Olvass!

KönyvesBlog

Kemény István: Mindig kell valaki, aki nem azt csinálja, mint a többiek

2018. június 03. valuska

kemeny_kblog.jpg

Fotó: Valuska Gábor

 Kemény István minden új verseskötete nemcsak eseményszámba megy, de meg is határozza, hogy az adott évben mit gondolunk a költészetről vagy akár magunkról. A Nílus egyáltalán nem hurráoptimista, két hosszabb versben is az öregedés, a csalódottság és a szomorúság a téma. A Patai második énekében saját generációjáról tesz megállapításokat a lírai hang az igazságon túli világban, a Hipnoterápia egy emberről szól, aki átadja magát a szomorúságnak: szomorú a gépek, az életkora, a gyermekei, az ifjúmarxisták, a centrum és a periféria és a művészet miatt is. Kemény versei nem közéletiek, de jól lemérhető rajtuk a közhangulat, illetve a közéleti viszonyok is. Ritka az olyan verseskötet, amely ennyire pontosan jelzi, hogy az évek folyamán hogyan távolodtunk el nemcsak önmagunktól, hanem Európától is: „a száraz szabadságot legelő” négylábú beletörődő, áldozati szerepén keresztül abba, hogy „Európa fikció volt,/ na meg a bűntudat meg a barbárokra várás,/ meg a dolgok másik oldala folyton,/ és a ragadozók sem boldogok.” De az is ritka, hogy ilyen finoman összeálljon egy technika-ember ellentét. Az internetről szóló egysorosa arra reflektál, hogy az írás elértéktelenedik, miközben minden örökkévaló lesz, egy másik versben a futóknak gép számolja a szívverését, a Poszthumán jelenetben egy tükör választja el az embert és az állatot. Ebben a költői világban műholdra gondolni túl nagy gesztus, a talicskát siratják. A kötet versei közérzetiek, ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, mit éreztem az olvasáskor: visszaköszön belőlük a körülöttünk lévő őrület, de Kemény rögtön az első versben megnyugtatja az olvasót, hogy „nem kell értem aggódnotok/ kis túlzással boldog vagyok”.

Persze így ez sem igaz, ha belegondolunk, hogy a kötet több verse is regénnyi történetet sűrít magába, mint például a Zsidókeresztény társas, ami a családi asztalnál is kettéosztott magyar életet mutatja be. Ennél a versnél éreztem a leginkább, hogy a Lúdbőrben megírt költőhöz hasonlóan bedugja a fülét és figyel, amíg az asztalnál ülők őrjöngenek. Kemény Istvánt folyókról, tényeken túli világról és a versekről kérdeztük emailen.

Kemény István: Nílus

Magvető Könyvkiadó, 2018, 88 oldal, 2699 HUF

 

Mikor jártál a Nílusnál, milyennek mutatta magát az első találkozáskor ez az óriási, kultúraalapító folyó?

Az első találkozásom a Nílussal az ötödikes történelemkönyvemben történt. Most is emlékszem a képekre és a piramisok építéséről szóló osztályharcos szemléletű szövegre: „rabszolgák tízezreinek vére és könnye tapadt itt minden egyes kőhöz.” De az igazi Nílust azóta is csak repülőről láttam egyszer.

Kemény István kontinense

Június 10. 19:00 Margó Irodalmi Fesztivál, Petőfi Irodalmi Múzeum 
Közreműködik: Kardos-Horváth János, Kollár-Klemencz László, Peer Krisztián, Simon Márton

Minden ártér, állítja Kemény István új kötetében, ennek szellemében a könyv egy folyó-verssel kezdődik és egy másikkal ér véget. És hogy mi van a két mű, a Duna és a Nílus között? Egy költő kontinense, amit ezen az estén bejárunk. 

Facebook-esemény>>

A köteted a Dunával kezdődik és a Nílussal zárul, a kettőt a versek kapcsolják egymáshoz. Mindkét folyó országokat és kultúrákat köt össze: mi a viszonyuk a kulturális vagy szimbolikus szerepüket tekintve?

Azt hiszem, nincs olyan folyó, ami ne lenne szimbólum. A Duna például maga Közép-Európa: a terület, ahonnan a Fekete-tengerbe folynak le a vizek. A Nílusnál szimbolikusabb folyó pedig talán nincs is: a trópusokról vezeti le a vizeket át a sivatagon, de tulajdonképpen mintha az egész emberiség útja is benne volna: Kelet-Afrikából, az emberré válás helyszínéről az egyik első magaskultúráig, Egyiptomig.      

Nyolcévesen írtad az első versed, 17 éves korodig ritkán írtál, „kötelező unalom"-nak tartottad, mégis a mindennapi életed része, egy csatorna, amelynek segítségével kommunikálsz a világgal. Mi az, amit csak a költészeten keresztül tudsz megfogalmazni magadról vagy a világról?

Igen, 17 éves koromban éreztem rá először, hogy milyen, amikor egy vers tényleg megráz. Ady Endre Sírni, sírni, sírni és Paul Verlaine Holdfény című versei voltak rám ilyen elementáris hatással. Akkortól fogva szeretnék hasonló hatást elérni a verseimmel. Talán a fő módszerem, hogy igyekszem ott lenni „költői” és ott „hétköznapi”, ahol éppen senki se várná. A boltban nyilván nem a költészet eszköztárával kérek párizsit, viszont a párizsit egyáltalán nem tartom költőietlen tárgynak, és simán el tudom képzelni, hogy egyszer pont a párizsin keresztül értek vagy értetek meg valamit magamról vagy a világról.  

Mindkét lányod és feleséged is ír, olvassátok is egymást. Az irodalom hogyan segítette vagy nehezítette a család működését? Volt olyan eset, hogy a szeretteidnek valamit csak az irodalom segítségével tudtál elmondani?

Jó tíz éve, a gyerekek kora tizenéves korában egyértelművé vált a számunkra, hogy ők is írni fognak. Azóta tulajdonképpen – irodalmi szempontból – felnőttek. A véleményük már nem gyerekvélemény. Olyan talán nem volt, hogy csak az irodalom segítségével tudtam nekik valamit elmondani, de ezer esetben kérdeztük már meg egymás véleményét, és sokat segítettünk már egymásnak, és remélhetőleg még fogunk is. És van egy közös családi észjárás, amire, ha minden kötél szakad, mindig számíthatunk.

„Ugyanazt mindig ugyanazoknak,/ Mintha ki sem nyitnád a szádat” írod a Kommunikáció című versedben, ami nagyon plasztikusan láttatja a társadalmunkat: kiderül, hogy mindenkihez a saját nyelvén és problémáján keresztül lehet csak szólni, emiatt sok mindent el is hallgatunk a másik elől, a kommunikáció pedig, pont ezért, funkcióját tekintve haszontalanná válik. Unod már a megszólalásokat, a széttartó, kizárólag a saját követőiknek beszélő embereket?

Kösz, hogy ezt most megfogalmaztad, mert megnyugtattál, hogy érthető ez a vers. Persze, hogy unom, hogy az emberek egyik felének nincs szüksége a tőlem várható infókra, mert csak megzavarnám a lelki komfortzónájukat. Vagyis inkább levegőnek tekintenek az összes írásommal együtt. Az emberek egy másik része meg félreért. Én magam azon igyekszem, akár írok, akár „csak” élek, hogy mindenfelé figyeljek, és mindenhonnan meghalljam, ha hozzám beszélnek.

kemeny_kblog2.jpg

A királynál című legutóbbi köteted 2012-ben jelent meg, azóta sok minden megváltozott az országban, a társadalomban. A társadalmi vagy személyes változások hogyan hatnak rád? Hogyan áll ez összefüggésben a versírással?

2000 után sok évig azt éreztem, hogy még mindig 2000 van – és aztán jóval később, a tízes évek közepére lett számomra egyértelmű, hogy a tízes évek elején korszakváltás volt, és hogy ma már tényleg nem azt a világrendet éljük, mint 1989-től. Szóval viszonylag lassan (de biztosan!) követem a változásokat. Van olyan vers a Nílus-kötetben, amit több mint tíz éve kezdtem el, és csak mostanra jöttem rá, hogy miről is akart szólni. És ezért fejeztem be csak most.

Kétkedés vagy önbizalom kell inkább a versíráshoz? Korábban azt nyilatkoztad, hogy egyik kettőspontodban sem vagy biztos, miközben az írásra születtél, és mindkettőt bénítónak tartod.

A versíráshoz inkább önbizalom kell, a versjavításhoz inkább kételkedés. Mind a kettő fontos.  

Megfigyelő, sok kérdést feltevő költő vagy, aki úgy írta le szerepét, hogy nem érdekli a szirénének, azt hallgassa mindenki más, ő inkább bedugja a fülét, és a társadalom reakcióját figyeli, mint egy kísérletben. Ez kívülállást jelent vagy belülről megfigyelést?

Amire utalsz, az a Lúdbőr című könyvem egyik esszéje, Odüsszeuszról, a szirének énekéről és Odüsszeusz társairól. Mindig kell valaki, aki nem azt csinálja, mint a többiek. Azért, hogy legyen kontroll. Hogy legyen valaki, aki máshonnan néz, mint a többiek: kívülről. És ha történetesen mindenki meg akarja hallgatni a szirének énekét – márpedig erre ugye mindenkinek joga van a demokráciában –, akkor ez az önfeláldozó szerep a királyra (vagyis Odüsszeuszra) marad. És ha Odüsszeusz nem ér rá, akkor legyen ez egy költő. Vagy egy művész. Szóval bárki, aki hajlandó kívül állni, de befelé figyelni.  

Az előző köteted óta megerősödött és mindent lenyomott a tényeken túli világ, új beszédmódot és nyelvet teremtett: „Vannak tények is. Naiv,/ tiszta szívű adatok. Sokszor/ a hülyeségig becsületesek." Ez teljesen lerombolja a tanult tudást és mintákat: „Mert amit én tanultam, az más: szikár és pontos, szerény és értelmes beszéd./ Semmi érzelem: pár csepp cinizmus/ és lórúgásnyi önirónia."  Ha minden fikcióvá válik, és hol szórakoztató, hol gyűlöletkeltő, veszélyes hazugságokat tálalnak tényekként, akkor az irodalomnak (költészetnek) milyen kihívásokkal kell szembenéznie?

Az utóbbi éveknek számomra talán legmegrázóbb új kifejezése a „post truth”. 2016-ban az év szavának választották az Oxford Szótárak szerkesztői Amerikában és Angliában is. A vers, amiből idézel, régóta megvolt félkészen, és arról akart szólni, hogy a valóságot és az igazságot lassan ledarálja a történelem, és értelmezhetetlenné válnak – de sokáig nem tudtam biztosan, hogy erről szól. Talán kellett a „post truth” kifejezés megszületése is, hogy elhiggyem, nemcsak én látok rémeket, hanem az egész világ a szintetikus igazságok felé indult.   

A másik nagy változás Magyarország és Európa politikai viszonya, amiről egy helyen azt írod, “a száraz szabadságot legelő” négylábú beletörődő áldozati szerepén keresztül, hogy “Európa fikció volt,/ na meg a bűntudat meg a barbárokra várás,/ meg a dolgok másik oldala folyton,/ és a ragadozók sem boldogok.” Miért volt fikció Európa?

Hát igen, itt kéne elkezdenem magyarázni a saját versemet, amiből nemigen lehet jól kijönni. Mit is gondolt a költő? Sokfélét. De ebben a versben nem én beszélek, hanem egy egész csorda, vagy egy egyed a csorda nevében, akinek Európa területe egy nagy és dús legelő. A legelést élvezi, de a ragadozóktól retteg, legyenek azok valódiak vagy agyrémek, a múltról-jövőről igyekszik nem tudomást venni, megúszásra játszik. Ha bele lehet látni ebbe a versbe Magyarország Európához való viszonyát, annak örülök. Ha egész Európa, esetleg az egész 21. századi civilizáció elbutulását, újbóli négy lábra állását is bele lehet látni, annak még jobban örülök. Csak magának a jelenségnek nem örülök, ezért írtam a verset.

Az internetről szóló egysorosod arra reflektál, hogy az írás elértéktelenedik, miközben minden örökkévaló lesz, egy másik versben a futóknak gép számolja a szívverésüket, a Poszthumán jelenetben egy tükör választja el az embert és az állatot. Műholdra gondolni túl nagy gesztus, a talicskát siratod. Azt tudni lehet rólad, hogy nagy scifirajongó voltál, miközben mobiltelefonod nincs, de emailcímed már igen. Az óriási sebességgel történő technikai fejlődésben milyennek látod az egyén helyét? Izgat vagy megijeszt ez az új világ?

Engem a kis emailcímem pont ugyanúgy ragaszt rá az internetre, mint másokat az okostelefonjuk: a napjaim nagyobbik részét a számítógép képernyője előtt töltöm, mert onnan lát el a külvilág feladatokkal. Ugyanúgy meg kell dupláznom az életemet, mint másoknak: lennem kell külön a virtuális világban, és külön a fizikai világban is. De nincs erre kétszer annyi időm. És nincs kiszállás. Persze, hogy megijeszt az új világ, mert mindeközben azt érzem, hogy az emberi agy meg lesz haladva, és mindaz, amit az emberi agy gondolt, létrehozott, álmodott, nagyon hamar a szemétre fog kerülni.    

Költészeted egyszerre lép bele egy hagyományba és igyekszik elszakadni attól. A költészet távolságtartóan viselkedik az érzelgősséggel, mintha a lírába ez nem férne már bele. Azt írod, hogy “Úgy látszik, muszáj lesz érzelegnem,/ mert nem fog érzelegni senki helyettem”.

Igen, a tizenkilencedik század elválasztotta az érzelmességtől az érzelgősséget. Szerintem is nagyon fontos a tudatosság, de ha túl tudatos vagyok, figyelmeztetem magamat, hogy a költészet alapja mégiscsak a dal, a közös ének és tánc, vagyis a közösségi élmény.  

A kötet versei nem közéleti, hanem közérzeti versek, ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, mit éreztem az olvasáskor: visszaköszön a körülöttünk lévő őrület, de rögtön az első versben megnyugtatod az olvasót, hogy “nem kell értem aggódnotok/ kis túlzással boldog vagyok”. Banális kérdés, de mitől függ ma a boldogság?

Azt hiszem, hogy a boldogság egy képesség, amiből a szerencsés ember sokat kapott, a nem szerencsés keveset. Van, aki semennyit. Nekem például jutott ebből a képességből, bár juthatott volna kicsit több is... arra azért elég, hogy néha csak úgy örüljek annak, hogy vagyok.  

Két hosszabb versben is az öregedés, a csalódottság és a szomorúság kavarog. A Patai második énekében az igazságon túli világban saját generációjáról tesz megállapításokat, akik hatalmat és pénzt akartak.  A Hipnoterápia a szomorúságról szól, egy emberről, aki átadja magát a szomorúságnak: szomorú a gépek, az életkora, a gyermekei, az ifjúmarxisták, a centrum és a periféria és a művészet miatt is. Jól érzem, hogy ez a két vers a generációd szomorúságát emeli ki? Mintha a nemzedéked tehetett volna valamit, de nem sikerült vagy meg sem próbálta.

A Patai második éneke (Patai a Kedves Ismeretlen című regényem egyik szereplője) talán tényleg generációs alapon áll, és a ’89 utáni világról próbál elmondani valamit (meg a „post truth”-ba való átmenetről). A Hipnoterápia egy nagyobb korszakról szól: az európai újkorról, vagyis a „józan ész koráról” a gőzgép feltalálásától a mesterséges intelligenciáig. Az a szomorú ember tehát, akihez a versben a hipnoterapeuta beszél, körülbelül kétszázötven éves. Mint én.   

A kötet több verse is regénnyi történetet sűrít magába, mint például a Zsidókeresztény társas című vers a családi asztalnál is kettéosztott magyar életet mutatja be. Ennél a versnél éreztem a leginkább, hogy bedugod a füled és figyelsz, amíg az asztalnál ülők őrjöngenek. Közben emlékeztet a Száz év türelem című írásodra, amiben azt írod, hogy “körülbelül harminc éve szerelmes vagyok a Lényegbe, kamaszkorom vége óta, amikor nagyjából eldőlt, hogy nem lesz belőlem semmi, mert abban az életkorban, amikor más nekilát valakivé lenni, én a Lényeget kezdtem keresni, verseket írtam, főleg arról, hogy mi miért megy tönkre ebben a vacak országban-kontinensen-bolygón”.  Mit gondolsz, 2018-ban mitől mennek tönkre a dolgok a magyar társadalomban?

Ha tudnám a helyes választ, akkor is egy egész könyvet kéne írnom erre a kérdésre. Úgyhogy talán maradjunk annyiban, hogy a végzettől.

Olyan költő vagy, aki lúdbőrben méri a költészetet. A Nílus-köteted meg tudod mérni? Költőként is el lehet érni a katarzist, vagy csak olvasóként?

Csak olvasóként. Mások katartikus verseitől. A saját versemtől nem katarzist érzek, hanem büszke vagyok rá, ha jól sikerül.  

Az interjú a Könyves Magazin tavaszi számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5313832586

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.