Olvass!

KönyvesBlog

Döntő történelmi pillanatban hallgatni ugyanolyan fontos cselekedet, mint megszólalni

2018. augusztus 24. .konyvesblog.

_2_mezei_mae_rk-35385.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Ki követ el nagyobb bűnt, aki egyetlen embert árul el, vagy aki egy teljes közösséget hagy cserben? Van-e különbség a gyengeségből fakadó erkölcsi bukás és a szerelemféltésből eredő gonosztett között? Kaphat-e feloldozást a gyávaságból eredő bűntudat? Az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent Utolsó szombat című regény alapkérdései ezek, amelyben az elsőkötetes Mezei Márk egyetlen nap – 1944. január 14. – történetét meséli el. A regény valós és fiktív szereplőit az köti össze, hogy mindannyian a Nagyatádi Szabó utca 32. szám alatti bérház lakói. A Budapesten bujkáló belzi rebbe (Áron Rokeáh) és a leszbikus szerelmespár (Magda és Krisztina) bár soha nem keresztezik egymás útját, sorsuk egy pillanatban mégis összeér. Az Utolsó szombat írójával a zsidó hagyományról, a beszédképtelenségből (is) eredő árulásokról, valamint a szikár mondatokból építkező szövegtest erotikájáról beszélgettünk.

Nemcsak a szerző táplálkozik a hagyományból, de mi könyvfogyasztók is előszeretettel lapozunk vissza az olvasónaplónkban. Az Utolsó szombat előhívta bennem az egyik legnagyobb amerikai zsidó író, nem mellékesen a magyar neológiának közel megfeleltethető konzervatív mozgalom rabbijának, Chaim Potoknak A kiválasztott című regényét. Ez a New York-i haszidok világában játszódó könyv, sommásan fogalmazva, arra tanít, hogy minden szituációban van választás. A kötetedben használt írói eszköztárról, a belső monológokról pedig Thomas Bernhard hasonló nyelvi visszafogottsággal megírt könyvei villantak be. Amikor kerested a hangját, a keretét ennek a regénynek, akkor mi volt erősebb benned, az, hogy a zsidó hagyomány felől közelítsd meg a mondandódat, vagy inkább az, hogy megtaláld azt a rád jellemző elbeszélői stílust, ami innentől kezdve az írói védjegyeddé válhat?

A téma megtalálásában egyszerű volt a dolgom, mert az ortodox zsidó közeget nagyon jól ismerem, a magyar írók közül talán a legjobban, de ez az életutamból fakad. Egyszerűen fogalmazva, a fekete-fehér haszid világ nekem a hétköznapi elemem, mivel Antwerpenben és Jeruzsálemben töltöttem a fiatalságom legformatívabb időszakát. Érdekesnek tartom, hogy bár sokan ismerik Magyarországon ezt a világot, mégsem beszél erről senki. Az említett szerző, Chaim Potok néhány könyvét olvastam, így A kiválasztottat is.

Mezei Márk: Utolsó szombat

Pesti Kalligram, 2018, 248 oldal, 2990 HUF

 

Az alapkérdés, nevezetesen, hogy milyen létezni a zsidó hagyományon belül vagy kívül, kétségtelenül benne van az én könyvemben is. A két főszereplő, Áron Rokeáh, a rabbi: belzi haszid, Magda viszont még a zsidóságával sincs teljesen tisztában. Az pedig, hogy milyen a hangja a könyvnek, annak kapcsán kapok hideget és meleget is, de ha Thomas Bernhard ugrott be neked, akkor azért azt hiszem, hogy nem lehetek nagyon rossz irányban. Abban az esetben, ha mégis valamilyen irodalmi, vagy nyelvi előképeket kellene mondanom, akkor azért meg kell, hogy valljam, nekem a nagy kedvenceim mégiscsak magyarok. Röviden a „Péterek”: Hajnóczy, Nádas, Esterházy.

Miért volt fontos számodra, hogy ezt a létező személyt, a zsidó világ egyik legismertebb szellemi vezetőjét, tedd a könyv főszereplőjévé? Amennyiben nem Áron Rokeáh lenne a központi figura, úgy itt és most is játszódhatna ez az árulástörténet.

Ezen nem is gondolkodtam, holott kétségtelen, ha valami nagyon izgalmas-friss-divatosat akartam volna írni, akkor valóban a mai korba helyezem a történetet. Ott van például a magyarul is olvasható Nathan Englander nevű író, aki a modernkori haszidizmus és a jelen világ ellentmondásairól beszél, de engem ez a kérdés teljesen hidegen hagy. Azt gondolom, hogy bár az az ortodoxia és a 21. század a törvények szintjén ütközik, mégis békés együttélésben létezik. Amikor azonban a könyvem játszódik, a második világháború idején, olyan lényegi kérdésekkel szembesül a belzi rabbi, hogy itt hagyja-e a népét, meneküljön, vagy inkább maradjon… Ma, akárhogy is nézem, nincs ilyen katartikus helyzet, mivel most a hétköznapi élet problémáival van mindenki elfoglalva, a vegyes házasságokkal, vagy azzal, hogy szombaton autók mennek Jeruzsálemben, amik számomra teljesen érdektelen dilemmák. Amikor viszont ott van a világ egyik legnagyobb vallási vezetője, és „mondáskényszerben” van, ráadásul úgy, hogy pár hónappal később el is viszik a zsidókat, na az egy igazán katartikus, hogy ne mondjam, éles helyzet! Az én megítélésemben az igazi nagy rabbiknak akkor kell bátornak mutatkozniuk, amikor kataklizma-pillanat van. A könyvem erről a történelmi pillanatról akar szólni.

_1_mezei_mae_rk-35410.jpg

Az etikus magatartás akkor is csődöt tud mondani, hogyha a test elárulja az embert. Szellemi vezetőként ennek a rabbinak erkölcsi kötelessége lett volna maradni, utat mutatni a haszid közösségnek, de a test parancsa felzabálta a vallási morált is, legalábbis az én olvasatomban.

Hasonlóképpen gondolkodunk. Rokeáh az én szememben azért is bukott el, mert amikor valaki elég öreg, és ő tagadhatatlanul az volt, akkor már sok dolog igazán tét nélküli, azaz ő akár az élete árán is lehetett volna nagyvonalú egy ilyen történelmi helyzetben. Ezen a ponton világosan megfogalmaztam az ő testi leromlását, ami párhuzamosan haladt a szellemi leépülésével. Belátom, ez bizonyos szempontból aljasság, de ez az összekapcsoltság tényleg megvan. Éppen ezért az állításom az, hogy neki az lett volna az igazi történelmi tette és érdeme, ha azt mondja, hogy neki már kifelé vezet az életből az útja, ezért a szavainak rá vonatkoztatható és várható következményei ellenére azt mondja és üzeni a magyar zsidóknak, hogy azonnal menjenek el ebből az országból. Ez egy elszalasztott lehetőség, és egy nagyon nagy hiba volt részéről.

Pedig hát…

… így volt! Nincs olyan történelmi forrás, amelyik ennek az ellenkezőjét állítaná. Tételesen végigmentem az összes elérhető dokumentumon, és nem találtam egyetlen olyat sem, ami ellentmondana ennek. Puhábban, keményebben, de teljesen egyértelmű a történészi megítélés abban a kérdésben, hogy Áron Rokeáh hibázott. Ezt én egy rabbi és szellemi vezető esetében a lehető legszigorúbban bírálom el. Árulásnak tekintem, ezért amikor a könyvről beszélek, az ő megítélésében visszatérően és tudatosan ezt a szót használom, amivel megpróbálom a saját erkölcsi szempontomat kifejezni ebben a kérdésben. Egy döntő történelmi pillanatban hallgatni, pontosan ugyanolyan fontos cselekedet, mint megszólalni.

Ráadásul az egész zsidó hagyomány a beszédre, a gondolatok tisztaságára épül, tehát akkor és ott, a belzi rebbe morálisan kétségtelenül alulmaradt.

Miután egy lakóépületben zajlik a történet, így akár összeérhetnének ezek a sorsok, de mégsem, mert a rabbi nemcsak a saját közösségét árulja el a hallgatással, de a többi szereplővel sem beszél. Nyilván nem véletlenül szerkesztetted úgy a regényt, hogy ezek az életek magukba záródjanak.

Hónapok mentek rá arra, hogy úgy hozzam össze a történetet, hogy találkozzon egymással a rabbi és a két nő. Sok időt töltöttem annak kitalálásával, hogy mi lehetne az az élethelyzet, pillanat, amikor összefuthatnának, vagyis kapcsolatba hozhatnám őket egymással. Rengeteget mászkáltam ki és be, a nap minden szakában, abban a gangos bérházban, amiben lakom, csak hogy tudatosan figyeljem, mi és hogyan történik, amikor a szomszédokkal találkozom. Mindezt azért, hogy el tudjam képzelni, hogy egy ilyen épületben, kifelé, befelé menet ki mit mond a másiknak, hogy viselkedik. Sábeszkor ráadásul a legtöbbször kalapban, öltönyben megyek el itthonról, és olyankor azt fürkésztem, hogy vajon másként néznek-e rám az itt lakók. De semmi sem történik. Ezerféle szcenáriót lejátszottam a fejemben, még egy temetői jelenetet is megírtam, amit végül kidobtam, mert rájöttem, hogy nem tudok olyan élethelyzetet teremteni, amikor természetes, hétköznapi módon tudnának találkozni ezek a párhuzamos sorsok. Egyetlen pillanatban érnek össze, amikor a rebbe már holtan látja Magdát, és ennek van egy erős szimbolikája. Az életben ugyanis sokszor előfordul, hogy elmegyünk egymás mellett, és csak akkor találkozunk, amikor már késő.

Ha már a rabbi és Magda egyetlen jelképes találkozását említetted, beszéljünk arról az éles „vágásról” is a regényben, amikor érzékletesen leírod egy galamb halálát. Elég erős üzenete van ennek a fordított irodalmi parabolának.

Bíztam benne, hogy így lesz. A galamb részt azért szerettem volna mindenképpen beilleszteni, mert akartam egy markáns választóvonalat a regényben. Nagyjából a könyv kétharmad tájékára tettem azt a pillanatot, amikor azt akartam, hogy az olvasó azt érezze, onnantól kezdve már nincs visszaút. Ebbe a jelenetbe akartam mindent belesűríteni, és a szerkesztőm (Szilágyi Zsófia – a szerk.) ki is akarta hajítani, mert azt mondta, hogy annak ott nincs helye, mivelhogy nehezen értelmezhető, de végül úgy döntött, hogy mégiscsak hagyjuk benne a szövegben, aminek én kimondottan örültem.

Legyen az vészkorszak, vagy 21. század, mindenkor kellenek olyan megnyugtató kiállások egy ember életében, amikor azt gondolja, hogy annak a bizonyos galambnak nem feltétlenül kell elpusztulnia. Egy pillanatig azt éreztem, hogy a 13 éves fiú, aki kapcsolatba kerül a rabbival, egy ilyen helyzetet teremt.

Tudatosan törekedtem arra, hogy legyenek olyan szereplők, akik csupán villanásnyi időre tűnnek fel a regényben, és ezáltal ne tudjunk meg róluk túl sokat, pusztán dramaturgiai szerepük legyen a történet szempontjából. Több ilyen figura van a könyvben, a viceházmester Számvald az elején, akinek gyakorlatilag csak az a dolga, hogy rajta keresztül megérezzük a korszak teljes kilátástalanságát, és a deprimálódást. Vagy az említett gyerek, akire csak azért volt szükségem, hogy rajta keresztül is visszatükrözzem, felnagyítsam a rabbi őrlődését, félelemérzetét, de valójában azon túl neki sem akartam nagyobb terepet szánni. Azt gondoltam, hogy ha nem is monodráma-szerűen, de azért szövegileg sikerült valamennyire megoldanom ugyanazt, amit a Saul fia rendezőjének, hogy a kamera nagyon közeliben nézze a főszereplőket, a többiek pedig elhomályosuljanak, de azért hozzáadjanak a filmhez. Amire rá akartam fókuszálni, az Rókeáh és Magda. Az összes többi szereplő – még Krisztina is egyébként –, csak nagy vonalakkal van odaskiccelve, mert nem akartam a lelkükkel foglalkozni, merthogy ők csupán kellékei a történetnek. Ahhoz, hogy megértsük a két főszereplőt, nyilván kellenek más emberek is köréjük, de az ő küldetésük csak annyi, hogy hozzáadjanak az értelmezéshez.

_1a_mezei_mae_rk-35354.jpg

Kétségtelen, hogy Áron Rokeáh és Magda lelki őrlődése áll a regény középpontjában, de míg a lány belesodorja magát ebbe a csapdahelyzetbe, a rabbi gyáva döntést hoz. Miért volt törvényszerű, hogy egyik főszereplőd sem kaphat felmentést?

Soha nem foglalkoztattak a pozitív vagy boldog végkimenetelű történetek. Filmekben is gyűlölöm a happy end-es mozikat, mert azt szeretem, ha a főhős elbukik, vagy összetett, sokdimenziós, esetleg negatív karakter. Bőségesen kapok olyan kritikát, amiben a jellemfejlődés hiányát kérik számon a regényen. Azt persze belátom, hogy van egy ilyen valós és teljesen elfogadható igény az olvasóban, de 24 óra leforgása alatt nagyon kevésszer szokott előfordulni felnőtt emberek életében, hogy a személyiségük átalakuljon. Egy adott pillanatot vágtam ki az idővonalról, ami egy nap, és ez nem elegendő arra, hogy bárki gyökeresen megváltozzon. Ennyi idő alatt az derülhet ki, hogy vacak emberek vagyunk, és el tudunk bukni az adott helyzetben. Ad abszurdum végzetesen rosszul teljesítünk, belesodródunk egy olyan szituációba, amiből nem tudunk kijönni. Csupán annyira futja 24 óra alatt, hogy feketén-fehéren kiderüljön: bénák vagyunk, esendőek, de annak nem látom reális esélyét, hogy lelkileg eljussunk valahonnan valahova.

Hihetetlenül pontos, ahogyan megrajzolod a leszbikus pár közötti csendek feszültségét. A történelmi figura megjelenítéséhez másfajta kutatómunka szükséges, mint a hétköznapi pillanatok hiteles tolmácsolásához is. Honnan ez a beható ismeretanyag?

A helyzet az, hogy sokdanos, feketeöves vagyok az emberi párkapcsolatok elbaltázásában. Erről a volt csajaimat kellene megkérdezned… Azt azonban mindenki tudja, aki valaha együtt élt egy másik emberrel, hogy mindig bekövetkezik az a pillanat, amikor képtelenség megszólalni, de amikor nem mondasz semmit a másiknak, akkor is folyamatosan beszélsz hozzá. Nálam az van, hogy ránézésre csendes, vagy, ahogy azt a volt csajaim nevezik, kataton melankóliában ülök a kanapén egy fröccsel a kezemben, de közben belül hihetetlen mozi megy. Beszélek hozzájuk. Elmondom, amit gondolok, válaszolnak, nem válaszolnak, megértem, továbbviszem a gondolatot, tehát fejben ezerszer lejátszok minden beszélgetést oda-vissza. Ez idő alatt ők meg azt látják, hogy csak ülök, és mérhetetlenül hülyén bámulok. Ilyenkor persze magamat is figyelem, tehát pontosan látom, hogy mi zajlik. A két regénybéli nő között, ez ugyanígy megtörténik, mert a nemek között szerintem nincs különbség. Az anyaggyűjtés tehát nem csak házon kívül történt.

Ez idáig még nem esett szó a szövegtest szikárságáról, ami attól izgalmas, hogy a szófukar belső monológok közé, nagyszerű nyelvi leleményeket csempésztél. Mennyi energiát fordítottál arra, hogy meglegyen ez a fajta ellenpontozás a regényben?

Először is a párbeszédet mint műfajt nem kedvelem, így nálam ez nem létező írói opció. A szövegben pedig ez úgy épül fel, ahogy azt te is pontosan látod, hogy szó, mondat, bekezdés = történet. Nekem fontos az alulról építkezés. Éppen ezért van az, hogy sokszor egy teljes napom rámegy egyetlen, a könyv vagy szöveg szempontjából kulcsfontosságúnak érzett mondat kitalálására. Folyamatosan benne élek a szövegben, és ezerszer képes vagyok javítani rajta, amíg nem lesz olyan, mint amilyennek elképzeltem. Úgy szöveg nem kerül ki a kezemből, hogy ne gondolnám azt, hogy az rendben van. Nyilván van egy erős igényem a nyelvi megformáltságra, ami a szövegírói koromból rám ragadt, de ugyanakkor azt is nagyon szeretem, ha egy mondat egyszerre szép és szikár. Zoltán Gábor Orgiájában vannak olyan jelenetek, ahol összesen három mondattal, vagy akár csak néhány szóval, mindent el tud mondani a testiség kapcsán a szerző. Ezt fantasztikus teljesítménynek látom. Egyébként ezért is imádom a magyar nyelvet, mert nagyon sok olyan csodás írónk van, aki hihetetlen tömören képes elmondani a lényeget.

Ha már az Orgiát említetted, Zoltán Gábor mondta nekem egy interjúban, hogy annak a kornak a velejárója volt, hogy nem nagyon lehetett tisztának maradni, vagyis az emberek „lefeketedtek” akkortájt. Az állítás igazsága a te regényedből is visszaköszön, hiszen Krisztina megtehetné, hogy simán kilép az ajtón, és otthagyja azt az élhetetlen kapcsolatot, de ezzel szemben a Horthy-rendőrség kezére adja a szerelmét.

Állati érdekes, mert már szinte teljesen végeztem a regényemmel, amikor az Orgia a kezembe akadt, és megdöbbentem, hogy azok a részek, amelyeket Zoltán Gábor dokumentumokból rakott össze, vagyis, hogy a nemzsidók mit műveltek a zsidók testével, bizonyos értelemben én is megmutatom a könyvemben. S miközben olvastam az Orgiát, többször megálltam, hogy te jó teremtőm, ugyanezt írtam meg egy háromoldalas fejezetben, ami ott, abban a regényben többször megjelenik. Vagyis nem elég a szellemi megalázás, a kirekesztés, a numerus clausus, de a testüket is meg akarták törni. S ez volt a Zsigmond nevű szereplőm vágyában is, hogy maga alá gyűrje Magdát, és kiderítse, hogy mitől mások a zsidók, mint a nemzsidók. Ahogy az is tény, hogy Krisztina nemcsak szavakkal – büdös kurva zsidónak nevezve Magdát – alázza meg a szerelmét, hanem szó szerint a vesztét okozza.

A könyvedben a testiség dominánsan jelen van, de ebben is a visszafojtottság az, ami szembetűnő. Vagyis a meg nem történt mozdulatok erotikája az, ami sok esetben vágykeltő. Ha lehet így fogalmazni, ebben a regényben még az erotika is elcseszett.

Valóban így van, mert szerintem, amikor két ember egy térben van, akkor a testük is érintkezik. Még akkor is így van, ha vadidegenekről beszélünk, mivelhogy egyfajta viszonyba kerülnek egymással ezek a testek, ami lehet jó is, meg rossz is. Minden azon múlik, hogy kapcsolatba tudnak-e lépni egymással vagy sem. Amikor a két nő közül az egyik úgy kel fel, hogy haragszik, és azt a másik megérzi, akkor a testük is másként reagál. Van olyan, amikor kibékülünk egy kapcsolatban, de a testünk nem engedelmeskedik. Az erotikát annyiban tudom használni, amennyit hozzáad a történethez, és ez az „elcseszettség” tökéletesen bemutatja azt, amire gondoltam. Vagyis: a hallgatás, a testek csendje, valamint ebből az egészből való szétfeszülés az, ami aztán árulásokban kulminálódik.

_4a_mezei_mae_rk-35372.jpg

Megírtad, kiírtad magadból azt, ami régóta foglalkoztatott, de egészen biztos, hogy már megvan az újabb a téma, ami az áruláshoz hasonlóan ugyanúgy izgat. Miről/kiről írod a következő regényt?

Nagyon visszafogottan beszélnék az újabb könyvemről, mert még csak hatvan oldal van meg belőle, de azt elmondhatom, hogy ebben a testi kiszolgáltatottság lesz a középpontban. A történet maga a nyolcvanas évek végén a Gerbeaud-ban játszódik majd, ahol a zsúrpubik, illetve az idősebb hölgyek fura, üzletszerű világába kerül be egy fiatal vidéki fiú. Ez a fiú belekeveredik abba az éjszakai életbe, ami a nyolcvanas évek Váci utcáját jellemzi… Nagyjából ez lesz a történet kerete, és miután rendesen nekifeszülök, ezúttal egy egész hétig tart majd a regényidő. Ha rendesen dolgozom, akkor a következő ilyen vékony kis könyvecske nagyjából másfél év múlva lesz meg.

Van már munkacíme?

Van. Egyelőre: visszatérő. Ez a szó azért nagyon izgalmas számomra, mert héberül azokat is így hívják, akik a valláshoz visszatérnek.

Addig is, amíg megírod az újabb regényt, elképzelhető, hogy az Utolsó szombat megjelenik angolul, vagy/és film készül belőle?

A regényt elküldtem Groó Diának (magyar filmrendező, forgatókönyvíró – a szerk.), aki nagyon lelkes volt, amikor elolvasta. Érdekes módon van egyébként ennek a történetnek egy előképe, éspedig Benedek István Gábor Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte… címmel írt filmregénye, amely kitágítja az általam tárgyalt kontextust. Ebben az 1998-ban megjelent könyvben, amelyik Újszászy István tábornok, Horthy kémfőnöke és Karády Katalin szerelmi történetét dolgozza fel, feltűnik a belzi rebbe – Áron Rokeáh – figurája is. Tehát lehet ebből egy kicsit mozgalmasabb filmet is csinálni, magyarán kinyitni a házból, és akkor az üldöztetés, a rendőrség, akciójelenetek is lehetnének benne. Ugyanakkor az Utolsó szombatban is minden benne van elvileg, ami egy filmhez kell.

Szerző: Hegedűs Claudia

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr6214197119

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.