Olvass!

KönyvesBlog

Alkotni és hazudni csak a legművészibb fokon

2018. augusztus 05. KissOrsi

Ha eleget teszek az első 50 oldalas szabálynak, akkor az Amit szerettem-et nem biztos, hogy befejeztem volna. Persze Umberto Eco a regényei legelején szánt szándékkal nehezítette meg olvasói dolgát, próba alá vetette őket, és aki kihullott, az egy könyves élménnyel lett szegényebb. Itt ilyenről szó sincs, Siri Hustvedt nagyon érzékenyen és összetetten ábrázolja szereplőit már a legelső oldalaktól, ami miatt mégis fontosnak tartom ezt a kezdeti döcögést elmesélni, az az, hogy az olvasás aktusa minden esetben és igen nagymértékben függ a befogadótól is. Vannak ugyanis könyvek, amelyek nem adják könnyen magukat, de nem azért, mert olvashatatlanok vagy nehezen követhető a gondolatmenetük, hanem egészen egyszerűen azért, mert nem a megfelelő pillanatban kapnak el minket.

Siri Hustvedt: Amit szerettem

Fordította: Farkas Krisztina, Park Kiadó, 2018, 460 oldal, 3950 HUF

 

Az Amit szerettem olvasása idején túl élénk volt még Paul Auster 4321-jének emléke, és jó darabig ezért is volt talán olyan érzésem, hogy a Hustvedt-könyvben felbukkanó New York-i felső-középosztálybeli értelmiségieket mintha már láttam volna valahol, holott regénye jó 15 évvel megelőzte férjéét (az más kérdés, hogy a magyar megjelenések között tényleg csak pár hónap eltérés volt, ezúttal Auster javára). A közeg mindenesetre nagyon ismerős volt, túlontúl is az, viszont ez a legkevésbé sem róható fel a szerzőnek. Ráadásul otromba tévedés lenne Hustvedtet egyfajta austeri koordináta-rendszerbe gyömöszölni, és íróként a nyilvánvalóan híresebb házastársához méregetni. Hustvedt a saját jogán kiváló szerző, és rossz, hogy ezt egyáltalán bizonygatni kell, de az írók közötti házasságok eleve olyan társas és művészi egyenletek, melyekből nagyon nehéz kitörölni a másik felet (bár történnek rá kísérletek, igaz, Lydia Davis?). Mindezt csak azért akartam elmesélni, mert maga az olvasás folyamata is rengetegféle, korábbi irodalmi benyomásaink pedig óhatatlanul is hatnak ránk, ha tetszik, ha nem; a dolognak később ráadásul plusz jelentőséget adott maga a regény is, amely több síkon foglalkozik a művészi befogadás élményével.

Hustvedt könyvének cselekményét amúgy ahhoz a magasugróhoz tudnám hasonlítani, aki sokáig egy helyben toporog, majd nekilendül és a végén csúcsot ugrik. Tematikailag is nagyon nehéz besorolni – az Amit szerettem ugyanis kezdetben művészregénynek álcázza magát erős párkapcsolati felütéssel, majd egy nagyon sokrétegű lélektani történetbe torkollik, melynek fő toposzai között megtalálható az előbb már említett művészi befogadás, a hisztéria, a testábrázolások, a szülő-gyerek kapcsolatok, a művészet örökérvényűsége vagy éppen blöffjei és a szeretet sokfélesége is. A plot alapvetően két férfi barátsága körül forog: Leo Hertzberg művészettörténész és Bill Wechsler festő- és képzőművész azután kötnek életre szóló barátságot, hogy Leo megvásárolja a férfi egyik képét, az Önarcképet, amely ugyanakkor meglepő módon egy meztelen nőt ábrázol, Violetet. Billnek ekkor még egy Lucille nevű költő a felesége, Leo pedig Erica nevű egyetemi tanár feleségével él boldog házasságban. Az emlékezést Violet Billnek szóló levelei indítják el, melyeket Leo talál egy kötet lapjai között, és végeredményben ezekkel startol a huszonöt évvel korábbi események felidézése. Utóbbi viszonylag lineáris, így szépen lassan felfesti előttünk Bill Wechsler pályakezdésének állomásait, felbomló házasságát, majd új kapcsolatát Violettel, aki tudományos munkáiban mindig a Zeitgeist bizonyos megtestesüléseit kutatja (hisztéria, étkezési rendellenességek, stb.). Az emlékezés fontos tárgyi generátora még az a fiók, melybe Leo az évek alatt rengeteg, sokszor haszontalannak tűnő tárgyat gyűjtött, például egy fánkos doboz megégett darabkáját, egy bicskát, fényképet vagy leveleket. Ez a fiók vissza-visszatérő eleme a regénynek, az abban tárolt tárgyak és az ahhoz kötődő képek időről időre úgy buknak ki Leo emlékezetfolyamából, mint valami rosszul záródó szekrényből a kínkeservesen beleszuszakolt holmik. A narrátor Leo eleve erősen reflektív és önreflektív alkat: szakmájához hűen rengeteget elemez, aprólékosan megvizsgálja szűkebb és tágabb környezetét, függetlenül attól, hogy a New York-i művészi közegről vagy barátai párkapcsolatáról van-e szó, amitől a szöveg már-már meditatívvá válik.

A lassan hömpölygő sztorit viszont egy adott ponton megakasztja egy esemény, amely onnantól kezdve teljesen más dinamikát ad a szövegnek. (Innentől spoileresek leszünk, az erre érzékenyek ugorjanak egy bekezdést.) Nagyjából a 170 oldal környékén ugyanis Leo és Erica fia, a tehetségesen rajzoló 11 éves Matt egy nyári táborozáson meghal. Leo világa darabokra hullik, a tragédia éket ver a házastársak köré, csak Bill és Violet tartja a lelket a férfiban, akik ugyanabban a házban, csak egy emelettel feljebb élnek Bill első házasságából származó fiával, az ugyancsak 11 éves Markkal. A művészi alkotásokat addig elméleti síkon elemző Leo egy olyan érzelmi viharba kerül, amelyből fokról fokra tud csak kikeveredni. A gyász bemutatásában nincsen semmi közhelyes: Hustvedt nagyon érzékletesen és érzékenyen villantja fel az egyes stációkat, és kellően visszafogott ahhoz, hogy az egész ne csapjon át egy zajos melodrámába. Miközben Leo egyre távolodik a feleségétől, a Wechsler családdal továbbra is szoros a kapcsolata, és az évek során azt is megengedi, hogy Mark egyfajta alkotószobának használja Matt egykori szobáját. Mark ugyanakkor egyre furcsábban viselkedik, és egyre különösebb alakok veszik körül. Közülük is kiemelkedik egy Teddy Giles nevű alak, aki horrorisztikus kiállításaival és a róla szóló (részben kitalált vagy esetleg maga által gerjesztett) mendemondákkal borzolja a kedélyeket. Leo lassan rájön, hogy a hazugságspirálba keveredett Mark nem az az ember, akinek ismerik. A maga módján ő is egy művész, aki a lehető legmagasabb fokon űzi a tettetés és a hazugság művészetét. Izgalmas nyomozás veszi ezzel kezdetét, melynek célja nemcsak az igazság feltárása, hanem a fiú lelkének a megmentése is.

Hiába beszélünk egyetlen történetívről, mégis olyan érzésünk lehet, mintha több nagyobb cselekményszakaszra tagolódna a regény. Ugyanakkor szinte mindegyik történetszálnak fontos eleme a perspektíva, az a pont, ahonnan a dolgokat szemléljük. Ez a pozíció (ami lehet fizikai és mentális is) nagyban hat a befogadásra is – így van ez rögtön a legelején, amikor Leo megveszi Bill egyik képét:

„Körülbelül egy percbe telt, amíg megértettem, hogy valójában három személy van a képen. Észrevettem, hogy jobbra hátul, a vászon sötét oldalán, egy nő lép ki a képből. A kereten belül csak a lába volt látható bokától lefelé, ám a papucscipőt, amit viselt, kínos gonddal dolgozták ki; miután felfedeztem, folyton visszatért rá a tekintetem. A láthatatlan nő éppen olyan fontossá vált, mint az, amelyik uralta a vásznat. A harmadik személy csupán egy árnyék volt. Egy pillanatra a saját árnyékomnak hittem, de aztán rájöttem, hogy a művész festette a képbe. A szép nőt, aki mindössze egy férfipólót viselt, valaki nézte a vásznon kívülről, egy szemlélő, aki feltehetően éppen ott állt, ahol én, amikor észrevettem a hasára és a combjára vetülő sötét árnyat.”

De ennek a pozíció az egyedisége rendkívül fontos az emlékezés szempontjából is. Leo szerint

„A rólunk szóló történeteket mind csakis múlt időben mesélhetjük el. Visszafelé peregnek onnan, ahol a jelenben állunk, és többé nem a történet szereplői, hanem a szemlélőik szólalnak meg.”

Az Amit szerettem tematikailag mintha legalább három könyvet rejtene, de ez csak jóval a könyv elolvasása után realizálódik. Olvasás közben és után így leszünk mi magunk is a történet alakítói: Hustvedt regénye ugyanis olyan sokrétegű, hogy az ember óhatatlanul is kiválaszt magának egy-egy történetszálat, ami neki a legfontosabb lesz, végérvényesen lehetetlenné téve ezzel a könyv műfaji beskatulyázását.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1814160115

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.