Olvass!

KönyvesBlog

Az auschwitzi tetováló élete szerelmét találta meg a haláltáborban

2018. június 15. forgáchkinga

az_auschwitzi_tetovalo3.jpg

Lale Sokolov évtizedeken át hallgatott arról, hogy mi történt vele és szerelmével a második világháború alatt. Sem ő, sem a felesége, Gita nem beszéltek arról, hogyan kerültek Auschwitzba és mi mindenen mentek keresztül, még saját fiúk is csak érintőlegesen tudott a családi múltról. Pedig Lale Auschwitz-Birkenau tetoválójaként több borzalmat látott, mint bárki: találkozott minden táborba érkezővel, látta ahogy Mengele dönt a sorsokról, és maga karcolta társai bőrébe a név helyett funkcionáló számsorokat. Ő volt az egyetlen fogoly, aki bement egy gázkamrába, és élve jött ki onnan. És azon kevesek közé tartozott, akik a koncentrációs táborban találták meg életük szerelmét. Heather Morris megrázó könyve, Az auschwitzi tetováló Lale és Gita túlélésének történetét meséli el. Az ausztrál író három éven át hallgatta Lale emlékeit a fájdalmas pillanatokról, kockázatos döntésekről és szerencséről, amikből először forgatókönyvet, majd regényt írt. Morris a napokban a Margó Irodalmi Fesztiválon járt, mi a könyv keletkezéséről, valamint Lale és Gita szerelmének történetéről beszélgettünk vele.

Amikor Heather Morris 2003-ban megismerkedett Lale Sokolovval, még nem sejtette, hogy a találkozás milyen hatással lesz az életére, ahogy azt sem, hogy három évet fog eltölteni a nyolcvanas évei végén járó férfi társaságában. Mint forgatókönyvíró ment el hozzá, mert Lale meg akarta törni a több évtizedes hallgatást, és beszélni szeretett volna valakivel az Auschwitzban töltött idejéről, és a Gita iránt érzett szerelméről. Az idős férfi akkor még csak pár hete veszítette el feleségét, akihez mielőbb csatlakozni akart, de előtte még el akarta mesélni a világnak a történetüket, abban a reményben, hogy a borzalmak többé nem fognak megismétlődni.

Heather Morris: Az auschwitzi tetováló

Fordította: Moldova Júlia, Animus Kiadó, 2018, 303 oldal, 3690 HUF

 

A bizalom Heather és Lale között lassan alakult ki, időbe telt, mire a férfi meg tudta osztani az emlékeit. „Jó ideig csak kis történetszilánkokat mondott el, ezért hónapokig tartott, mire az események időrendje összeállt bennem. Az egyik percben még angolul beszélt hozzám, elmondott valamit Auschwitzról, aztán Melbourne-ről mondott valamit, majd szlovákul kezdett beszélni” – mesélte Morris, aki szerint ettől függetlenül Lale nagyon el akarta mondani mindazt, ami Auschwitzban történt vele, csak rengeteg olyan dolgot látott ott, ami évtizedekkel később is fájdalmas volt számára.

„Ezekről több hónapig nem is beszélt igazán. Például csak később mesélte el, hogy együtt kellett dolgoznia Mengelével, Auschwitz rettegett orvosával, aki kísérletezett a fiatalokon. Gitáról viszont bármikor tudott mesélni.”

Három-négy hónapba is beletelt, mire Lale megnyílt, és elkezdte rábízni múltjának legfájóbb részleteit is Heatherre, aki kitartóan látogatta őt hétről-hétre. Az áttörést az hozta meg, hogy a kutyái elkezdték megkedvelni a vendégét. „Ez erősítette meg abban, hogy a megfelelő ember vagyok arra, hogy elmondjam a történetét” – idézte fel Morris, aki a találkozás előtt szinte alig tudott valamit a holokausztról, hiszen egy új-zélandi apró faluban járt iskolába, ahol a tananyag csak érintőlegesen szólt a második világháborúról. Lalét azonban ez nem zavarta, sőt, épp olyan krónikást szeretett volna, aki nem teszi hozzá a saját „csomagját” a történetéhez.

Lale és későbbi felesége a koncentrációs táborban ismerkedtek meg. A Tätowiererként dolgozó férfi akkor figyelt fel először Gitára, amikor a bőrébe tetoválta a végzetes számokat. A nevét még sokáig nem tudta, de a számát megjegyezte, és amint alkalma volt rá, megpróbált megismerkedni vele. Szinte pillanatok alatt alakult ki köztük az a nagyon erős szerelem és kötődés, ami mindvégig segítette őket a túlélésben. Az Auschwitzban töltött három év alatt egymás támaszai voltak, noha sokszor nem is tudták, hogy életben van-e még a másik. Végül mindkettőjüknek sikerült megmenekülni. Ausztráliába költöztek és összeházasodtak, de a múltjukról sosem beszéltek. Főként Gita nem akarta megosztani senkivel a traumáit, Lale pedig ezt tiszteletben tartotta, ezért ő sem beszélt róla.

„Nem tudom mi lett volna, ha Lale hal meg előbb, és nem Gita. Akkor valószínű, hogy a történetüket soha nem ismerte volna meg senki” – vélekedett Morris, hozzátéve, hogy még a fiúk, Gary is alig tudott valamit a szülei múltjáról. „Tisztában volt vele, hogy az apja volt a Tätowierer.  Azt is tudta, hogy mindketten voltak Auschwitz-Birkenauban. De pontosan nem tudta, hogy mi mindent éltek át. Ha én lettem volna az édesanyja, valószínűleg én sem lettem volna képes elmondani ennyi szörnyűséget. Megértem, hogy hallgattak.”

Heather, aki korábban forgatókönyvírónak tanult, először nem regényként, hanem filmként képzelte el a történetüket. Az első változatot Lale születésnapjára készítette el. „Amikor felnyitotta a szövegkönyvet, nevetett. Nem olvasta el, de átlapozta az oldalakat és örült neki, hogy a saját nevét és Gitáét látta benne. Végül a fia, Gary türelmetlen lett, és kikapta az apja kezéből. Olvasni kezdte, aztán egyszer csak felém fordult, és azt mondta: van egy jelenet, amit ki kell venned, mert nem igaz” – idézte fel az író a különös pillanatot. „Megnéztem melyikről van szó, és közben Laléhoz fordultam, hogy ő mondja el, megtörtént-e, amit írtam. Bólogatott” – mesélte, hozzáfűzve, hogy Gary, aki már a negyvenes éveiben járt, ekkor felállt és ráütött az apja fejére, majd felháborodva megkérdezte, hogy volt képes együtt aludni az anyjával azelőtt, hogy megházasodtak volna. „Ez is egyike volt azoknak a dolgoknak, amiket általam tudott meg a szüleiről.”

Lale egyébként különösen izgalmasnak találta, hogy film fog készülni a történetükből, sokszor kérdezgette például, hogy ki fogja játszani őt. Először Brad Pittre gondolt, mondván, hogy „van olyan jóképű, mint ő”, de aztán megegyeztek benne, hogy Brad már túl idős a szerephez, hiszen Lale a cselekmény idején csak a húszas éveiben járt. Később az kezdte el foglalkoztatni, hogy ki fogja megformálni Gitát. „Előállt vele, hogy látott egy lányt a tévében, legyen ő Gita. Később sikerült megfejteni, hogy Natalie Portmanre gondolt” – mondta Morris, aki az ideális szereplők megtalálása érdekében ezután többször is elvitte moziba Lalét. „Mindig kérdezgettem, hogy mit gondol erről vagy arról a színészről, de legtöbbször csak legyintett. Aztán egy napon meglátta Ryan Goslingot a filmvásznon. Felállt a moziban, és mindenki előtt kiabálni kezdett, hogy ő az, neki kéne engem játszania!”

heather-morris-author-photo.jpg

Heather Morris

Bár a forgatókönyv már jó pár évvel ezelőtt elkészült, Lale és Gita történetéből azóta sem lett film, egy ausztrál produkciós cég ugyanis évekig ült rajta. Végül Morris a sógornője javaslatára kezdett bele a könyvírásba. „Amikor leszerződtem a kiadómmal, azt szerették volna, hogy memoárként írjam meg a történetet. Először belementem, de hamar rájöttem, hogy nem szeretem az életrajzi könyvek korlátait. Egy biográfia nem engedte volna meg, hogy Gita annyira a történet részese legyen, amennyire én szerettem volna, ahogy azt sem, hogy játsszak az idősíkokkal” – magyarázta a szerző, aki végül azért döntött a regény mellett, mert fontos volt neki, hogy úgy adja át a történetet, ahogy azt Lale elmondta neki. A könyvben éppen ezért csak nagyon minimális szerepet kapott a fikció, Heather mindössze néhány nevet változtatott meg, illetve volt egy-két olyan jelenet, amiben a szerelmi szál érdekében együtt ábrázolta Lalét és Gitát, noha a valóságban azokat külön-külön élték át.

Hogy voltak-e más hasonló szerelmi történetek is a lágerekben, arról keveset tudunk. Heather Morris szerint nem kizárt, hogy mások is megtalálták a társukat a nehéz időkben. Nemrég például találkozott egy melbourne-i lánnyal, akinek a szülei szintén Auschwitzban ismerkedtek meg. Ők is túlélték, a háború után pedig nevet változtattak és elköltöztek.

„Nem Lale és Gita volt az egyetlen pár, akik egy koncentrációs táborban szerettek egymásba, de valószínűleg ők voltak az egyetlenek, akik intimebb kapcsolatot tudtak kialakítani ott, mivel Lale privilegizált helyzetben volt, és szabadon mozoghatott. Ráadásul ki tudta használni a tábori feketepiacot is, a megszerzett ékszerekkel pedig meg tudott venni bizonyos embereket, például Gita barakkjának őrét is.”

Heather elmondása szerint Lalénak nem volt bűntudata amiatt, hogy előnyösebb helyzetben volt a munkája miatt, mert ez megadta neki a lehetőséget, hogy segítsen másoknak is. Ráadásul nem is volt egyedül, több száz olyan kiemelt fogoly volt, aki nagyobb ételadagot kapott. „Ha bármilyen extra képessége volt valakinek, amit ki tudtak használni, akkor megvolt az esélye, hogy közéjük kerüljön. Lale helyzete inkább azért volt egyedi, mert mégiscsak az volt a feladata, hogy megjelölje a társait.”

Lale és Gita a szabadulás után igyekeztek maguk mögött hagyni a múltjukat. Megegyeztek abban, hogy megtisztelik az elveszített társaik emlékét azzal, hogy jó életet fognak élni. Számukra ez volt az értelme a túlélésnek. „Egyébként nagyon sokat jótékonykodtak. Lale például imádta a sportokat, ezért rendszeresen támogatott ausztráliai fiatal sportolókat. Aktív tagja volt a melbourne-i zsidó közösségnek is, noha a hitét elvesztette” – mesélte Heather. A múlt elől való elzárkózás miatt az ő esetükben szóba sem jött, hogy visszamenjenek Auschwitzba. Viszont a folyamat során, ahogy Lale feltárta Heather előtt a múltját, egyre inkább megérett benne a gondolat, hogy oda szeretne utazni. „Három hónappal a halála előtt megkért, hogy vigyem el a szabadulásának évfordulóján, január 27-én. Elsírta magát és elmondta, hogy szeretne bocsánatot kérni azoktól, akiket nem tudott megmenteni” – idézte fel az író, aki szerint a túlélők bűntudata valószínűleg ekkor öntötte el őt igazán.

„Ez augusztusban volt, és októberben halt meg. Végül egyedül mentem el Auschwitzba. Ott álltam azokon a helyeken, ahol ő is állt. Ott voltam annál a barakknál, ahol élt.”

az_auschwitzi_tetovalo2.jpg

 Lale és Gita

Lale a koncentrációs táborban töltött idő alatt sok embert próbált megmenteni. A tetoválói munkáért járó extra fejadagját rendszerint szétosztotta mások között. Az életét kockáztatta azért, hogy a falubeli lengyelektől kolbászt és csokoládét vásároljon lopott ékszerekért cserébe. A megszerzett ételt titokban a leginkább rászorulóknak adta. Morris elmondása szerint ennek ellenére nem gondolta azt magáról, hogy bátor lett volna. „Mindig azt hajtogatta, hogy a legbátrabb a táborban Cilka volt.”

Cilka Lale és Gita egyik barátja és fogolytársa volt, akit az egyik SS-tiszt kiválasztott magának és rendszerint megerőszakolt. Heather Morris elhatározta, hogy a következő regénye róla fog szólni, már el is kezdték a kutatásokat hozzá. A koncentrációs tábor után ugyanis Cilka a Gulágra került, ahol szintén nagyon sok borzalmat élt meg, majd beleszeretett egy magyar férfiba, akivel később boldog és hosszú élete volt. „Le se írtam a könyvben, de csak tizenhat éves volt, amikor Auschwitzba került. Úgy érzem, valakinek el kell mondani az ő történetét is” – mondta Morris, hozzátéve, hogy Lale nagyon mérges volt, amikor megtudta, hogy Cilkát elfogták és megvádolták. Olyannyira, hogy el is ment az oroszokhoz, hogy elmondja nekik, Cilka nem kollaboráns volt, hanem csak egy fiatal lány, akit két és fél éven át naponta megerőszakoltak. De a szovjetek csak annyit válaszoltak: szeretnél te is jönni? Nem tudta megmenteni őt.

„Szerintem Cilka sorsa is azok közé tartozott, amik miatt bűntudata volt egész életében. Ha csak megemlítettem, teljesen megváltozott, mérges és zaklatott lett.”

A túlélők bűntudata tehát Lalét is kísértette, hiszen maga sem talált rá magyarázatot., hogy miért pont ő menekült meg, és más miért nem. Morris szerint, ha valaki megkérdezte erről, csak annyit válaszolt, hogy „szerencsés, szerencsés, szerencsés voltam”. Az író úgy gondolja, ez valamelyest igaz is, hiszen sokszor jókor volt jó helyen. „Ugyanakkor nagyon furfangos is volt. Öt nyelven beszélt, ezért tudta befolyásolni a körülötte lévő embereket. Mindig nagyon figyelt, alkalmazkodó és opportunista volt, ezért ki tudta használni a kínálkozó lehetőségeket, amikkel magát és Gitát is meg tudta menteni.”

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1814045588

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.