen emberek.”

A kifejezés szabadsága ugyanakkor még azoknak sincs mindig a birtokában, akiket látszólag nem korlátoz sem a státusz, sem az elvárások: Wolkenstein életrajza például azért nem lesz akkurátus, mert a mondatok sehogy sem passzolnak a fejében élő képekhez. A nyelviség korántsem tudatos, pedig a nyelv megválasztása igenis befolyással van beszélőjére – vagy, mint az egykori téli királyné esetében, formálja mondatait. A tanultabbak a németet sokáig lenézték („nyúlós, ragadós és tisztátalan, olyan bárdolatlan emberek nyelve, akik nem fürdenek”), és kell pár évtized, mire a saját emlékeiben időről időre elvesző Wolkenstein úgy dönt, hogy németül veti papírra az emlékiratait. Pedig a német már sokkal korábban közvetítő nyelvvé lépett elő, hiszen Tyll ezen a nyelven stand-up-olt a vásári közönségnek a hatalmasságok hibáiról, majd énekelt a háborúról meg a halálról. Annyira a hatása alá vonta az embereket, hogy szinte bármire rávette őket, hogy aztán gúnyt űzzön belőlük is. Tyll – Darvasi Taligásához hasonlóan – ugyancsak a szavak erejére támaszkodva emelkedik az események fölé, ám míg utóbbi főként sokszor passzív elszenvedője, addig Kehlmann hőse a szavak által gyakran verbálisan alakítója is lesz az eseményeknek.

5 könyv, amivel beléphetsz a Kehlmann-univerzumba!

Fotó: Valuska GáborA csütörtökön kezdődő Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége lesz a német Daniel Kehlmann. Ha még soha semmit nem olvastatok tőle, de nagyon szeretnétek, még van idő pótolni, mi a magyarul megjelent könyvei közül most ötöt mutatunk be.El kellett volna...

A kettősség amúgy végigvonul az egész regényen, a mágia és a tudomány, a háború brutalitása és a nyelv poétikussága, a kis emberek és a hatalmasságok közötti távolságot mintha a főszereplő tudná csak áthidalni. Tyll az a figura, aki lezökken arról a sínről, amit nevezhetünk sorsnak vagy a születéséből fakadó eleve elrendelésnek. Ha az apját nem végzik ki boszorkányság vádjával, akkor életét valószínűleg molnárként tengeti, anélkül, hogy kitette volna a lábát a falujából. „Kevés olyan pillanat van az életben, amikor kétféle lehetőségünk adódik, az egyik út éppolyan járható, mint a másik. Kevés az olyan pillanat, amikor dönthetünk.” Tyll azonban elszökött a sorsa elől, és egy kényszerhelyzetet a maga javára fordítva, majd abból kilépve végeredményben a saját kezébe vette az élete irányítását.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr6813840734

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.