Olvass!

KönyvesBlog

Csukás István: Két szárnyam van, az egyik a vers, a másik a mese, és szépen repülök

2018. augusztus 11. forgáchkinga

csuka_s_istva_n-38912.jpg

Fotó: Valuska Gábor

„A gyerekkel kapcsolatos dolgok többsége nem pénz, hanem odafigyelés kérdése” –  vallja Csukás István, aki – amikor csak teheti – felszólal a gyerekek érdekében, és próbálja képviselni az ifjúsági irodalom és színház ügyét is. Ahogy mondani szokta, mindezt nem maga miatt teszi, mert ennél híresebb már nem akar lenni, hanem a gyerekekért, akik egyébként szinte mindig kimaradnak a pénzosztásból. Szerinte nagy baj, hogy ma már alig vannak magyar ifjúsági filmek, ahogy az is, hogy a kamaszoknak senki nem ír színdarabot. Csukás egyébként mindent megtesz, amit íróként meg lehet, nyolcvankét évesen is gőzerővel dolgozik, jelenleg három darabot is ír. Közben töretlenül népszerű régi műveit is újra meg újra kiadják, nemrég megjelent a Pom Pom meséinek összegyűjtött változata, de a kétszáz gyerekjátékot tartalmazó Az én játékos könyvem is nemsokára megint a polcokra kerül, ahogy felnőtt versei is. Csukás Istvánt fordulatos fiatalkoráról, Weöres Sándorral való kapcsolatáról, és gyerekkori kedvenc olvasmányairól is megkérdeztük, ő pedig sorra elmesélte, hogy milyen „nagy szerencsék” érték őt az életében, amikért a mai napig is hálás.

Mikor tudta meg, hogy egy napon született a nagy mesemondóval, Hans Christian Andersennel?

Elég későn, de attól kezdve állandóan hencegtem vele. Egyszer, amikor bementem a Magyar Rádióba, láttam, hogy a gyerekosztályon óriási készülődés van. Színészek mászkáltak föl-alá, tanulták a verseket, és mindenfelé „Éljen!” feliratok voltak. Meglepődtem és halál komolyan megköszöntem, hogy a születésnapomon így megünnepelnek. Erre mondták, hogy nem engem köszöntenek, hanem Andersent. Így derült ki. Aranyos egybeesés, azt szoktam mondani tréfásan, hogy ez mégiscsak az Isten ujja. De ettől függetlenül is nagy elődömnek tekintem Andersent, bizonyos értelemben úttörőnek, aki a máig méltatlanul lekezelt gyerekirodalmat világirodalmi rangra emelte. A figuráit mindenhol a világon ismerik. Ráadásul sok magyar vonatkozású dolog van az élettörténetében, járt például Budapesten is. A másik nagy érdekesség, hogy az első Andersen-meséket Petőfi Sándor felesége, Szendrey Júlia fordította, ezért igen korai a magyar olvasók kapcsolata a történeteivel. 

Csukás 80 - Tíz érdekesség, amit nem tudtál a Süsü és a Pom Pom írójáról

Fotó: Huszti IstvánMa nyolcvanéves Csukás István, akinek meséin több generáció nőtt fel. Köztudott, hogy ő írta Süsü, a sárkány történeteit, Pom Pom és a Nagy Ho-ho-ho Horgász meséit, de a Keménykalap és krumpliorr is kedvelt és közismert a gyerekek és a felnőttek...

Az előbb úgy fogalmazott, hogy a gyerekirodalmat régen méltatlanul lekezelték. Mostanában már jobb a helyzet?

Mióta komolyan belevágtam a gyerekeknek való írásba, sokat foglalkozom ezzel. A magyar gyerekirodalomra nézve a legnagyobb mértékben igaz ez a lekezelés, ez a másodlagosság. Pedig, ha belegondolunk, a legnagyobb költők közül, Vörösmartytól Petőfin és Arany Jánoson át, egészen Móriczig és Móra Ferencig szinte minden magyar író írt a gyerekeknek. Annak idején ösztönösen vagy lelkesedésből írtak nekik, mint például Petőfi az Arany Lacinak című verset, ami az egyik első gyerekversünk volt. Később, a ’45 után idők kényszerhelyzetében pedig – amikor a jó írók többségében ki voltak rekesztve a magyar irodalomból – a gyerekeknél találtak menedéket igen nagy nevek, például Tersánszky, Tamási Áron, Szabó Magda, Mándy Iván, és így tovább. Véletlenül tudom, hogy a korabeli cseh írók a detektívirodalomba menekültek, azért olyan jók a cseh krimik. Mondanom se kell, hogy a magyar gyerekek jártak jobban.

Amikor meséket, ifjúsági könyveket ír, szokott meríteni a saját gyerekkorából, vagy más gyerekek történeteiből, mondásaiból?

Mindenkinek kincsesbánya a gyerekkora, csak nagyon sokan elfelejtik a visszavezető utat. Kár, mert ez az ember legboldogabb, legfogékonyabb és legalkotóbb korszaka. Soha nem lesz olyan friss az elménk, mint akkor volt, amikor még végtelen volt a képzeletünk és az agyunk befogadóképessége. Minden gyerek zseni. Elsajátít egy nyelvet, megtanul viselkedni, szocializálódni, és élni a környezetében. Mint író figyeltem meg, hogy a gyerek nyelvalkotó zseni is, kisgyerekkortól kezdve egészen hatéves koráig, amíg iskolába nem megy. Szabadon bánik a magyar szavakkal, mert neki még játék az egész, kettévágja, kifordítja, összeragasztja őket. Amikor író-olvasó találkozón vagyok, mindig fülelek és megjegyzem ezeket, sőt, rögtön bele is írom valamelyik mesémbe. Mert a gyerekek meg is értik, ha az ember próbál játszani a szavakkal.

csuka_s_istva_n-38826.jpg

Gyerekként melyik volt a kedvenc meséje?

Akkoriban még sokkal kevesebb mesés könyv volt, össze sem lehet hasonlítani a mostani helyzettel. De szerencsés módon Petőfi összes verse minden háznál ott volt. Amikor megtanultam olvasni hétéves koromban, minden betűt elolvastam, ami a szemem elé került. Elkezdtem Petőfit is, és rájöttem nagyon hamar, hogy úgy lehet olvasni, mint egy mesét. Nem csak az elbeszélő költeményeket, hanem a többi versét is. Erről a felfedezésemről egy másik nagy gyerekkori élményem is meggyőzött, ami közrejátszott abban is, hogy végül az irodalom felé fordultam. Apám tudniillik kovács volt, és mikor kimentem az udvarra, mindig ott vártak az emberek a lovakkal és szekerekkel. De nemcsak akkor jöttek be, ha valami munkát akartak elvégeztetni, hanem bejártak trécselni, beszélgetni is. Nagyon jó volt akkor, hogy a gyerekeket nem zavarták el. Ott lábatlankodtunk a felnőttek között, és hallgattuk a meséket, mert mindig volt egy olyan ember, aki tudott mesélni. Rögtön felfigyeltem arra, hogy Petőfi Sándor szavait visszahallom az udvaron. A nagy élményem az volt, hogy Petőfi úgy írt, ahogy az emberek beszéltek. Ez az egyik oka az elképesztő népszerűségének.

Fiatalkorában még sokáig úgy tűnt, hogy hegedűművész lesz, nem pedig költő. Minek a hatására változtatott irányt?

Jó volt az indításom, ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak. Ezeket az élményeket ma is őrzöm, és még mindig tűnődöm rajta, hogy milyen nagy szerencse is ért engem akkor. Tizenkét-tizenhárom éves koromban elkerültem az akkor alakult, később nagyon híressé vált Békés-Tarhosi Zeneiskolába, ahol valóban hegedűművésznek készültem. Kodály oda rendszeresen lejárt, és lehozta a zeneszerző barátait is, például Zathureczky Edét, aki akkor Magyarország legjobb hegedűse volt, és a Zeneakadémia igazgatója. Tizenhét éves korom körül meg is hallgatott, és azt mondta, hogy fölvesz tanítványának, csak érettségizzek le rendesen. Igen ám, csak elkezdtem közben verset írni. Az odáig rendben van, mert ez egy gimnazista betegség, amit a legtöbben kinőnek, én viszont folytattam. Ott vált komollyá a dolog, amikor az egyik barátom lemásolta, és az akkori Magyar Rádió diákköltőknek hirdetett pályázatára beküldte a verseimet. Rögtön megnyertem az első díjat. Még abban az évben az egyik fővárosi folyóiratban megjelent három vagy négy versem is. Amikor az ember kinyomtatva olvassa a nevét, már eldőlt minden. 

Így néz ki Csukás István dolgozószobája

Csukás István nem szereti, ha bárki rendet rak az íróasztalán, mert szüksége van olyan munkakörnyezetre, amit a saját igényeihez igazíthat. Állítása szerint „az alkotói rendetlenségben" mindennek megvan a pontos helye, a kéziratok is fontossági sorrendben követik egymást a kupacokban.

Miért érezte szükségszerűnek, hogy a zenét abba kell hagynia, ha irodalommal akar foglalkozni?

Ösztönösen tudtam, hogy kettőt nem lehet csinálni teljes szívvel. A zene az ember minden porcikáját magának követeli. Tolsztoj ír erről nagyon szépen az Anna Kareninában, őrjöng a zene ellen, amiért az teljesen kifordítja az embert magából. Amellett nem lehet verselgetni, mert akkor valamelyik gyenge lesz. Valószínűleg azért döntöttem úgy, hogy mégiscsak költő leszek, mert a hegedűművész mégiscsak másnak a művét interpretálja. A versírás viszont egy alkotó dolog, és bennem úgy látszik az alkotó tehetség volt erősebb. A zenét persze szeretem azóta is. Az egész kamaszkoromat gyönyörűen segítette elviselni, ráadásul Békés-Tarhos művészképző is volt, megtanított egy csomó olyan érzékenységre, aminek nagy hasznát vettem mint költő. A magammal való ismerkedésre, a lélek rezdüléseire, az önmegfigyelésre készített elő. Később pedig Weöres Sándorral – aki Kodály szövegírója volt – írtam én is zenére szöveget, így hasznát vettem a zenei tudásomnak is.

csuka_s_istva_n-38830.jpg

Hogyan ismerkedett meg Weöressel?

Az egyik barátom mondta, hogy itt az ideje, mutassam meg a verseimet Weöres Sándornak. Akkoriban eléggé háttérbe volt szorítva, de mindenki tudta, hogy ő a legnagyobb élő költő Magyarországon. Fogtam magam és fölsétáltam a Rózsadombra. Néha négy-öt soros verseket írtam fejben. Mikor elérkeztem hozzá, becsöngettem. Kijött, én pedig szabályosan bemutatkoztam, elmondtam ki vagyok, és hogy verset írok. Erre Weöres: Verset? Mondom igen, most is írtam egyet, míg fölsétáltam. Ez egy kicsit fölkeltette a kíváncsiságát, de még mindig ott toporogtunk az ajtóban. Nyilván sokan keresték föl és zavarták az alkotásban. Amikor elmondtam neki a versemet, már beljebb lépett a küszöbtől egyet. Akkor kikiabált Károlyi Amy a szobából, hogy ki van ott. Mondta a Weöres, hogy ki vagyok. Erre azt kérdezte: És tehetséges? Igen –  hümmögött. Akkor miért nem jöttök be? – kérdezte. Így kezdődött.

És milyen embernek látta, mit tanult tőle a költészetről?

Weöres borzasztó kedves ember volt, nagyon sokat tanultam tőle szövegírás közben. Adott ritmusra és dallamra kellett írni Kodálynak, aki nagyon rigorózus volt, mert visszaküldte a szövegeket azzal, hogy magas hanghoz magas hangzókat kér, a mélyekhez pedig mélyeket. Ez komoly agymunka volt, Weöres meg is unta. Így fordult elő, hogy írt egy versszakot Weöres, és amikor Kodály kért még hármat, buzdított, hogy folytassam én. Boldogan folytattam, mint nagy tanítvány. A dalosfüzet Kis emberek dalai címmel jelent meg, és az került bele, hogy zeneszerző Kodály Zoltán, szövegíró: Weöres Sándor, Csukás István. Ez nekem nagyon nagy dicsőség volt. Kodály volt az egyetlen, akit úgy honoráltak a könyvkiadók, hogy százalékot kapott az eladott példányokból. Ezt nekünk adta elegánsan. Mindketten meglehetősen rá voltunk szorulva, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy az előszóban leírta a nevem. Ez nagyon nagy dolog volt. Egy barátom azt mondta, hogy ne szerénykedjek, azonnal szaladjak körbe és mutogassam, hogy leírta Kodály a nevemet, mert van olyan magyar költő, aki a fél szemét odaadná ezért.

De nemcsak akkor tanultam Weörestől, amikor dalokra írtunk szövegeket, hanem sokszor elővette az egyik gyerekvers-könyvét is. Akkor kiderült, amit sejtettünk mi is, hogy a gyerekverseket nem gyerekeknek szánta, hanem úgynevezett ritmustanulmányoknak. Sokan azt hiszik, hogy bugyuta gyerekfejű költő volt, pedig szó sincs róla, fantasztikus volt, a legtöbbet tudta a magyar ritmusról Arany János óta, sőt Aranynál is többet tudott kicsit. Mi a görög-római klasszikus ritmusnál lehorgonyoztunk. Weöres továbbment, indiai meg kínai ritmusokat produkált magyar nyelven, és nekem is szépen odaírta a versek mellé. Mindezt sehol másutt nem tudtam volna megtanulni. Ezt az egészet azért csinálta Weöres Sándor, hogy a jambus rémuralmát megtörje a magyar költészetben. Nálunk majdnem minden költő, még Petőfi is jambusban írt. Ő ezt meg akarta szüntetni, ezért olyan szépek és változatosak a gyerekversei.

csuka_s_istva_n-38836.jpg

Tulajdonképpen hogyan került az irodalmi pályára? Amikor eldöntötte, hogy költő szeretne lenni, egyszerűen csak fogta magát és feljött Pestre szerencsét próbálni?

Tizennyolc éves voltam, mikor följöttem. A tarhosiakat minden felvétel nélkül fölvették a Zeneakadémiára, én mégsem mentem. A zenétől el akartam kerülni, és ez sikerült is, mert a lehető a legtávolabbi helyre kerültem, a jogi egyetemre. De nem szerettem a jogot, csak azért mentem, hogy Pesten lehessek. Aztán körülnéztem az újságosstandoknál, hogy melyik lap közöl verseket. Akkoriban indult egy Művelt Nép című képes hetilap, amit nagyon jónak találtam, ezért gyorsan írtam két-három verset, majd elindultam a Hungária Kávéház fölötti szerkesztőségbe, a New York-házba. Fölsétáltam az első emeletre, ott volt egy kopasz úr, később megtudtam, hogy ő volt Gellért Bandi bácsi. Letettem a verseket és elmentem. Egy hét múlva látom, hogy a címlapon lehozták, rohantam vissza Gellért Bandi bácsihoz és mutattam, hogy ezt én írtam. Erre fölpattant, és körbevitt a szerkesztőségben, bemutatott mindenkinek, és mondta, hogy menjek le délben a Hungáriába és várjam meg. Még életemben nem voltam kávéházban, az ajtóban toporogtam, aztán jött a Bandi bácsi és bevitt. Volt egy hosszú asztal, ahová rendszeresen jártak azok az írók, akik akkoriban nem nagyon rúgtak labdába, meg a házban dolgozó lektorok, szerkesztők, irodalmi munkatársak. Bandi bácsi bemutatott mint fiatal költőt és befogadtak. Ez nekem nagyobb iskola volt, mint az egyetem, hallgattam, mit beszéltek József Attiláról, és az előttünk járókról. Déry Tibor, aki nagyon okos és udvarias ember volt, a következőt mondta: ha velem kezet fogsz, akkor még három kézfogás és olyan, mintha Jókaival fognál kezet. Én ezt felfogtam és éreztem, hogy valami élő dolognak, a magyar irodalomnak a folytatása vagyok, még ha az asztal végén is. Ez akkor nagyon fontos volt egy fiatal költőnek, nagy önérzetet adott. Elolvasták a verseimet, megdicsértek, és megsimogatták a fejemet. Ez később is jólesett, amikor jöttek a nyomor évei.

A Pom Pom lett a hónap könyve. A Bookline Szívünk rajta programja minden hónapban kiemel egy gyerek- vagy ifjúsági könyvet, melyet a program független zsűrije a legkiemelkedőbbeknek talál. Magyarosi Éva képzőművész-animációs rendező ajánlásával augusztus hónap kiemelt kötete a Pom Pom legújabb meséi lett. „Személy szerint minden háztartás könyvpolcára felírnék orvosi vényre legalább egy pompomos kötetet” – hangsúlyozta indoklásában Magyarosi Éva. Bővebben >>

Ha költőnek készült, milyen indíttatásból kezdett el meséket írni? Miért nem gyerekversekkel próbálkozott először?

A Hungária Kávéházban találkoztam Kormos Istvánnal is, aki az Ifjúsági Kiadónál dolgozott mint szerkesztő. Ő mondta, hogy ne nyomorogjak, hanem írjak a gyerekeknek, és bár én erősködtem, hogy nem tudok, hála Istennek ő győzött. Azt is mondta, hogy ne verset írjak, mert azt Weöres után már elég nehéz, hanem próbáljak meg prózát. Kipréselte belőlem az első meséskönyvemet, amelynek az volt a címe, hogy Egy szürke kiscsacsi. Ebben már szerepelt Mirr-Murr, a kandúr, és a furcsa nevű barátja, Oriza-Triznyák. Nagyon nagy pszichológus volt a Kormos, mert egy fiatal költőnek a vékony meséskönyvét egy nagyon ismert festővel, Bálint Endrével illusztráltatta, aki olyan festményeket készített bele, hogy leestem a székről. Utána a többi könyvet már gyorsabban írtam, mert rájöttem az ízére. Kiderült, hogy tudok gyerekeknek írni, és akkor elkezdődött életem legboldogabb korszaka, ami máig tart. Soha annyi dicsőség nem ért. Költőként indultam, ma is írok verseket, de azt is jól tudom, hogy mint meseíró százszor híresebb vagyok. De nincs semmi baj, ennek egyszerű a magyarázata, mert míg egy verseskönyv két-háromezer példányban jelenik meg, addig egy mese – főleg, ha tévés feldolgozás is készül belőle – milliós példányszámban. Nincs bennem két ember, akik féltékenykednek egymásra, inkább úgy szoktam mondani, hogy két szárnyam van, az egyik a vers, a másik a mese, és szépen repülök.

csuka_s_istva_n-38803.jpg

Ezek szerint a gyerekirodalom segítette át az ötvenes évek nehéz időszakán és a nyomor évein?

Kormosnak igaza volt, a mesékből tényleg meg lehetett élni. Versből soha nem lehet, és nem is szabad. Petőfi sem versből élt, pedig naponta írt egyet. Másrészt meg is tudtam kapaszkodni. Jött ’57 és a szörnyűségek, feloszlott a Hungária asztala is, Zelk Zoltán, Déry Tibor és a többiek börtönbe kerültek. Csomóan disszidáltak, a többiek meg nem mertek kimozdulni az utcára. Gellért Bandi bácsinak volt akkoriban egy nagy poénja, miszerint a magyar írók, újságírók három részre oszlanak: az egyik rész állásban van, a másik állástalan, a harmadik pedig börtönben ül, aztán cserélnek. Ez így is volt. Én viszont bekerültem egy csodálatos birodalomba, ami életben tartott anyagilag és lelkileg is. De abban is sokat segített, hogy a versírást ne hagyjam abba. Mert egy nagy feltétele van annak, hogy az emberből Magyarországon költő legyen: valakinek el kell tartania. Eltartottam magam mint gyerekíró, a filmekért pedig pláne lehetett pénzt kapni. Ezután már nagyon boldog és kiegyensúlyozott lett az életem, ahhoz képest mennyire zűrös és zavaros volt a fiatalság.

Csukás István egy boldog költő

Fotó: Valuska Gábor Köszöntelek, dicső lovag! Üdvözöllek, dicső lovag! Csukás István és Farkas László A Könyvmolyképző Kiadó vezetői Nívódíjat adnak át Csukás Istvánnak Pomogáts Béla, Csukás István és Katona Ildikó, a Könyvmolyképző vezetője A fenti köszöntés nem egy Süsü-előadáson hangzott el, hanem pénteken este a Petőfi Irodalmi Múzeum nagytermében, amikor Csukás István és barátja, Farkas László szerkesztő-kritikus helyet foglaltak az asztalnál.

Ha lehetősége van rá, szinte mindig el szokta mondani, hogy tapasztalata szerint amikor Magyarországon a pénzosztás történik, a gyerekek abból mindig kimaradnak. Mit gondol, miben szenvednek hiányt a mai magyar gyerekek?

A gyerekkel kapcsolatos dolgok többsége nem pénz, hanem odafigyelés kérdése, Kodálynak ebben igaza volt. Csomó dolog van, ami csak fillérekbe kerülne. A színházban például kézről-kézre adnak mostanában, ami szerencse, mert filmet, színdarabot nem ír az asztalfióknak az ember, az túl nagy munka. Viszont meg kéne oldani, hogy ne legyen olyan gyerek, aki tízéves koráig egyszer sem jut el színházba. Ehhez kéne egy igazi gyerekszínház is. Bár tudom, hogy működik a Kolibri, és hogy a Bábszínház is nagyon jó, de az igazi gyerekszínház egymásra épít. A gyereknek három nagy korszaka van, ezekben különböző dolgokat tud befogadni. Hatéves koráig a mesét, hattól tízéves koráig, amikor már tud olvasni, a realista történeteket, a kezdődő kamaszkorban pedig a kalandos regényeket, az ifjúsági könyveket, és esetleg a szerelmes történeteket. De amit az adott korszakban nem épített be a gyerek a lelkébe és a fejébe, az nem pótolható. Egy tizennégy éves gyerek már nem fog mesét olvasni, mert abból már kinőtt. Az ideális gyerekszínház ezért egymásra épít. Most sokat játszanak tőlem is, de csak a kicsiknek. Nincs darab a tízéveseknek, sem pedig a kamaszoknak. A gyerekeket hatéves korukig ellátjuk színdarabbal, de tízéves korában már alig kapnak, a tizenhárom-tizennégy éveseknek meg végképp nem jut semmi. Közben meg nem értjük, hogy a kamaszok miért nem járnak színházba. Itt nagyon-nagy tévedések vannak, és ez nem pénzkérdés.

csuka_s_istva_n-38795.jpg

És mi a helyzet az ifjúsági filmekkel? Úgy tudom, mostanában is szokott pályázni forgatókönyv-tervezetekkel, mégsem találkozni a Keménykalap és krumpliorrhoz hasonló filmekkel a televízióban.

Régen a Magyar Televízióban, ahol dolgoztam, évente tíz gyerekjátékfilmet forgatott az ifjúsági osztály. Most harminc év alatt egyet, ha csináltak. Az is az enyém volt, a Berosált a rezesbanda. Korábban alig fejeztem be az egyik filmet, máris kaptam a szerződést a következőre. Ez azért baj, mert a gyerekek órája gyorsabban ketyeg. Egy pillanat alatt felnőnek, és amit nem kapnak meg, az már soha nem pótolható. Einstein azt mondta: ha azt akarod, hogy intelligens legyen a gyereked, olvass neki sok mesét. De ha azt akarod, hogy még intelligensebb legyen, olvass neki még többet. Ezért én kötelezném a színházakat, hogy évente legalább egy vagy két gyerekelőadást mutassanak be. Ezt azért mondom ilyen lelkesen, mert az elmúlt időszakban legalább három bemutatóm volt. A Dumaszínház mesehajóján a Keménykalapból csináltak egy előadást, a Játékszínben századik előadást élte meg a Gombóc Artúr, a Stefániában pedig az Utazás a szempillámba bemutatója volt. Ha színházigazgató lennék, önként szerveznék matinékat. A Süsüt Budapesten már csak a Játékszín játssza, a József Attila kiengedte a kezéből. Pedig ezeket a darabokat nyugodtan repertoáron lehet tartani, mert folyamatosan születik az új közönség. Egyébként most is dolgozok színdarabokon, igazság szerint párhuzamosan hármon is. Az egyik már kész van, a másiknak kitaláltam a történetet, a harmadikon még gondolkozom. Ezeket nagyon szeretném még megcsinálni. Tele vagyok tervekkel, van munka és inspiráció bőven. Soha nem unatkoztam, mindig örömet találtam a gyerekirodalomban szakmailag, és segített teljes életet élni is. Elképesztő hitet kap az ember, amikor gyerekekkel találkozik, ők még tényleg fantasztikus közönség. Ha egyáltalán kérek valamit a sorstól: időt. Mert a többi már megvan.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr7214172183

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.