Olvass!

KönyvesBlog

Philip Marlowe feltámadt, és köszöni, jól van

2018. június 25. KissOrsi

benjamin_black_marlowe.jpg

Benjamin Black és Philip Marlowe, azaz John Banville és Humphrey Bogart

Ez valami becsípődés lehet, hogy az egykor népszerű krimihősöket időről-időre feltámasztják és kortárs írók újabb és újabb könyveket írnak köréjük. Meg persze kőkemény üzlet is. Pár éve Sophie Hannah írta tovább a Poirot-sztorikat, és nagyjából abban az időben jelent meg angolul egy vadiúj Philip Marlowe-regény. Utóbbit a Man Booker-díjas John Banville írta, aki Benjamin Black néven krimikben is utazik, és a Chandler-jogtulajdonosok kérték fel a folytatásra. A fekete szemű szőke nem igazán folytatás, hiszen a cselekménye kronológiailag a Visszajátszás című regény eseményei után helyezhető el (ez kiderül például azokból az itt-ott elszórt megjegyzésekből, melyek Marlowe szerelmével, Linda Loringgal kapcsolatosak). Chandler összesen hét regényt írt, pontosabban hét és felet, az utolsót ugyanis már nem tudta befejezni: a Poodle Springs (magyarul: Philip Marlowe a nevem) című regényéből csak négy fejezet készült el, a könyvet végül Robert B. Parker írta kerekre. (Raymond Chandlerről írt portrénkat olvasd el ITT.)

Benjamin Black: A fekete szemű szőke

Fordította: Roboz Gábor, Gabo Kiadó, 2018, 376 oldal, 3490 HUF

 

De mi értelme van a 2010-es években egy olyan műfaji regénynek, amely jó hetven évvel ezelőtt érte fénykorát? Ha azt nézzük, hogy Banville/Black tudott-e csavarni vagy valami újat hozzátenni mindahhoz, amit a zsánerről eddig tudunk, akkor a válasz az, hogy nem sok. Viszont az a különleges helyzet állt elő, hogy ez jelen esetben nem olyan nagy baj. Hard-boiledot eleve nem azért olvas az ember, mert olyan eszméletlen nagy csavarokra vágyik. Ez nem az a műfaj, ahol egy könyvtárszoba sarkába húzódva közösen kimatekozzuk, hogy ki a tettes.

Az látszik, hogy Black jól megtanulta a hard-boiled leckét, és ami ennél fontosabb, jól is reprodukálja. Esetében ez nem valami sima műfaji visszaböfögést jelent, minek során az író és olvasója egyszerűen kipipálhatja a kötelező elemeket. Ez is fontos persze, a zsáner szabályai szerint egyenesen elengedhetetlen, és Black ezen a téren sem okoz csalódást.

Kicsoda Philip Marlowe? Raymond Chandler hőse a másik ikonikus detektívhez, Sam Spade-hez képest egy intellektuálisabb figura, aki imád sakkozni, és nem idegen tőle T.S Eliot költészete vagy Flaubert írói munkássága sem. Marlowe józan ítélőképességét az olyan femme fatale-ok sem tudják megzavarni, mint a Hosszú álom Carmen Sternwoodja. Raymond Chandler A gyilkosság egyszerű művészete című esszéjében az általa ideálisnak gondolt detektív erkölcsiségéről szólva úgy vélte, hogy bár nem kizárt, hogy „elcsábítana egy hercegnőt, de biztos vagyok abban, hogy nem rontana meg egy szüzet”. Olvass még többet a legkeményebb krimi hőseiről>>

Ahogy az a hard-boiled történetekben lenni szokott, A fekete szemű szőke is természetesen egy megbízással kezdődik: egy Clare Cavendish nevű nő (nem mellesleg a címszereplő szőke, amúgy gazdag örökösnő, hivatásos jégkirálynő és profi femme fatale) arra kéri Philip Marlowe-t, kutassa fel egykori szeretőjét, egy Nico Peterson nevű férfit, akiről mindenki azt hitte, hogy autóbaleset áldozata lett. Az elhalálozás hírét ugyanakkor gyengíti, hogy a nő egy szép napon nagyon is elevenen látja viszont a férfit valahol San Franciscóban. Marlowe természetesen nem tud ellenállni, és elindul a kevés nyom egyikén. A dolgok hamar eszkalálódnak, és már a kutatás legelején felbukkan két brutális mexikói, egy gyanús klubtulajdonos meg egy amerikai gengszter. Mind alaposan megkavarják a szálakat, a találkozásokat pedig Marlowe sem ússza meg kék-zöld foltok és halálos fenyegetések nélkül. Hogy pontosan miért is kellene felkutatnia Nico Petersont, az sokáig nemcsak az olvasó, de a főhős előtt sem világos: Marlowe még a 172. oldalon is azon lamentál, hogy fogalma sincs, miért kell megtalálnia Nico Petersont és arra kéri a megbízót, hogy adjon már egy kis támpontot, hogy elindulhasson valamerre. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a regény jó fele-harmada tétova egy helyben toporgással telne: A fekete szemű szőke ugyanis jellegzetesen az a krimi, ahol a cselekménynél maga az atmoszféra sokkal erőteljesebb. Nem mintha Black elmismásolta vagy feláldozta volna a plotot az önkifejezés oltárán, hiszen végül minden kirakóst a helyére illeszt, és gondoskodik arról is, hogy egy épkézláb történeti íve legyen a regénynek. Az alapsztori viszont összességében annyira nem izgalmas – Philip Marlowe fejében lenni annál inkább.

Philip Marlowe nem tud ellenállni a fekete szemű szőkének

Az 1950-es évek elején járunk, Los Angelesben. Philip Marlowe magányos és nyughatatlan, mint mindig, és nem kapkodnak érte az ügyfelek. Aztán egy nap új kliens érkezik: a fiatal, gyönyörű és drága ruhába öltözött Clare Cavendish arra kéri, hogy találja meg volt szeretőjét,...

Blacknek ugyanis alapvetően sikerült újrateremtenie annak a magányos, tépelődő, a külvilág felé a céltudatos macsó képét mutató, bizonyos esetekben viszont nagyon is sebezhető magánnyomozónak a figuráját, aki következetesen tartja magát a saját szabályrendszeréhez – még akkor is, ha ez a szabályrendszer nem mindenben egyezik az állami vagy szövetségi rendelkezésekkel. A regényben epizódszerepben vagy említés szintjén felbukkannak olyan szereplők is, akik az eredeti Marlowe-világból léptek elő (például a zsaru Bernie Ohls, az egykori barát Terry Lennox, a majdnem-após sajtómágnás Harlan Potter), és persze akadnak újak is, például az ír származású kozmetikumgyáros, Dorothea Langrishe. (Az írországi születésű Banville/Black egy-két ír megjegyzést és szálat is be tudott csempészni a cselekménybe, de ezek egyáltalán nem zavaróak.) Marlowe figurája szokásait tekintve nem nagyon változott: továbbra sem veti meg a whiskey-t és a brandyt (és Lennox emlékére a gimletet sem), ha tehetné, intravénásan fogyasztaná a kávét, és füstöl, mintha nem lenne holnap. Egy alapvetően macsó világ macsó képviselője, ezen a sémán Black nem lazított. A krimi szövetén ugyanakkor időről időre átüt a szépíró Banville stílusa, ami olyan mondatokat eredményez, mint:

„Nem úgy tűnt, hogy a hőség engedne a szorításából, és reggelente barnáskék füstfátyol borította az utcákat, amelyen a nap alig tudott áttörni, hiába próbálkozott teljes erőbedobással. A város mintha egyetlen óriási, vértolulásos tüdő lett volna.”

Aztán persze becsúsznak olyan idétlen mondatok is, mint:

„Ezen a környéken vannak nyári időszakok, amikor a nap úgy nekiesik az embernek, mint egy gorilla a banánnak.”

de szerencsére ezek a ritkábbak. Az olvasói szenzorok óhatatlanul végig működnek, az ember várja, hogy Black mikor esik ki a chandleri szerepből, de nem nagyon van ilyen. A fekete szemű szőke alapvetően egy jó ritmusú, tisztességesen megírt krimi, ami nem akarja többnek mutatni magát annál, ami. Az látszik, hogy Black tudja, mit várnak el a rajongók, ebben a regényben pedig egy komfortos és jól ismert hard-boiled világot teremtett újra az olvasóinak.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1814055036

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.