Olvass!

KönyvesBlog

Dmitry Glukhovsky: A Nyugat és mi

2018. június 18. .konyvesblog.

Dmitry Glukhovsky az egyik legnépszerűbb kortárs orosz szerző, itthon főleg a Metró-trilógiájáról ismerik, de írt történelmi kalandregényt, nagyszabású negatív utópiát és sci-fi elemekkel átszőtt szatirikus elbeszéléskötetet is. Néhány éve mi is interjúztunk vele, magyarul pedig legutóbb a Text című regénye jelent meg. A Nyugat és mi című írása eredetileg a német Die Zeitban jelent meg, magyarul M. Nagy Miklós fordításában olvashatjátok.

Dmitry Glukhovsky: A Nyugat és mi

Tudtuk mi, hogy jobban éltek. Mindig hozzátok hasonlítottuk magunkat. Megtanultuk a márkáitok nevét. De mégis másodosztályú embereknek éreztük magunkat.

Amikor Gorbacsov engedélyt adott a berlini fal lebontására, elragadtatásunkban azt képzelhettük, hogy maholnap minden más fal is ledől Európában. A vasfüggöny nyikorogva felemelkedett, és a két világ – a halovány, majdhogynem fekete-fehér szocialista, és a színes kapitalista – csodálkozva meredt egymásra. Tudtuk mi, hogy jobban éltek, de nem is gyanítottuk, hogy ennyivel. Sejtettük, hogy nálunk minden halványabb, de nem értettük, hogyan tudunk megbékélni ezzel.

Ezt a közös Falat, ezt a közös Függönyt pontosabb lett volna gáthoz hasonlítani, amely különböző nyomás alatt, de mindkét oldalon visszatartotta az emberek millióit. Aztán felrobbantották – vagy magától dőlt le, a kor nyomására (bár Kínában bedugaszolták a repedéseket, és ma is áll) –, és az emberek áradatai egymás felé zúdultak, összekeveredtek, majd kis idő elteltével megállapodtak valami köztes szinten.

Ami nektek volt, az számunkra is elérhető lett. Amit ti tudtatok, azt most már mi is tudtuk. Ami a szabadságot illeti, amely nálunk sohasem volt – nem valami absztrakt szabadság, hanem legalább annyi, hogy ott élhetünk, ahol akarunk, azzal foglalkozhatunk, amivel akarunk, azzal szexelhetünk, akivel akarunk, és elutazhatunk hozzátok a szabadságunk alatt, vagy akár örökre oda költözhetünk –, nos, ezt a szabadságot is megkaptuk, és mi éltünk vagy épp visszaéltünk vele.

A falak nem tűntek el teljesen, de legalábbis könnyű fémkordonokra cserélték őket – olyanokra, amilyeneket a rendőrség használ nálunk azon terek elkerítésére, ahol az ellenzéknek joga van tüntetni.

Az új, „szabad” Oroszországban nem volt semmilyen ideológia, ezért aztán úgy tűnt, nincs semmi oka, hogy folytassuk a Nyugattal a versengést és a harcot. A Nyugat pedig elnéző volt velünk, nem létesített katonai bázisokat Moszkva körül, nem követelt leszerelést és kárpótlást, és még humanitárius segélyt is küldött – emlékszem, iskolás koromban magam is kaptam belőle, bár nem nagyon értettem, hogy lehet a tej porból. Meg miért épp tejet, vagyis tejport küldtek? Na mindegy, ha tejet, hát tejet, ez végül is inkább szimbólum volt, mint igazi termék.

A mi iparunk tankokat és gépfegyvereket gyártott, a tiétek tévékészülékeket, videomagnókat és számítógépeket, divatos ruhákat és divatos zenét, divatos filmeket és persze változatos ételeket. Olyanok akartunk lenni, mint ti, és egyszer csak megengedték nekünk. Az oroszországi városlakók, a fogyasztói habzsolástól megrészegülten, térdre omlottak a nyugati Aranyborjú előtt.

Áttértünk a ti hitetekre, önfeledten fogyasztottuk a termékeiteket, megtanultuk a márkáitokat, olvastuk az íróitokat, imádtuk a tévésorozataitokat. Végre mi is azt ehettük, amit ti esztek – rogyásig voltak a polcok a boltjainkban az áruitokkal. Bordóival és croissant-nal áldoztunk. És végre átutazhattunk hozzátok, és bódultan, hunyorogva a túl élénk színektől, megnéztük a ti Barcelonátokat, Berlineteket, Londonotokat.

Teleszívtuk magunkat ezzel a tejjel: teleettük magunkat a termékeitekkel, unásig néztük a filmjeiteket és a városaitokat. Ti pedig megszoktatok minket: már nem csodálkoztok, ha orosz beszédet hallotok az utcáitokon.

Máson csodálkoztok – hogy aztán mi történt velünk hirtelen. Mi ütött belénk? Szemünkben az elragadtatást miért váltotta fel a lenézés, az irigységet a felsőbbrendűség érzése? Hogy lehet, hogy miután megtanultuk tőletek, hogyan kell mai nyugati embernek lenni, ez valahogy mégsem sikerült nekünk olyan jól, és erre úgy döntöttünk, hogy inkább visszabújunk a kényelmetlen keleti múltunkba?

Miért estünk vissza az imperializmus betegségébe, miért kell háborúkat gerjesztenünk a volt hűbérbirtokainkon, minek kell belemásznunk a ti politikai életetekbe, és miért választunk magunknak juszt is kemény vezetőt, félszegen dörgölődzve hozzá, és félve összehúzva magunkat, amikor ütésre emeli a kezét? Mi a csuda rág minket belülről? Miért nem keveredtünk össze veletek, amikor kezdtek összekapcsolódni a véredényeink, miért nem tűnt el a potenciálkülönbség, miért építenek megint falakat a kordonok helyén?

Azt kérdezitek magatoktól: „Lehet, hogy mi vagyunk a hibásak? Nem értettük meg őket, nem voltunk elég figyelmesek, túl sokat akartunk? Vagy az oroszok egyszerűen csak nem európaiak, soha nem voltak és soha nem is lesznek azok, kár volt reménykedni?”

Jó, elmondjátok, ti mit gondoltok, én pedig elmondom, mi hogy vagyunk ezzel.

Épp az a lényeg, hogy mindig titeket akartunk utolérni, és mindig veletek hasonlítottuk össze magunkat.

Oroszország fejlődése mindig abból állt, hogy próbálta utolérni a Nyugatot, és majdnem az összes modernizációs ugrása a Nyugattól átvett dolgok újabb hullámával kapcsolódott össze. Csakhogy a technológiát Európa mindig egy csomagban adta nekünk az értékekkel, az ideológiával, az életmóddal. A modernizáció kulturális oltásokkal járt együtt. A hagyományainkról és szokásainkról való lemondást követelte. Ha fejlődni akarsz, előbb ismerd el, hogy elmaradott vagy! Mondj le az értékeidről, ismerd el, hogy elavultak, otrombák, értelmetlenek. Kérdőjelezd meg a történelmedet, az identitásodat. Az aláírásoddal igazold, hogy az a te sajátos orosz utad megint zsákutcába vezetett. Ha európai akarsz lenni, ismerd el, hogy másodosztályú ember vagy, aki arról álmodik hogy elsőosztályú legyen. Ebbe a konfliktusba ütközik bele Oroszország modernizálásának és nyugatosításának minden kísérlete.

Az egyetlen olyan próbálkozás pedig, amikor mi akartuk megtanítani nektek, hogyan éljetek, amikor Oroszország indított civilizatórikus missziót Európában – a kommunista forradalomra gondolok, majd azt követően egész Európa balra tolódására –, kudarccal végződött.

Nektek úgy tűnik, a hidegháború befejezése után megint ingyen az ölünkbe hullottak a civilizációtok áldásai – csakhogy számunkra ez háborús vereség volt. Nekünk kisebbrendűségi komplexusunk van – különösen azoknak, akiknek a szovjethatalom azt ígérte, a XX. század végére apáink és nagyapáink vérén fölépítjük a földön a kommunista paradicsomot. Ezt ígérte még közvetlenül azelőtt is, hogy összeomlott.

És a mi birodalmi nosztalgiánk – ez a természetes emberi nosztalgia az elveszett világnagyság után, amitől máig szenved Nagy-Britannia, Franciaország, de még Magyarország is – rárakódott az örök kisebbrendűségi komplexusunkra, arra, hogy az európaiakhoz képest másodosztályú embereknek éreztük magunkat, arra a komplexusra, melyből csak a birodalmi büszkeségünk tudott kigyógyítani minket. Igen, szarul éltünk, de a tankjaink ott voltak mindenütt Vlagyivosztoktól Drezdáig, Varsóig és Prágáig: mi voltunk a megmaradt birodalmak közül a legnagyobb (legalábbis területre).

Egyszóval annyi történt, hogy elcseréltük a büszkeségünket kolbászra, de amikor teleettük magunkat kolbásszal, megint eszünkbe jutott a büszkeségünk. Nincs ebben semmi különös, nagyon is meg lehet minket érteni. Bárki találhatná magát ugyanilyen helyzetben, ahogyan az a németekkel már elő is fordult.

És az egyszerű (poszt)szovjet ember komplexusai egybeestek a posztszovjet elit komplexusaival – azokéval, akik Nyugatra utaztak, hogy szórják a pénzüket, de sehogy sem érezték magukat egyenrangúnak a nyugati elittel. A pénzüket persze szívesen fogadták a Nyugaton, néha még alázatoskodtak is velük, de igazi tisztelet nem volt a nyugati ember tekintetében. És amikor a nyugati elitek kicsit jobban megvizsgálták, mifélék ezek az orosz elitek – bűnözők, titkosszolgálatok és a nagyszabású biznisz szétválaszthatatlan ötvözetei –, kezdtek kicsit óvakodva és még nagyobb viszolygással bánni velük, és olyan szinten folytatták az együttműködést, ahogy a gyémántbányákon trónoló vérszomjas afrikai diktátorokkal.

De velünk ez nem megy. Mi mindezt átéreztük. Mi, mellesleg, sértődékenyek vagyunk.

Azt kérdezitek: miért nem működött ez a nyitott világ? A vasfüggöny, bár fel van újítva és be is olajozták, még az égben lóg. Utazhatunk hozzátok, meg az internetet se kapcsolták le teljesen nálunk. Nyilvánvaló, hogy az európai modell, a puha erő, a humánus társadalom, a behálózó gazdasági ráhatás modellje sokkal hatékonyabb, mint a miénk. Tán nem látjuk, hogy nálatok jobb, hogy veletek jobb, mint ellenetek?

Látjuk. Épp ez a baj. A nyitott világban, ahol az emberek mindent mindennel összehasonlíthatnak, amikor mindig meg kell kérdezniük maguktól, miért élnek rosszabbul, mint a szomszédaik, a hatalom kénytelen előállni erre a kérdésre a maga magyarázatával és igazolásával.

Rosszabbul élünk, de van saját, különleges utunk, magyarázza nekünk a tévé. Szegényebbek vagyunk, de büszkék. A nyugati burzsujok azért büntetnek minket, mert visszavettük a Krímet. Ők nem hagyják, hogy felemelkedjünk a térdünkről. Igen, derékig szarban vagyunk, de micsoda tankok vonulnak a Vörös téren!

Na és mi a helyzet a világbajnoksággal, kérdezi a kíváncsi európai olvasó. Ez talán nem a nyitottság gesztusa a világ felé az új Oroszország részéről?

No igen, gesztus. Vagy inkább görcsös rángás. Használjátok ki, gyertek el hozzánk, nézzétek meg, hogyan élünk. Ki tudja, mikor jöhettek legközelebb.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5014055754

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.