Olvass!

KönyvesBlog

100 éve született Lengyel Balázs, aki nem hitt az álságos irodalmi kategóriákban

2018. augusztus 21. KissOrsi

(Kép forrása: Fortepan)

„Van valami mérsékelt, valami lefogott abban, ahogy ír; magyarul: elegáns” – ezt a mondatot Nemes Nagy Ágnes Vas Istvánhoz intézte egy olyan levélben (is) folytatott vitában, melynek harmadik szereplője a költő egykori férje, Lengyel Balázs volt. A megállapítás ugyanakkor Lengyelre is érvényes, akinek a napokban megjelent esszékötetéből a frusztráción, a haragon, néha értetlenségen át (vagy épp mindezek dacára) egyfajta visszafogott elegancia árad.

Éppen száz éve született az író-műkritikus Lengyel Balázs, az Újhold egyik szerkesztője, több ifjúsági mű szerzője, nem mellesleg tizennégy éven át Nemes Nagy Ágnes férje, élete végéig barátja és szellemi társa. A Jelenkor Kiadó az évfordulóra időzítve jelentetett meg egy esszéválogatást, melynek alapját az 1990-ben publikált Visszatérés és a 1995-ben megjelent Két Róma című kötetek adják.

Lengyel Balázs: Két Róma

Jelenkor Kiadó, 2018, 272 oldal, 2999 HUF

 

A kötet borítójára Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs fiatalkori fotója került, ami nem véletlen, hiszen a címadó esszé is egy olyan időszakot elevenít fel, amikor az ifjú házasok 1948-ban egy ösztöndíjnak köszönhetően néhány hónapot Rómában élhettek. Az esszé viszont nem egy sima visszaemlékezés, ennek az útnak ugyanis mindkét pontján Róma található – igaz, a kettő között 45 év feszül. Ennyi idő telt el ugyanis, mire Lengyel Balázs 1993-ban második feleségével és fiával újra Rómába látogatott, de, ahogy az első mondatból is kiderül, ez nem feltétlenül volt jó ötlet:

„Tudtam, hogy Rómába nem szabad elmenni. Többé nem. Soha.”

Miközben a megváltozott városban bolyong, felidézi a Római Magyar Akadémián töltött időszakot, pillanatfelvételként villantva elénk a kortársak alakját. Például Weöres Sándorét, aki Károlyi Amyval alig moccant ki római szobájából, vagy Ferenczy Béniét, aki több skiccet is készített Nemes-Nagy Ágnesről („Örök szomorúság, hogy szemérmes hülyeségből egyet sem kértünk el.”). A Két Róma ugyanakkor nemcsak egy valamikori utazás felidézése, hanem annak lenyomata is, hogyan bánik el velünk az emlékezet. A memória képeket rögzít, melyeket egy életen át őrizgetünk, ugyanoda visszatérve viszont csak kapkodjunk a fejünket, ha az emlékeinkben őrzött kép radikálisan eltér a valóságtól. Lengyel Balázs ezért sem akart sokáig visszatérni Rómába, 1993-as útja ugyanakkor egy csomó olyan emléket is felszabadított, melyek a kor politikai, társadalmi és irodalmi változásait segítenek megérteni.

Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs (forrás: Fortepan)

Az esszék nagy részét a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek legelején vetette papírra, bizonyos megállapításai viszont dermesztően időszerűek. Érdemes elolvasni az urbánus-népi ellentét kapcsán papírra vetett sorait, melyben a fentieket álságos kategóriáknak nevezi, és arra jut:

„Nem az-e az igazi kategória, hogy vannak jó, kiváló írók, másfelől közepesek, gyengék? A többi ürügy, ideológiai flastrom.”

Az irodalmi életet szétfeszítő ideológiai különbségek szóba kerültek abban az 1991-es interjúban is, melyet Lengyel készített Mándy Ivánnal (A pálya szélén címmel szerepel a kötetben). Lengyel Balázs itt azt mondja, hogy 1946-47-ben „még csak épültek a világnézeti barikádok, de mi azt gondoltuk, hogy a minőség átível fölöttük. Nem lesz vérre menő harc. Naivan azt hittük: a szellemi élethez hozzátartozik a bírálat, még az oly éles kritika is.”

Mindenesetre az a Két Róma című írásból is kiderül, hogy Lengyel és Nemes Nagy római tartózkodása boldog naivitásban telt, és csak akkor kezdték sejteni, hogy Magyarországon valami végérvényesen megváltozott, amikor a határt átlépve bevonták az útlevelüket. Lengyel frissen megjelent könyvét, A mai magyar lírát visszatartották, és, ahogy írja, „csak érkezésem után, határozott fellépésemre osztották szét a boltokba.” Az életút további alakulásáról idézzük a DIA-n megjelent életrajzot:

„1949-ben rendelkezési állományba helyezték, egy ideig hitegették szegedi egyetemi állással (Pedagógiai Főiskola), ám 1950-ben visszamenőleges hatállyal nyugdíjazták. 1950-től alkalmi fordításokból, szerkesztésekből, ifjúsági irodalom írásából (pl.: A szebeni fiúk) tartotta fenn magát; önálló művei, tanulmányai, esszéi, kötetei megjelenéséről szó sem lehetett. 1957 elején letartóztatták, de semmi politikai tevékenységet nem tudtak rábizonyítani. 1958-ban elvált Nemes Nagy Ágnestől, akivel azonban szellemi kapcsolata és barátsága annak haláláig megmaradt. A hatvanas évek közepétől, ahogyan a politikai nyomás csökkent, újból állást kaphatott, először a Corvina, később pedig a Móra Kiadóban. Megjelenhettek kritikái is, bár második tanulmánykötetére egészen 1972-ig kellett még várni.”

A Rajk-per idején történt például az az eset, amikor a Szabad Nép akkori főszerkesztője az egybehívott írókkal közölte, hogy nem realizmust várnak el tőlük, hanem azt, hogy lelkesen támogassák a regnáló politikát: „Döbbenten néztünk egymásra Ágnessel és szűrtük le a végkövetkeztetést, nincs itt kompromisszumra lehetőség, ezekkel nem lehet együttműködni, még együtt megjelenni sem.” Az Újhold csoportja akkor két részre szakadt: az egyik csoport, ahogy Lengyel fogalmaz, elment pártos írónak, a másik pedig íróként elhallgatott: „Elkövetkezett a hallgatás, a kézirattitkolás korszaka”. Lengyel keserűen felidézi azt is, hogy Kuczka Péter (aki sokkal később például a Galaktikát alapította és szerkesztette – a szerk.) Testamentum című versében név szerint is támadta őt:

„Most, látom, folyik belőlem a szó,
egyik a másikának adja karját,
bár nem egyezik mindenütt a rím
és nem egyezik mindenütt a versláb.
Legyen! Az ember nem mindig vigyáz,
most nem vigyázok én se rímeimre.
Na, megró miattuk Lengyel Balázs
s naturalizmusomért Keszi Imre.

Rosszakat mondanak továbbra is
rólam a fínom irodalmi berkek.
Amit a Kuczka ír, az rossz, hamis,
mondják s nem tetszem a vájtfülűeknek.”

A mostani kötetbe két olyan író portréja is belefért, akiknek neve az elmúlt hónapok Kulturkampfjában, ha változó kontextusban is, elő-előkerült (Kassák és Márai), de nem kevésbé izgalmas Lengyel Balázs egykori angoltanárának, Ralph Brewster budapesti bujkálásának a története sem. Az angol tanú című írásból egy igazi kalandor képe rajzolódik ki, akit 1942-ben a lejárt vízuma miatt kitoloncoltak az országból, majd titokban visszatért, és hónapokig bujkált a fővárosban. Története egészen filmszerű, amelyben persze van lebukás, egy rakás jószándékú segítő, közelharc és csodaszámba menő megmenekülés is.

lengyel_balazs_petofi_irodalmi_muzeum.png

Lengyel Balázs, Mándy Iván és Ottlik Géza 1984-ben (forrás: DIA)

Ebből is látszik, hogy a kötet témaválasztásában nagyon eklektikus (az esszék mellett helyet kapott a korábban már idézett írólevelezés, kérvények egy új irodalmi folyóirat megalapítására, a Mándy-beszélgetés leirata és egy úgynevezett elöljáró beszéd, melyet akkor jegyzett le Lengyel, amikor a Jelenkor főszerkesztője a nyolcvanas évek elején felkérte az Újhold-szám szerkesztésére). A pályakép nyilván még így sem teljes, de izgalmas szeletét villantja fel a kornak, melynek tanúja volt a külvilág rezdüléseire rendkívül fogékony és az irodalom mellett élete végéig elkötelezett Lengyel is.

Olvassatok bele a kötetbe:

LengyelB_KetRoma_reszlet[4].doc by konyvesblog on Scribd

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5214191521

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.