Olvass!

KönyvesBlog

A Margó-díj arra ösztönzi az írót, hogy írjon tovább

2018. június 22. KissOrsi

A kiadók és a szerzők június végéig jelölhetnek könyveket a legjobb első prózakötetesnek járó Margó-díjra, idén ősszel pedig immáron negyedik alkalommal adják át az 500 ezer forinttal járó elismerést. De az eddigi Margó-díjasok hogyan élték meg az azóta eltelt időszakot? Hogyan emlékeznek vissza az első könyv születésére, és mi a legmarkánsabb élményük az írással kapcsolatban?  Totth Benedek 2015-ben a Holtverseny című regényével, Milbacher Róbert 2016-ban a Szűz Mária jegyese című könyvével, Szöllősi Mátyás 2017-ben Váltóáram című novelláskötetével nyerte el a Margó-díjat. Most az ő válaszaikat olvashatjátok.

A díj. 2018-ban negyedik alkalommal keresi a Margó Irodalmi Fesztivál a legjobb első prózakötet szerzőjét. A Margó-díj, amelynek kiemelt támogatója, a Bookline, a Külgazdasági és Külügyminisztérium és az Aegon-díj, magas szakmai presztízzsel bíró elismerés, a kortárs irodalmat és az olvasást népszerűsíti. A díj célja, hogy megmutassa a legerősebb pályakezdőket, a nyertes a díjjal 500 ezer forintot, kereskedelmi és médiatámogatást, valamint próbafordítást is kap. A Margó-díj mellett a Fővárosi Önkormányzat és a BVA Budapesti Városarculati Nonprofit Kft. együttműködő támogatásában a Budapest a fiatal tehetségekért program különdíját is átadják, mégpedig olyan 35 év alatti írónak, aki kreatív gondolkodásával és egyedi hangvételével jelenik meg Budapest kulturális életében. A könyveket június 30-a éjfélig lehet nevezni, a díjat 2018. október 18-21. között adják át az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon.

Totth Benedek (2015)

Fotó: Neményi Márton

Az egész regény egyetlen képből bomlott ki, bár amikor először megjelentek a fejemben az elkerülő úton száguldó fiatalok, még csak négyen voltak. Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, van még velük egy utas. Ezek a meglepetések nagyon kellenek. Amikor mechanikussá válik egy szöveg megírása, azt intő jelnek veszem, olyankor abba szoktam hagyni a munkát. Amikor viszont a szereplők meglepnek (vagy a szereplőkön keresztül meglepem magam?), azt nagyon szeretem. Ha én nem kapom fel a fejem egy-egy fordulatnál vagy egy-egy jobban sikerült mondatnál, akkor hogyan várhatnám el ezt a reakciót az olvasóktól.

Totth Benedek: Holtverseny + spinoff

Magvető Könyvkiadó, 2018, 260 oldal, 3499 HUF

 

A Holtversenynél az egyik legmarkánsabb élményem az volt, amikor az éveken át tartó kísérletezés után meghallottam az első mondatot, nagyjából azt, ami végül a regényben is olvasható. Ez egy igazi aha-élmény volt, de nagyon kacskaringós volt az út, amin eljutottam addig a mondatig. Az első változat kérdése amúgy a Holtverseny esetében elég zűrös. Az első négy-öt fejezetet körülbelül hat éven át írtam újra, volt vagy 100-150 változat, néha csak egy-egy szót, szórendet változtattam, de volt rengeteg komolyabb átírás is. Hogy mekkora utat járt be a szöveg, azt talán az első első mondattal tudnám megvilágítani: „Kacsa vezet.” Eredetileg ezzel nyitott a regény, most egy ötsoros mondattal kezdődik.

Az igazság az, hogy el kellett fogadnom, hogy lassan tanulok (ezt is lassan fogadtam el). Úgy érzem, mostanában kezdem megérteni, hogy mit csináltam, amikor a Holtversenyt írtam. Furcsa ellentmondás, hogy ilyen sokáig készült a regény, de közben mégis nagyon ösztönösen írtam. Ezt az ösztönösséget keresem mostanában megint. Az egyrészt ijesztő, hogy ennyi ideig tart a tapasztalatok feldolgozása, másrészt meg örülök neki, hogy megtörténik, mert így talán van még remény, hogy hasonlóan ütős regényeket tudok írni. Későn kezdtem a pályát, de remélem, még nem késtem el semmivel.

Milbacher Róbert (2016)

Fotó: Valuska Gábor

Az, akiről eredetileg írni akartam, végül nem került bele a könyvbe. Valójában mindig is a falu mindmáig élő bolondjáról szerettem volna regényt írni. Egy idő után azonban úgy láttam, hogy annyira sztereotip jelenség a szerencsétlen (minden faluban, városban találni legalább egy ilyet), hogy lebeszéltem magam a dologról, mivel mint irodalmi témát teljesen érdektelennek találtam. Minthogy, mi tagadás, az is. Tizenkettő egy tucat.

Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese

Magvető Könyvkiadó, 2017, 271 oldal, 2990 HUF

 

Ez azért elgondolkodtatott, hiszen mégiscsak egy létező életről hoztam ítéletet, ki tudja miféle felhatalmazás birtokában. Kénytelen voltam belátni, hogy az irodalom csak megemelve, megformálva tud kezdeni valamit az úgynevezett valósággal. Természetüknél fogva nem sok közük van egymáshoz. Az írás így akkulturációs gesztusként funkcionál: kiemeli a saját közegéből a vizsgált jelenséget, kizsigereli, megfosztja saját idejétől és terétől, majd újraformálva, megcsócsálva adja vissza. Hogy aztán mindenki jó alaposan megnézhesse magát. Mindebből kénytelen vagyok levonni a tanulságot: az írás nem valami etikus tevékenység. Hiába próbálom legalább az igazat mondani, ha már nem is a valódit.

Nem sokkal a könyvem megjelenése után a faluban odajött hozzám a regényből végül kimaradt figura. Miközben már tapogattam ki a zsebemben a helyi kocsmában legalább egy fröccsöt érő kétszázast, a szemembe nézett olyan józan tekintettel, mint aki éppen most és csak erre a kivételes pillanatra bukkant föl a mámorból, pszichózisból, megaláztatásokból álló ötven egynéhány évének zavaros felszínére, és azt mondta, de annyira tisztán csengő fájdalommal a hangjában, hogy mindmáig beleborzongok: „Meghalt a húgom.” Majd gondosan elrejtve a kétszázast koszos télikabátja bélésébe, szinte azonnal vissza is süllyedt saját törvényekkel és logikával bíró világának valóságba. Ismertem a húgát. Nem tudok rajta segíteni.

Ráadásul ez az a pillanat, amit az írás képtelen visszaadni. És később sem lehet megírni pontosabban.

Szöllősi Mátyás (2017)

Fotó: Valuska Gábor

A legmarkánsabb élményem a Váltóáram írásával kapcsolatban, hogy minden nap dolgoztam vele éveken át. Illetve az a visszatérő élmény, hogy bizonyos események utólag, a kötet megjelenése után tulajdonképpen megtörténtek.

Szöllősi Mátyás: Váltóáram

Európa Könyvkiadó, 2016, 312 oldal, 3290 HUF

 

Amikor kirajzolódott bennem a koncepció, vagyis tudtam már, hogy bizonyos értelemben egy szálra fogom felfűzni az egyébként nagyon különböző karakterekről szóló történeteket, akkor az egy komoly feladat volt, hogy néhány, már meglévő szöveget átalakítsak. De csak annyira, hogy a változtatást elbírja az adott darab, és amivel nem tuszkolok bele semmi feleslegeset, és hogy az újabb elbeszélésekben is harmónia uralkodjon, ami az alaptörténetet – és a hozzá kapcsolódó vagy inkább azt, és a többi szöveget is befolyásoló motívumot – illeti. A történetek egy része nyilván nagyon sokat változott az évek során. Például abban a tekintetben, hogy próbálgattam az elbeszélői módokat, hogy egy adott dolgot milyen formában vagyok képes a leghitelesebben közvetíteni, például egy orvosi vizsgálat leírását, ami speciálisabb. A legfőbb tapasztalat számomra az volt, és ez nyilván a habitusomból is fakad, hogy nincs kész szöveg.

Szóval, amikor kezembe vettem a könyvet fizikai értelemben, hamar rájöttem, hogy idővel változtatok majd itt-ott, ami elsősorban a bennem végbemenő változtatásokra utal, arra, hogy már másként látok dolgokat, máshogy viszonyulok mondjuk egy szereplőhöz, egy kérdéshez, problémához. A Margó-díj azért is hasznos, mert egy elsőkötetes szerző nagy valószínűség szerint fiatal is, és ha egy könyv elismerést kap, az arra ösztönzi az íróját, hogy dolgozzon tovább – és úgy látom, hogy mindhárom nyertes esetében így van ez, ami mindenképp jó.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr7614061263

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.