Olvass!

KönyvesBlog

Hogy válthat át a békés együttélés állandó érzelmi zsarolásba?

2018. április 29. .konyvesblog.

oljmeg_1.jpg

„Most már őt is fel kell ébresztenem, hogy felvilágosítson. Azután még visszafekhetünk. Ki tudja, tán hosszabb ideig is így maradhatnánk, összeölelkezve, kávéillatba burkolózva."

Az Ölj meg! két nő kapcsolatáról szóló izgalmas és bensőséges hangvételű regény. A kezdeti békés együttélés gyorsan fullasztó érzelmi zsarolásba vált át, és a történet elkerülhetetlen végzetes eseményekbe torkollik.

Ana Maria Sandu: Ölj meg!

Fordította: Koszta Gabriella, Vince Kiadó, 2018, 144 oldal, 2995 HUF

 

Ana Maria Sandu 1974-ben született román írónő. A szépirodalom mellett újságírással foglalkozik, több neves irodalmi folyóirat szerzője és szerkesztője. Az Ölj meg! a harmadik regénye.

Olvass bele: 

Jól indult a nap, de aztán semmi se úgy alakult, ahogy kellett volna. Dudu kocsijával akartunk a tengerpartra menni, de indulás előtt kiderült, hogy az autónak mindenféle baja van.

– Ajjaj, baj van: folyik a benzin, lyukas a tank – közölte Dudu a telefonban.

Amikor megtudtam, mi a helyzet, már félórája becsomagoltam, és lélekben felkészültem, hogy a következő sörömet egy tengerparti kerthelyiségben fogyasztom el. Képtelen voltam nem arra gondolni, hogy a habos korsó sör mennyire illik a közeli tengerhez…

Nem volt szerencsénk. A lyukas tank miatt befuccsolt a tervünk, megette a fene az egész hosszú hétvégét. Dudut meggyőzhettem volna, hogy nem olyan súlyos a dolog, ha nem ömlött volna patakokban a benzin. És momentán nem igazán vágytam egy hatalmas tűzijátékra az autópályán.

Telefonált a másik barátom is, és megbeszéltük, hogy kint, a városban találkozunk, ott, ahol a sör nem kerül egy vagyonba, majd csak találunk üres asztalt, bármilyen zsúfolt legyen is. Néha előfordul, hogy útban a kocsma felé telefonon valami kaját is rendelünk ott. Azt hiszem, a pincér már unja a fancsali képünket, akárcsak a vendéglő berendezését. De kit érdekel? Azért cinkosan mindig ránk mosolyog, amitől úgy érezzük, mintha haza mennénk. A pultot, a székeket és a függönyöket busásan megfizettük már az idők során, úgyhogy nyugodtan a sajátunknak tekinthetjük. Pont ezt tesszük, amint belépünk, birtokba vesszük, köszönünk, és megkérdezzük:

– Szabad az asztalunk?

Többnyire szabad. Aznap este fél kilencre beszéltük meg a találkát. Képtelen vagyok visszaemlékezni, hány korsó sört ittam, vagy mikor lett éjfél. Dudunak bűntudata volt, hogy ő és az új kocsija, pedig egy zsák pénzt adott érte, keresztúlhúzta a számításainkat. De a második sör után megegyeztünk, hogy ez nem olyan nagy tragédia, és másnap valahogy mégis útra kelünk.

Nagyokat kacagtunk mindenféle dolgokon. Egyszer csak megfájdult a rekeszizmom, és az étteremben nem tudtam ellazítani. Be kellett érnem a szaggatott nevetéssel, ezzel a szerintünk hosszú távon hatásos módszerrel. Ha ők is rögtön rájönnek, hogy a szellemi fitness legalább olyan hatásos, mint az edzőtermi, akkor minek kínlódjanak és izzadjanak, emelgessék a mázsás súlyokat? Mircică nem értett egyet ezzel az új felfogással, mert szegénynek nem volt ínyére hetente kétszer részt venni a karbantartó üléseinken. Amikor is mi, trehányak, őt sörrel korrumpáljuk és évődünk vele:

– Mit is mondtál, mennyibe kerül az a bérlet? Kiszámítottam, hogy egy hónapban hány sört ihatnál abból a pénzből, amitől teljesen kiakadtam.

Ránk se hederített, aztán kijelentette:

–  Elhízott, ronda vénemberek lesztek, ha nem hallgattok rám!

Röhögve rögtön vissszavágtunk:

–  Mircică, harminc ide vagy oda, miattunk ne aggódj, mert majd akkor is csak velünk kell beérned.

A kocsma előtt szokás szerint elváltunk. Megvártam még velük a taxit, és abban maradtunk, hogy másnap beszélünk, amikor Dudu benéz a szervizbe, hogy mi van a kocsival. Ott álltam, amíg beszálltak, becsukódtak a sárga Logan ajtói, és csak azután indultam el gyalog a belváros felé.

*

A Jóisten a másvilágon is adjon erőt, egészséget az én Olga nénikémnek, a nagymamám nővérének! Örökké áldom a nevét, amikor éjjel hazafelé tartok, és olyan a város, mintha műanyag dobozba csomagolták volna. Az autók reflektorai és a kirakatok fényei ezüstréteggel vonják be az utcákat. Addig követnek engem is, amíg a vasajtóig érek, és a kulcsomat keresgélem a zsebeimben. Soha nem találom el elsőre, hogy melyikbe tettem.

Két világháború közötti bérházban lakom, a csigalépcsője akár egy óriáskifli, a korlátja fekete. Amikor az emeletek között kialszik a villany, a koromfekete csíkot követve érek a garzonomig, ahol a szanaszét dobált dolgokba, Olga régi bútoraiba botlom, mert még mindig nem szabadultam meg tőlük. Megkérhettem volna már a haverokat, hogy segítsenek lehordani őket a francba, de valami miatt még mindig ragaszkodom az éjszakai nyikorgásukhoz. Megszoktam a neszeiket, és olykor felmerül bennem, hogy újból Dickenst kellene olvasnom.

A nénikém néhány éve meghalt, és a végrendeletében rám hagyta a Magheru úti garzonlakását, nem messze a Carlton Szállodától. Elment a közjegyzőhöz, és egy papírlapra sajátkezűleg ráírta, hogy én vagyok a legkedvesebb unokaöccse és az egyetlen örököse. Égből pottyant ajándék, talán mert otthon szófogadó voltam, és minden héten meghallgattam a történeteiket. A rokonságomnak sajátos stílusa alakult ki Smărăndița és Aurel találkozásának ecsetelésére, hogy a Scalában rendeltek egy szörpöt meg egy süteményt, és másnap már meg is tartották a kézfogót.

A Filaret állomás mellett került sor a Poenaru család érzelmi életének egy másik igen fontos pillanatára: Tanța, aki máig a Palota tér egyik tömbházában lakik, rövid időre hozzáment egy híres kereskedőhöz, akinek volt egy nagyon értékes bölényfejes bélyege, de az illető két bőrönddel és a bélyeggyűjteményével világgá ment. Kiskoromban nyaggattam őket, hogy mondják meg, hol van az a bélyeg, mert kaptam egy bélyegalbumot, és mindent elkövettem, hogy a postai borítékban vásárolt bélyegeknél különb példányra is szert tegyek. A bölényfej a legszebb álmaim közé tartozott, a nyomára akartam bukkanni, és visszaszerezni. De a rokonaimat nem nagyon érdekelte az a bélyeg, viszont mivel kitartóan kutattam a dohszagú fiókokban, „szegény gazdag gyereknek” csúfoltak…! Ötven év múlva még mindig azon sopánkodtak és bosszankodtak, hogy Tanța nem tudott úrinőként élni.

Elegem lett ezekből az ostobaságokból, bár szórakoztattak, de rájöttem, hogy ilyenek minden családban előfordulnak. Különben miről beszélgetnének annyi keserves éven át a vasárnapi ebédnél? A nagynénik történeteinek szereplői közül sokan már a születésem előtt meghaltak, mégis még mindig emlegetik a viselt dolgaikat. Krepp-papír-merev arccal és lebiggyesztett ajakkal gonoszkodnak. Remek műsor, mindenki elégedett vele.

A szüleim dolgai nem éppen úgy alkultak, ahogy szerették volna. Nincsenek unokák, hogy sétáltassák őket a parkban. Isten ments, nem mondanák, hogy semmire se vittem, csak hogy még nem találtam meg a helyemet. Ezzel egyetértek. Apám szerint is vannak, akik később érnek. Tulajdonképpen megértem őket. Ezért, ha a fülemet rágják vagy sopánkodnak, úgy teszek, mintha meg se hallanám.

Az évek során többféle munkahellyel próbálkoztam, de nem találtam kedvemrevalót. A kapcsolataim se alakultak valami jól. Nem tehetek róla, hogy túl hamar véget érnek…

A legfontosabb dolog eddig az életemben, egész biztosan, ez a lakás. Nem a szüleimmel kell laknom, hanem a város szívében, és olyasmivel sem kell vesződnöm, mint a legtöbb haveromnak: „már megint felemelte az öreg a lakbért”, „nem tudsz egy jó belvárosi albérletet?”, „ha hallasz valamit, kérlek, szólj…”

Csak néha kissé zavarbaejtő, hogy a napok kezdenek egymásra hasonlítani, és ezzel az örökséggel a sorsom mintha élesen elkanyarodott volna. Esténként, amikor hazafelé bandukolok, sokszor a mellékutcákon, mindig elámulok, hogy éjjel milyen kihalt Bukarest. Felzavarom a csatornafedeleken alvó kutyákat. Az álmosságtól félig leragadt szemmel bámulnak, fel sem emelik a fejüket. A macskák puha szörnyek, időm sincs szemügyre venni őket, mert előttem egy-két méterre elillannak. Ha rajtam múlna, csak este járnék ki, és addig bolyonganék ezen a hatalmasan csillogó, különböző épületekkel tetovált testen, amíg beleszédülnék. Az elkábult város belsejében egy óriásbálna alszik, míg én, az utolsó lakója éberen a hátán lépkedek, és megpróbálok hazakeveredni.

Végül is hány sört ihattam? Hatot, hetet? Ezek a képek, akárcsak Bukarest iránti őrült szerelmem, mert amióta az eszemet tudom, ezt a várost járom, egy valami miatt jutnak eszembe. Pontosan emlékszem az útra azon az estén. Gondolatban már legalább százszor újra bejártam.

Egyszer csak átugrottam egy tócsán, és fölöttem kigyulladt a fény. A hirtelen mozdulatomra bekapcsolt a szenzor, és pont amikor a lábam a levegőben volt, megborzongtam. A tócsa szélén értem földet, a cipőm orrán bement a víz, és apró szökőkút spriccelt belőle. Vártam, hogy a porral és gépolajjal keveredő nedvességet beszívják a zoknim szálai. A nagylábujjam körménél megtorpant a víz. Tudtam, kis idő múlva a többi lábujjam is átázik. Amennyire bírtam, megmozgattam őket a tornacipőben, így enyhítve a sokkot. A riasztóberendezéssel elbarikádozott házban, amely előtt elhaladtam, még mindig rengeteg villany égett. Káromkodtam, és megnyújtottam a lépteimet, mert nem azért sétálok ilyenkor, hogy az ilyen hülyéknek az összes lámpája rám világítson.

Hamar a sarki cukrászdához értem, amelynek addig zsugorodott az alapterülete, míg végül egy lakószoba méretére csökkent. Nem hinném, hogy itt valaha is kicserélnék a kirakatban lévő süteményeket. Mintha gipszből volnának és valaki sűrű vízfestéket csurgatott volna rájuk. Ijedtemben sem tudnék beléjük harapni. Szokás szerint a gyógyszertárban is égett a villany. Amikor a napszemüvegüzlet elé értem, láttam, hogy egyet sem hagytak a kirakatban, valószínűleg attól tartanak, hogy betörnek és ellopják. Ami persze baromság. Már nem tudom, hogy amikor kiértem a bulvárra, megálltam-e, hogy megnézzem a bizsukat és az órákat. Ezeknek biztosan korszerű riasztóberendezésük van, azért nem strapálják magukat azzal, hogy kiürítsék a kirakatokat. Sohasem vennék magamnak ilyen drága holmit, de szívesen elbeszélgetnék valakivel egy különleges, korlátozott mennyiségben gyártott mintadarabról.

Gondolom, ezzel talán elkápráztathatnék egy lányt, hogy néhány hétnél tovább maradjon velem, vagyis a kegyelmi időszaknál hosszabban, amikor rendszerint mindegyik szerelmem megpróbál jó útra téríteni, visszaterelni a rendes emberek, a tisztességes családosok közé. A kedvükben akarok járni, egy-két napig ejtem a haverokat. Elismerem, gyenge alak vagyok, és a végtelenségig nem bírom. De hát adott pillanatban nem a barátság a legfelemelőbb érzés a világon? Duduval és Mircicával még az általános iskolából ismerjük egymást, verekedtünk, több tízezer órát átfociztunk együtt, rockzenekarunk volt, ami nem azt jelenti, hogy testvérek vagyunk? Ki tagadhatná ezt?

Néha szükségét érzem, hogy ellenőrizzem az elméletemet. Elfog a félelem, és azon kapom magam, hogy az éjszaka kellős közepén felcsöngetem valamelyiküket. Akkor is ez történt. Kezem a telefonra tapadt, és a híváslistán megérintettem Dudu nevét. Egy kihalt utcában a telefon csipogása olyan, mintha éles sziréna szólítaná harcba az embert. Jólesik arra gondolnom, hogy ebben a városban vannak, akiket a nap bármelyik órájában felhívhatok, főleg éjjel. Álltam az utcán a fülemre nyomott telefonnal, és még azután sem volt kedvem zsebre vágni, hogy hallottam az automatát, „a hívott szám nem válaszol.” Nem vette fel a faszi.

Jól lekutyapicsáztam mindkettőjüket, de nem volt már kedvem Mircicára is rácsörögni, hogy ráébresszen a kegyetlen igazságra, hogy miközben én eszementen az utcán kószálok, a lélek halhatatlanságán, a barátságon és az édes ízén morfondírozom, ők már hazaértek és azonnal bepelenkázták magukat. Alszanak, mint a duda, és a fülük botját sem mozdítják miattam. Bármi történhetne velem, ők csak másnap értesülnének róla, mint a többi nyolcvan-száz ember, akiket ismerek. És már semmi dolguk nem volna velem.

Megnyújtottam a lépteimet és átvágtam Bukerestnek azon a részén, ahol csak a háztetők látszanak a sötétben. A bulvárra igyekeztem. A Diverta áruház előtt gyökeret eresztettek a kurvák, utánuk már egyenesen vezet az út hazáig. Az alacsony, kövér, pogácsaképű, hosszú szárú fehér csizmás csajnak aznap este szerencséje volt. Most nem állt a helyén. Sokszor pont előtte haladok el, olyankor beleszív a cigarettájába és kifújja rám a sűrű tömény füstöt. Hirtelen nagyon megkívántam a szűrő nélküli cigarettát, de nálunk már jó ideje nem kapható.

Közelebb léptem a csajokhoz, egy kerek arcú kiszúrt, és odakiáltott nekem:

– Magával menjek, uram?

Nem akartam. Nagyon udvariasan kértem tőle egy cigit, és megvártam, hogy elővegye a puha tasakot és átnyújtsa a szűrő nélküli cigarettát. Nem ennyi történt, de nekem úgy tűnt, az alatt a másodperctöredék alatt, amíg a táskájában kotorászott, és odatartotta a tasakot, hogy ez a lány akárki lehetne. Végül tüzet adott, visszarendeződött a korábbi arckifejezése: vékony, de jóval vastagabbra rúzsozott száját látva gyorsan eliszkoltam. Köszöntem és továbbmentem. Képtelen lettem volna akkor bármilyen szexre gondolni. De ez legyen az én bűnöm.

Az úton végig azon gondolkoztam, hogy ezen a nyáron ez volt az utolsó kísérletem, hogy eljussak a tengerpartra. Szeptember végére az egész okafogyottá válik, mert akkor ott már semmi értelme a kerthelyiségekben ücsörögni. Összevissza mászkáltam a városban, és azt ismételgettem magamban, hogy csak találunk valamilyen megoldást, és másnap elindulunk. A tengerparton az a mézsűrű őszi fény szebb, mint bárhol a világon. Talán azért ragaszkodtam ennyire a tengerhez, mert nem volt egyetlen új csajom se, akire gondolhattam volna. Mintha a városban a jó csajok már mind találaltak volna maguknak pasit, rám se hederítettek, vagy még nem jöttek vissza szabadságról. Teljes volt a kilátástalanság…

Amikor már minden reményemet feladtam, úgy tűnt, mintha tőlem tíz lépésre látnék valakit, aki vállával a falnak támaszkodik. Gondoltam, tán kinn rekedt, és most kétségbeesetten megpróbálja kinyitni az ajtót. Nem siettem oda, de ahogy a jelenés közelébe értem, láttam, hogy nincs ott semmiféle ajtó, csak a málló vakolatú fal.

Fiatal nő volt. Pár pillanatig állva rám nézett, aztán leguggolt és úgy maradt. Sírt vagy csuklott, igazából nem tudtam megállapítani. Közelebb léptem és rögtön megkérdeztem:

–  Szia, mi bajod? Rosszul vagy? Bántottak?

Nem felelt, felállt és a hátával megint a falnak támaszkodott. A csaj mozdulata kissé bosszantott, mert nem tudtam, hogy látott, hallott-e engem, vagy csak egyszerűen nem érdeklem. Világos színű farmerdzsekiben, bő nadrágban volt, a pólóján valami írás, de csak néhány betű látszott belőle. Egy elég vastag hajfürt kibújt a copfjából, és az arcára tapadt. Egészen világosbarna haja volt, ennyit sikerült megállapítanom. Mivel egyszerre sírt és szuszogott, kivillant a két első foga. Eldöntöttem, mindenáron kiderítem, hogy segíthetek rajta. Lefegyverzően magányos és elveszett volt abban az éjszakai Bukarestben, ahol én csak pár perccel korábban még úgy éreztem magam, mint a hal a vízben.

Megpróbáltam kiszedni belőle valamit, bármit. Dudu azt szokta mondani, vagyis egy Csehov-novellában mondja az öreg: Haljak meg, ha tudom, hogy viselkedjek egy síró nő előtt. Ez most nagyon találónak tűnt. Álltam a zaklatott és riadt csaj mellett, de fogalmam sem volt, mivel csillapítsam, hogy megnyugodjon, és főleg mivel bírjam szóra.

Megfogtam a vállát és magam felé fordítottam. Úgy remegett, mintha áramütés érte volna. Úgy éreztem, hogy iszonyúan hevesen ver a szíve. Azon sem csodálkoztam volna, ha a melléből kipattan ez az izomköteg, egyenesen a karomba. És még mindig nem tudtam, mitévő legyek. Talán az is elég lett volna, ha nem hagyom az utcán egyedül. De csökönyösen ki akartam szedni belőle valamit. Megint megkérdeztem:

–  Megmondanád, mi a rosseb van veled?

Másodjára sem kaptam választ. Elengedtem a vállát, és én is nekitámaszkodtam a falnak. Hallottam, ahogy felsóhajtott. Nem tudtam, mihez kezdjek, kutattam a zsebemben a cigarettám után. Hihetetlen, de az öngyújtómat is megtaláltam. Miután meggyújtottam egy cigarettát, megkérdeztem mellettem a csajt:

–  Akarsz egy slukkot? Vagy elszívsz egy egészet?

Bólintott, és mivel nem értettem pontosan, hogy mit akar, odanyújtottam neki az én cigimet, de ő csak állt mozdulatlanul.

–  Ki fog aludni, látod…

Csak akkor szánta rá magát, hogy beleszívjon. A könnyek áztatta ragacsos hajtincsét a füle mögé simította, és végre rám nézett. Jobb lett volna, ha nem teszi. Hirtelen úgy éreztem, sokkal hidegebb lett, és nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy bár nagy szeme és talán hosszú szempillája volt, tulajdonképpen két gödör nézett rám, egyenesen a föld mélyéből.

Különösebb szívélyesség nélkül megint próbálkoztam:

–  Legalább elárulod, hogy hívnak?

–  Ramona – felelte.

Ez volt az első szó, amit kiejtett, és kissé megijesztett, mert most sem számítottam rá, hogy válaszol. Magamban számoltam, hogy mennyi idő telhetett el, mióta egymás mellett állunk. A csendes nyugalmi állapot után, amíg valamennyire összebarátkoztunk, Ramona megborzongott, és az öklével verni kezdte a falat. Hullott a malter, mint a konfetti, de nem tudtam leállítani és lecsillapítani.

Úgy sírt, hogy a szívem megszakadt, és először gondoltam arra, hogy talán valami szörnyűség történt vele. Felegyenesedtem, megragadtam a kezét. Nem volt nehéz átölelnem, kicsi és törékeny volt, de kézzel-lábbal kapálózni kezdett. Valakik elhaladtak mellettünk. Azt vártam, durván rám szólnak, hogy hagyjam békén. A helyzetem minden pillanatban rosszabbra fordulhatott. Ha valaki felelősségre vonna, hogyan bizonyítanám be, hogy csak azért álltam meg, mert nem tudtam, mi baja van a csajnak, és csak segíteni akartam? Sehogy, ez teljesen világos volt. De végig sem gondolhattam, mert hallottam, hogy megszólal:

–  Holtan fekszik a lakásban, tudod, nem? Most milyen meszsze vagyunk?

Elismerem, hogy ledöbbentem. Mi ez a baromság? Ez a Ramona nevű csaj megőrült, vagy gúnyolódik velem. Talán fogadott a haverjaival, hogy talál egy holdkórost éjjel az utcán, akiből pár perc alatt taknyot csinál. Ha így állunk, kitűnően eltalálta, nyugodtan hazamehetek, és holnap irány a tenger… – Ki halt meg? Hol? – kérdeztem suttogva.

Megborzongtam, és már megint a falat támasztottam. Őt még mindig szorítottam, hiába akart kiszabadulni. Elhaladt mellettünk egy autó, és a fényében megláttam az összehorzsolt tenyerét. Pár réteg bőr a falra tapadt, látszott a vérző, rózsaszínű seb. Ösztönösen engedtem a szorításból, egyik keze kiszabadult, és ha valaki most látott volna minket, azt hihette volna, csak megálltunk egy kicsit pihenni.

–  Máshol.

Ennyit sikerült kiszednem belőle. De legalább kapcsolódott ahhoz, amit pár perce mondott.

–  Hol máshol?

Vártam, mondjon még valamit, hogy lássam, mi ez az egész őrület. Gondolatban már kezdtem összeállítani a forgatókönyvet: a csaj szemtanúja volt egy balesetnek, sokkot kapott, gondoskodnom kell róla, amíg helyrejön. A találkozásunk felelősségérzettel töltött el, meg sem fordult a fejemben otthagyni az utcán és hazamenni.

Beszélni kezdtem hozzá, az nem árthatott neki:

–  Próbálj megnyugodni, kérlek! Itt vagyok veled, nem hagylak egyedül. Bármi történt, meglátod, minden rendben lesz. Ha akarod, elmehetünk hozzám. Nagyon közel lakom, csak pár lépésre, ötven méter sincs. A Magheru harmincban. Pár lépés, és ott vagyunk. Beköthetem a kezed, és iszunk egy pohár whiskyt. Főzök teát. Az jót tenne. Van erdeigyümölcs- és hársfateám. Vagy talán a kórházba akarsz menni. Csak mondd meg, hová…

–  … hozzád.

Egy szuszra mondtam mindent, ami eszembe jutott. Nem törődtem vele, hogy hallja-e. Ott álltam az utcán egy idegen csajjal, és azt akartam, hogy ossza meg velem a történetét. Hogy, hogy nem, sikerült meggyőznöm, hogy induljunk el ketten. Nem örültem, hogy a halott személyt is magunkkal kell cipelnünk, de talán túl sokat aggodalmaskodtam, pedig nem kellett volna.

Közben Ramona leült az épület melletti betonpárkányra, nagyon fáradtnak látszott. A kezét nézte, egyáltalán nem érdekeltem se én, se más. Békén hagytam, nem akartam még jobban gyötörni, amilyen állapotban volt. Egyébként sem siettem, azt mondta, menjünk hozzám, most már nem számított még pár perc várakozás:

– Nem zártam be az ajtót, amikor eljöttem, és be sem takartam.

–  Kit?

–  Megmondtad, hol vagyunk, már kérdeztem, nem?

Nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem. Elzsibbadt a lábam, és elátkoztam azt a tócsát, amelybe beleléptem. Nem volt értelme ott állni az utcán és fagyoskodni.

–  Jössz, Ramona?

A kezembe kapaszkodott, és felsegítettem. A mozdulata a hétezer méter magasan repülő lökhajtásos gépek tejszínű csíkját juttatta eszembe. Állt és nem mozdult, a ruhája poros volt, úgy nézett ki, mintha most tápászkodott volna fel egy óriási esésből.

Lehet, jobb lett volna, ha továbbmegyek. De mivel nem először fordult elő, hogy belebonyolódtam valamibe, ráadásul, ha eltekintettem a feldúlt állapotától, helyes volt a csaj, eleget tettem hát állampolgári kötelességemnek. Egy embertársam segítségre szorult, és én azonnal mellette termettem. Az istenit, ki viselkedett volna másként? Ezzel a gondolattal, amely egy marék vitaminnál is jobban felélénkített, átöleltem Ramona vállát, és elindultunk a lakásom felé.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr614655433

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.