Olvass!

KönyvesBlog

Térey János: Keleti nyitás [Képalá]

2018. április 26. .konyvesblog.

jelenes.jpg

Rakó Alex: Jelenés

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ és a Margó Irodalmi Fesztivál idén első alkalommal hirdette meg közös irodalmi pályázatát a 36. Magyar Sajtófotó Kiállításhoz kapcsolódóan KÉPALÁ címmel. Hányféle történet rejlik egy-egy fotóban? Elmesélhetők életek egy-egy kép alapján? Mit sűrít magába egy sajtófotó? Hogyan tehet széles körben láthatóvá egy-egy szimbolikus történetet egy sajtófotó és/vagy egy irodalmi alkotás?

A kiírók felkértek 10 szerzőt, hogy írjanak rövid prózát az exponáláskor lezárt történetekből, a szövegeik pedig a Könyvesblogon is olvashatók lesznek. 

A felkért írók: Darvasi László, Grecsó Krisztián, Nagy Gabriella, Németh Gábor, Szabó T. Anna, Szécsi Noémi, Szöllősi Mátyás, Térey János, Tóth Krisztina és Totth Benedek.

A képről. Hátat fordítottam Budaörsnek, és ekkor arra lettem figyelmes, hogy valami kezd kirajzolódni az égbolton. Felélénkült a légmozgás, és pár alacsonyan érkező felhő beúszott a budai hegyek fölé – ekkor tárult a szemem elé a képen látható jelenség. A megvilágításnak köszönhetően a Kő-hegy csúcsán található kereszt és a tőle nagyjából száz méterre lévő Szeplőtelen Fogantatás kápolna sziluettje hatalmas méretekben jelent meg az égen egymásra vetülve. A háttérben a csillagok, Budaörs pereme és a budai hegyek láthatók. Az egész jelenés alig pár percig tartott, először a templomtorony, majd a kereszt is elhalványult. Nagy öröm számomra, hogy egy olyan felvételt készíthettem, amelyen egyszerre szembesül a néző a vallás, a természet és az ember kapcsolatával

Térey János: Keleti nyitás

Budapest hanyatlása nem akkor kezdődött, amikor az ostrom idején szanaszét lőtték – az ilyesmit ki szokta heverni –, hanem akkor, amikor a negyvenes évek végén áthelyezték a kapuját a budai hegyek lábától az Alföld peremére. Mert a huszadik századi város kapuja mi volna más, mint a repülőtér? Ha az jó helyen van, az első benyomás is jó.

Amikor az érdi emelkedő után kinyílik a táj, megpillantjuk a kivilágított várost, amely lenyűgöz lankákra kapaszkodó utcáinak, az emelkedők ívét követő fényfüzéreinek látványával. Ez a látkép azt a nagyvonalú, méltóságteljes metropolist ígéri, amelyikbe fáradtan is fölvillanyozó érzés hazatérni. Ezt a bevezetőt látták őseink a harmincas években, ezt látnánk jó esetben mi is. Ám helyette Ferihegybe botlunk. Pest olyan borzasan kezdődik kelet felől, mintha Kabulban, Bengáziban vagy legalábbis a Balkán alján landoltál volna. Kinőtt, vidékies fogadóépület, amely nem sokban különbözik egy bevásárlóközponttól, aszfaltozott négyzetkilométerek sivár felszíni parkolóként. Minden kicsi, szegényes, pitiáner. Sehol a máshol megszokott elegáns vagy nem elegáns, de mindenképpen mutatós tranzitszállodák, cargo cityk, logisztikai és konferencia-központok, sehol egy intermodális csomópont, egy többszintes metróállomás, de még egy árva sínpár sem. Csak egy óriásfalu: a kijózanító, durva Vecsés, maga a balszerencse, meg az a béna bevezető út a nyomorúságos dugóival. Csuklós, kék buszok araszolnak a cakkozott peremű felüljárókon. Lehangoló rozsdaövezet a posztszocialista pangás állapotában tartva. Nézheted Barcelona homokja meg a Perzsa-öböl után az óbégatva politizáló óriásplakátokat.

Mondhatná valaki: ez így legalább őszinte. Akik reprezentációban utaznak, a keleti olajmonarchiák meg a közép-ázsiai diktatúrák bezzeg nyolcsávos autósztrádával, sztárépítész-palotákkal és gyorsvasúttal kápráztatnak el, hogy kicsivel később, a főtértől két percnyire essél hanyatt a harminc centis kátyúkban meg a szemétkupacokban. Itt legalább azonnal hanyatt esel. Úgy látszik, Budapest számára nem elsőrendű szempont, hogy jó benyomást keltsen. Annyi módja lesz még orvosolni azt a legelső, sokkoló élményt, igaz?

Az anyósülésen sokszor gondoltam már rá, miért nem a dombok előtt elnyúlva, föltornyosodva tárul fel a külföldiek számára Budapest, nagyszabásúan, mint régen? Budaörs, ez a csinosodó alvóváros – büszke sváb portákkal a hosszú főutcán és túl sok panelházzal – kezdetnek jó. Csönd, rend, nyugalom, a fellocsolt föld szaga, semmi transzcendencia, hihetnénk. De biztosítom önöket, Budaörs hűvös nyári alkonyokon igenis tartogat beláthatatlan meglepetéseket.

Egy hazatérőben lévő kiránduló (akiben mi fölismerjük a jegyző urat a városházáról) megállt, hogy elszívja aznapi első cigarettáját. Nekidőlt egy házfalnak, és fölnézett a hegyekre. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy szokatlan mozgás kezdődik az égbolton. Lassan fölélénkült az augusztusi szél, és pár alacsonyan érkező felhő úszott a város fölé. A keresztet, amely az egyik nyers szépségű, kopár hegy csúcsán mered, és a kereszthez közeli kápolnát estefelé reflektorokkal szokták megvilágítani. A jegyző még a nevét is tudta a kápolnának: Szeplőtelen Fogantatás! Addig figyelte, míg ki nem rajzolódott előtte valami furcsaság. Megdörzsölte szemét, de ugyanazt látta, amit először: a kereszt meg a kápolna sziluettje egymásra vetülve jelenik meg az égbolton, a felhők paplanjából kiemelkedve, eredeti méretük sokszorosára nagyítva. Mint a Zoom In funkció a számítógépén: csak olyankor találja, ha nincs szüksége rá. A jegyző, bár nem mondhatnánk hívő embernek, el volt ragadtatva a látványtól. Tavaly nyáron Rio de Janeiro hegytetőre állított Jézus-szobrát bámulta életnagyságban, amelyik a maga módján szintén fölülmúlhatatlan Cukorsüveggel vetélkedik. Itt meg az istentelen völgy, amelyet mintha ez az óriási kereszt oldozna föl a bűnei alól. Azon töprengett, hogyan lehetne ezt a jelenséget az égre szögezni, Uram bocsá’, állandósítani a budai hegyek zöld karéja fölött? Néhány maximális fényerejű lámpa biztosan kell. Meg egy szélgép. De hol jut az ember szélgéphez? Van itt színház, olyan, amilyen, ő is jár bemutatókra. Majd beszél a világosítóval. (Vagy manapság már fénytervezőnek hívják?) Mert ha minden alkonyatkor menetrendszerűen érkezik a jelenés, ki tudja, talán még a légiforgalom is visszaköltözik Budaörsre, tatarozzák a régi fogadóépületet, kibővítik a hangárokat, és a többi. Miközben ő dohányozva álmodozott, továbbúsztak a felhők, és kihunyt minden: először a torony, majd a bérc keresztje halványult el.  

Említettük már, Budapest számára nem elsőrendű szempont, hogy jó benyomást keltsen. Fontosabb, hogy ő maga jól legyen; természetesen azt is tudja, hogy jó benyomást csakis az a város kelthet, amelyik legalább saját magával jóban van. Egyenes város: azokon a napokon sem titkolja magát, amikor nincs sem jól, sem jóban saját magával, így aztán nem is kelt jó benyomást. Annyi tartaléka van.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr7813857388

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.