Olvass!

KönyvesBlog

Mora, Mészöly, Krusovszky, Bán, Szilasi - Ilyen volt a Margó negyedik napja!

2018. június 10. .konyvesblog.

Mozaikokból építkező történetek, egy osztálytalálkozó, ahol hirtelen megugrott a mortalitási ráta, a legjobb ponton „fennhagyott” novellák, az írót inspiráló dac és egy betegség nyomán eltűnő napok – címszavakban ilyen (is) volt negyedik nap a Margón.

Terézia Mora mindig a legbotrányosabb változat mellett dönt

moramargo.jpg

Fotók: Valuska Gábor, Posztós János

A magyar származású, de Németországban élő Terézia Mora úgy gondolja, nagyban köszönheti hivatását annak, hogy a kilencvenes években a németeknek nagy szüksége volt fiatal írókra. Őt is váratlanul csípte el egy kiadó: miután megnyert egy pályázatot Szörnyeteg című elbeszélésével, rögtön szerződést kapott. Ráadásul nem várták el, hogy azonnal regényt írjon – azt saját bevallása szerint nem is tudott volna –,  hanem elbeszélésekkel debütálhatott. Minderről, illetve legújabb novelláskötetéről Parti Nagy Lajossal beszélgetett tegnap a Margón, ahol elmondta, hogy a Szerelmes ufók mennyiben Berlin-könyv, és hogy miért szeret játszani az áthallásokkal.

Mint kiderült, Mora már gyerekkorában is írogatott ezt-azt – például megírta még egyszer a Tüskevárt –, később viszont megilletődöttségből abbahagyta. Miután Németországba költözött, hét évig keveredett benne a magyar és a német nyelv, első könyvéhez, a Különös anyaghoz végül az utóbbit választotta. Később egy trilógiát kezdett írni, de a második rész, a Szörnyeteg után elakadt, miután a főhőse megözvegyült és mély gyászba borult. Ezért döntött úgy, hogy egy időre inkább újra a novella felé fordul, de arra is vágyott, hogy kipróbálja milyen érettebb íróként elbeszéléseket írni. A korábban félrerakott ötleteiből kiválasztott tíz figurát, és az ő különös történeteikből született meg a Szerelmes ufók című kötet.

moramargo2.jpg

Parti Nagy Lajos szerint a szövegek egyik varázsa, hogy nagyon váratlanok, és mindig a legjobb ponton vannak „fennhagyva”, de azt is megállapította, hogy számára ez a könyv nagyon Berlinhez kötődik. Mora elmesélte, hogy csak akkor ír bele konkrét helyszíneket egy szövegbe, ha feltétlenül szükséges, egyébként a hely, ahol játszódnak, az maga az irodalom, még akkor is, ha felismerhető bennük Berlin. A „fennhagyott” befejezésekkel kapcsolatban pedig annyit mondott, intuitívan szokta eldönteni, mikor ér véget egy történet. „Általában eljön az a pont, amikor úgy érzem, már csak rontanék rajta". Mint mondta, a szereplők sorsáról viszont egyértelműen az alapján határoz, hogy szerinte „mi lenne a legbotrányosabb az adott pillanatban”, és azt a verziót választja, ami a legfelkavaróbb.

A terveiről annyit mondott, hogy ezután biztosan regényt fog írni, de bőven vannak még ötletei talonban, például van egy elméleti fizikus barátja, akit szívesen beleírna egyszer egy történetbe. (Forgách Kinga)

Mészöly Ágnes történetében hirtelen megemelkedett a halálozási ráta

meszolymargo.jpg

Egy osztálytalálkozó a központi témája Mészöly Ágnes új könyvének, a Rókabérc, haláltúrának, melyet szombaton mutattak be a Margón. Először a jelenlévők (a szerzőn kívül Molnár T. Eszter, a Szabadesés című krimi szerzője, Balogh Endre, a Prae.hu főszerkesztője és Péczely Dóra, a könyvek szerkesztője) sztoriztak a saját osztálytalálkozóikról. Egyre több történetet hallottunk és egyre hevesebb lett a hangulat a beszélők között, amikor a hallgatóság rájött, hogy éppenséggel a könyv főszereplői szólalnak meg. A bemutató már emiatt is különleges lett volna, majd kiderült, hogy a beszélgetésen nemcsak Mészöly Ágnest faggatják, hanem minden résztvevő kérdezni és válaszolni is fog, így aztán sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a krimi témája, mint maga a regény.

meszolymargo2.jpg

A műfaj az utóbbi időszakban változáson ment keresztül, és ahogy Molnár T. Eszter kiemelte, már szinte nem is a bűntény megoldásán van a hangsúly, hanem szélesebb társadalmi problémák ábrázolásán. Mészöly Ágnes  többek között azért írt ebben a műfajban, mert ő maga is imádja olvasni, és ha teheti, egy éjszaka alatt elolvas egy bűnügyi történetet. Péczely Dórától azt kérdezték, hogy milyen volt Esterházy és a magasirodalom után egy krimit szerkeszteni, amire viccesen megjegyezte, hogy „mindenki ugyanazt a szolgáltatást kapja”. A jó értelemben vett kegyetlenséggel áll hozzá a kéziratokhoz, amit valaki elfogad, valaki elenged, de ő minden feladatot ugyanúgy kezel. Balogh Endre kiadóként is azt erősítette meg, hogy egyre több társadalmi problémával foglalkoznak a bűnügyi történetek, és ezek a történetek hatni tudnak az olvasókra.

A Rókabérc, haláltúra szereplőit amúgy Mészöly – a nézők soraiban helyet foglaló – egykori évfolyamtársai elevenítették meg, valamint olyan emberek, akik segítettek neki a könyv egy-egy pontján, mint például amikor egy telefonhackelést részletezett. Végül kiemelte, hogy szerencsére „ő még nem volt olyan osztálytalálkozón, ahol a mortalitási ráta hirtelen megemelkedett”. (Raposa Renáta)

Krusovszky: A happy end nem jár ugyan megvilágosodással, egy kicsit mégis felszabadító

krusovszkymargo.jpg

Krusovszky Dénes Aki már nem leszünk sosem című regényének cselekményét nehéz lenne egyetlen mondatban összefoglalni. A mozaikokból építkező történet a jelenben kezd összeállni, de a különféle mozaikdarabok térben és időben is elég távoliak: forradalmi tüntetés és pogrom 1956-ban egy vidéki kisvárosban, atomkatasztrófa 1986-ban Csernobilban, halálos autóbaleset 1990-ben az Egyesült Államokban, a volt osztálytárs esküvője 2013-ban a főszereplő szülővárosában.

A szerzővel Szilágyi Zsófia beszélgetett a Margó szombati napján a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A napokban hallott két másik beszélgetésen, Bartók Imre Jerikó épül, illetve Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy című könyveinek bemutatóin egyértelmű a sokat emlegetett önéletrajzi és a talán még többet emlegetett generációs olvasat, Krusovszky regényére viszont egyik sem húzható rá.

Főszereplőjével ellentétben például nem egy vidéki kisvárosban nőtt fel, és volt osztálytárs esküvőjén vagy osztálytalálkozón sem járt soha – utóbbi egyébként olyan esemény, ami legalább annyira a múltban zajlik, mint a jelenben. Egyébként az említett karakter sem tervezi az említett esküvőn való megjelenést, mégis elmegy. A cselekménynek ez a szála a figyelmetlenségről is elmond valamit.

„Ott voltam, láttam, mégsem tettem semmit ellene vagy érte, viszont mégis meghatározza az életemet”

– mondja a szerző azokról az élethelyzetekről, amelyekben figyelmetlenek vagyunk, és ha észre is veszünk valamit, esetleg tudatosul is bennünk, nem tudunk vele mit kezdeni.

krusovszkymargo2.jpg

A tévelygés, a sodródás vagy a helykeresés persze nemzedéki élmény, de Krusovszky próbálta kerülni a mai harmincasok kamaszkorának kitolódásával kapcsolatos sztereotípiákat, és a vidéki kisvárost sem szerette volna úgy ábrázolni, hogy ott mindenki műveletlen, és kizárólag kolbászt eszik pálinkával.

Beszámol az anyaggyűjtés gyötrelmeiről és szépségeiről is: a tüdőbetegségben, gyermekbénulásban szenvedők történetei megrázóak voltak, egy idő után viszont a mániájává vált a kutatás, érdekelte, hogy a helyi lapok mit írtak a csernobili atomerőmű-balesetről, és még egy olyan kazettás magnót is be akart szerezni, amilyennel az ápoló rögzíti tüdőbénult betegének gyerekkoráról szóló vallomásait – a licitálásnál valaki végül többet ajánlott nála.

A történet jelenidejével kapcsolatban fontosak a politikai helyzet, a hatalomhoz való viszony által is befolyásolt döntések, a pályaválasztás, a pályamódosítás, valamint a menni vagy maradni kérdése, és fájóan ismerős, hogy míg az egyik jelenetben valaki megöleli egy barátját, egy másikban már a háta mögött nevezi szerencsétlen hülyének. Krusovszky mégis happy endről beszél, ami nem jár ugyan megvilágosodással, egy kicsit mégis felszabadító. (Szarka Károly)

Bán Zsófia a „Vakremény” nevű sportklubba szeretne leigazolni

banzsofimargo.jpg

Bán Zsófia Lehet lélegezni című novelláskötetéről Szüts Miklóssal beszélgetett, miközben Kárpáti Dódi remekbe szabott trombita-improvizációi tették a hallgatóság számára szenzuális tapasztalattá a lélegzés megformálhatóságának ezernyi variánsát.

Szüts szerint a kötet szövegei a boldogságénál kevesebb, de a reményteljes derűénél több erővel szólalnak meg, ezáltal emlékezetébe idézik Pilinszkyvel és Esterházyval folytatott hajdani beszélgetéseit. Előbbi szerint ugyanis minden szörnyűség ellenére tanúságot kell tenni a teremtésbe vetett végső bizalomról, utóbbi pedig örömképességének zsenialitásával arról beszélt, hogy a világ alapvetően rendben van. Bán Zsófia maximális egyetértése mellett még azt a nagyon fontos kijelentést tette, hogy novelláit az a dac is inspirálta, amely őt fűti a kortárs irodalom(kritika) reménytelenség- és sötétség-elvárásaival szemben. Időnként ugyan ki kell bírni a kibírhatatlant (például elolvasni Borbély Szilárd Nincstelenekjét vagy megnézni a Nemes-Jelestől a Saul fiát) vagy bele kell dögleni valamilyen élethelyzetbe, de tudomásul kell venni a túlélés realitását is. Mindeközben pedig azt sem szabad elfelejteni, hogy végső bizonyosságaink és garanciáink nincsenek.

banzsofimargo2.jpgE belátás metaforájaként mutatta meg a szerző azt a kötetében szereplő fotót, amely a 19. század utolsó éveiben egy előkelő afrikai szálloda néhány vendégét ábrázolja, akik közül az egyik férfi talán a költészetből kiábrándult és sikeres fegyverkereskedővé vált Rimbaud. Évtizedek óta folyik a képi beazonosítást kísérő irodalomtörténeti vita, mely képtelen a filológiai bizonyosság stádiumába eljutni. Bán Zsófia szerint az ő szövegei pedig abban a meggyőződésben íródtak, hogy bár túléléseink, gyógyulásaink mindig bizonytalanok, életünkkel éppen a remény törékenységének összefüggésében kell kezdenünk valamit. (Szarka Judit)

Szilasi László könyve az önsajnálatot ismeretelméleti kérdéssé teszi

szilasi.jpg

Szilasi Lászlót olyan bölcsészként mutatta be Németh Gábor mint aki több vasat tart a tűzben: régi magyar irodalommal foglalkozó irodalomtörténész, a hazai dekonstrukció-kutatás egyik úttörője és szépíró. Legújabb kötete, a Luther kutyái nem egészen fikció, ugyanis annak a két napnak ered nyomába, amely a szerző tudata számára elveszett egy rapid rosszullét nyomán.

2015 telének egyik egyetemi óráján a pietizmusról magyarázó Szilasi epilepsziás nagyroham-sorozatot kapott, kórházba szállították, ahol is hamarosan rosszindulatú agydaganatot diagnosztizáltak a bal frontális lebenyben, mely agyterület többek között a nyelvi, logikai, érzelmi, kritikai, önfegyelmezési idegtevékenységek vezérléséért felelős. Az eszméletvesztés és a diagnózisról való értesülés között törlődött az a bizonyos negyvennyolc óra, melynek aztán a szerző a szemtanúk mélyinterjúztatása révén nyomába ered. Teszi pedig ezt annak a két évnek folyamán, mely alatt átesik a műtéten, sugár- és gyógyszeres kemoterápián, újra tanul gondolkozni, alkotni.

szilasi1.jpg

A rekonstruált, de saját tudata számára visszavonhatatlanul elveszett idő tapasztalata arra készteti, hogy teste változásait kivételes őszinteséggel elemezze, értelmezze és nyelvileg megformálja. De mivel a pőre valósággal senki sem tud semmit sem kezdeni, a szöveg sajátosan összetetté válik: a betegség- és gyógyulástörténettel párhuzamosan a megértési folyamat asszociációs terében éles pillanatfelvételekként újraképződnek a családtörténet, az egyéni és közösségi sors emlékezetének fragmentumai. Szilasi személyes világképéhez szorosan hozzátartozik az Istennel való kapcsolat, mely betegsége folyamán nyelviből mintegy testi állapottá vált: maga a szenvedés lett imádsággá. Azzá a fokozhatatlan sóvárgású koncentrációvá, amellyel Luther kutyája figyelte gazdája és vendégei étkezését. Szilasi kötete ennek a kíméletlenül őszinte és megrázó figyelemnek felkavaró dokumentuma. (Szarka Judit)

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr4514035726

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.