Olvass!

KönyvesBlog

Méltóságuk utolsó morzsáit próbálják összekaparni a Vándorhomár hősei

2018. július 12. forgáchkinga

Ha nagyon egyszerűen akarnám megfogni, hogy miről szól Lugosi Viktória új regénye, azt mondanám, hogy a Vándorhomár a lecsúszástörténetek könyve. Persze sokkal több ennél, de nem könnyű megmondani, hogy mitől olyan megrázóak azok az élettörténetek, amikből összeáll a könyv. Talán attól, hogy viszontlátjuk bennük önmagunkat és családtagjainkat, hogy olyan közeliek és ismerősek a sorsok, amiket megrajzolt. Mintha a rendszerváltás utáni Magyarország minden rezdülése, válsága, kis tragédiája ott lenne a figurákban.

Lugosi Viktória: Vándorhomár

Park Kiadó, 2018, 315 oldal, 3490 HUF

 

A Vándorhomárban benne van minden olyan kisvállalkozó sorsa, aki sok-sok próbálkozás és kapálózás után végül alulmaradt. Benne van az összes bliccelő, aki a bkv-ellenőrnél nem csak utolsó forintjait, de méltóságának utolsó morzsáit is otthagyta. Benne vannak az anyák, akik már annyira megszokták a spórolást, hogy még ma is vízzel engedik fel a tusfürdőt, és benne vannak azok a felnőtt gyerekek is, akik lelkifurdalástól gyötörve idősek otthonába küldik a szüleiket, mert nem bírják tovább. A sok kis egyéni és családtörténetből összeálló regényből végül egy olyan Magyarország bontakozik ki, ahol folyamatosan taposni kell, mert ha az ember csak egy pillanatra megpihen, már el is süllyedt. Az a generáció jelenik meg benne, amelynek tagjai a késő Kádár-korszakban voltak fiatalok, és akiknek az elmúlt harminc évben folyamatos létbizonytalanságban kellett élnie. Aki tudott alkalmazkodni a változásokhoz, az nyert, aki nem, az veszített – mikor hogy.

A regény öt sorsot mesél el, amelyek között vannak kisebb-nagyobb összefüggések és átfedések. Az öt főhős, akikről az egyes történetek szólnak –  Arnold, Bori, János, Liza és Aliz –  csak mellékszereplők egymás életében. A különleges elbeszélési technika így megengedi, hogy kívülről is lássuk, milyennek tűnnek, mielőtt belülről megismernénk az életüket, problémáikat. De nemcsak ez az oka annak, hogy minden figuráról összetett és rétegzett kép alakul ki, hanem az is, hogy Lugosi Viktória minden embert környezetével és viszonyrendszerével együtt ábrázolt.

Mindenkiről kiderül, hogy milyen a viszonya az anyjával és apjával, hogy milyen sebzettségeket hozott a gyerekkorából, és hogy milyen családi történeteket, traumákat cipel magával. Múltjukkal együtt ismerjük meg a jelenük problémáit, így minden döntésük, belső vívódásuk és játszmájuk mellett ott állnak a lélektani magyarázatok, amik megindokolják a kollektív tehetetlenség és passzivitás személyes okait. Mert a Vándorhomár hősei nagyon különbözőek, de közös bennük, hogy meg van kötve a kezük: még ha dönthetnének is másképp, akkor sem képesek változtatni. Kiszolgáltatottan sodródnak a befizetetlen villanyszámlák, a munkanélküliség és a párkapcsolati válságok tengerében, miközben próbálják megőrizni emberi méltóságukat.

„Rántotta, villanyszámla, meddig rendelsz, ki megy a gyerekért, törlesztőrészlet. Korábban is voltak tolakodó szavak, jöttek-mentek, kikoptak mint az osztályharc, a jegyes tej, a peresztrojka. Ez is elmúlik, gondolták.”

Arnold, akinek divatüzletét elsodorják a berobbanó plázák, zöldségesként kezdi újra, miközben fia és volt felesége előtt próbálja nem mutatni a szégyent, amit érez. Bori tehetetlenül nézi, ahogy – sok más kollégájával együtt – a létszámleépítés áldozatává válik, miközben rigorózus apja a sírba vitte magával felhalmozott vagyonának titkát. János passzívan szemléli, ahogy szétcsúszik a házassága, miután mélyen vallásos, konzervatív felesége úgy dönt, nem kér a down-szindrómás gyermekükből. Liza teljesen lemond önmagáról és a vágyairól, hogy megfeleljen férjének és megtestesítse a tökéletes családanyát. Aliz pedig az öregedés és a felejtés rémképével próbál megküzdeni. Csupa olyan szereplő, akinek megtört az önbecsülése, aki olyan mélyre jutott, hogy bár nagyon szeretne, de nem bír kiállni magáért.

Zsidók, hétköznap

A Lugosi Viktória: Ajvé Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007, 187 o. Az „ajvé" héber eredetű jiddis szó, nem pedig egy női név, mint korábban hittem. Nem a regény főszereplőjének a neve, mert az ő nevét nem tudjuk meg. A regény erről a kislányról szól, vagy inkább...

A regény minden szála mély élet- és emberismeretről tanúskodik, és a férfiak szempontjai éppúgy hitelesen jelennek meg benne, mint a nőké. Az összes fő- és mellékszereplő életszerű figura, olyan, akiből legalább egy biztosan van a környezetünkben, mégsem csak puszta típusok megtestesítői, hanem hús-vér emberek. Nagyon izgalmasan és összetetten jelennek meg például a könyvben a szülő-gyerek viszonyok és a párkapcsolati dinamikák, ugyanúgy, ahogy az emberi játszmák széles skálája és az érzelmi manipuláció ereje is.

Amiatt, hogy a címbe bekerült, a „vándorhomár” nőtte ki magát központi szimbólummá, ami csak akkor nyer értelmet, ha elolvastuk a könyvet. Ez a kis motívum, ami csak egy rövid, cinikus anekdota erejéig tűnik fel az egyik történetben, a posztszocialista országok helyzetére mutat rá: arra, hogy mennyire vágytunk a Nyugat lehetőségeire és mennyire nem tudtunk velük mit kezdeni. Ez az ellentmondás és a rendszerváltásban való csalódás szintén átszövi a regény összes szereplőjének életét.

Talán ez is az oka annak, hogy bár a Vándorhomár nagyon izgalmas könyv, kicsit nehéz szívvel teszi le az ember. Mert könnyebb lenne azt mondani, hogy ez egy pesszimista, a világot sötéten látó író víziója, de sajnos nem az, hanem egy nagyon pontos, életszagú, ítélkezéstől mentes látlelet a magyar társadalomról.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr6114108701

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.