Olvass!

KönyvesBlog

A tenger titokzatos varázsa

2018. szeptember 02. forgáchkinga

het_konyve.jpg

Morten A. Strøksnes Tengerkönyvét a legjobb egyből a tengerparton olvasni, vagy akkor, amikor éppen utazni készülünk, mert ha egyszer belefog az ember, olyan enyhíthetetlen vágyat kezd érezni a sós víz és a hullámok iránt, amit muszáj valahogy csillapítani. Ha valaki már megtapasztalta életében ezt a hívást, a tenger semmihez sem fogható hangulatának vonzását, akkor nagyon érteni és szeretni fogja ezt a regényt. A Tengerkönyv sokrétegű történet a nagy hal kifogásáról, az óceánok múltjáról és jövőjéről, a bennük élő titokzatos és furcsa lényekről, valamint mitológiáról, történelemről és irodalomról.

Morten A. Strøksnes: Tengerkönyv - Sós történet barátságról, kalandról és a felszín alatt nyüzsgő életről

Fordította: Szöllősi Adrienne, Jelenkor Kiadó, 2018, 365 oldal, 2999 HUF

 

„Három és félmilliárd év telt el az élet első primitív formáinak megjelenése és Hugo Aasjord késő esti telefonhívása között.”  A könyv nem árul zsákbamacskát, már a legelső mondatával erősen sugallja, hogy milyen távlatokra számíthatunk a későbbiekben, hogyan fogunk észrevétlenül ugrálni a beláthatatlanul messzi múlt és a jelen összefüggései között. A kettősség, ami ebben a nyitómondatban is benne van, meghatározza az egész regényt, mivel az szintén egyszerre szól két ember különleges barátságáról, és a tengerhez kapcsolódó tudományos és irodalmi szövegek egymásra olvasásról. Az egy évet felölelő cselekmény ugyanakkor nagyon egyszerű: két norvég férfi – az elbeszélő és egy különc festő, bizonyos Hugo – úgy dönt, hogy együtt megpróbálja kifogni a tenger egyik legnagyobb és legveszélyesebb ragadozóját, a grönlandi cápát.

Bár a kezdet egy igazi vad halászkalandot ígér, a könyv nagy részét nem az akció, hanem egyfajta szemlélődés teszi ki, úgyhogy, ha valakit az izgalmas fordulatok, vagy az emberi dráma vonz, akkor csalódni fog. A Tengerkönyv sokkal inkább szól a természet csodáiról, a mélységekben lakozó állatokról, és az élet létrejöttének rejtélyes körülményeiről. Emiatt arányaiban több benne leíró és a magyarázó rész, mint a konkrét esemény, valójában a kis kerettörténet csak apropóul szolgál a nagy egész elmesélésének.

„A víz és a meditáció egymástól elválaszthatatlan fogalmak.” Herman Melville híres mondata nem véletlenül bukkan fel egy ponton az elbeszélő gondolatfolyamában. A csaknem négyszáz oldalnyi történet maga is olyan, mint egy hosszú alámerülés a tengerben. A nyugodt, lassú folyású szöveg már-már meditatív hatással bír. Főleg, ha hozzátesszük, hogy ma milyen kevés az olyan könyv, ami megengedi magának a lassúságot, a sok természeti leírást. Ebben a történetben van erre idő. A narrátor a tenger minden aspektusát körbejárja, a színét, az illatát, a szeleket, a hullámokat. Ír a víz eredetéről, a tengerek születéséről, a halászatról, az ókori mítoszokról, a világítótornyokról, a szigetekről, a hajókról és a fjordokról, mesél az óceán nyugodt és haragos napjairól.

Mindez azonban nem öncélúan történik, a Tengerkönyvbe szándékosan elképesztő mennyiségű tudás lett belesűrítve. Ha valaki ezeket az információkat magától próbálná összeszedni, több száz könyvet kéne elolvasnia hozzá. Strøksnes a sok-sok ténnyel egy teljes perspektívaváltást alapoz meg: a földről a tengerre, az emberről a világegyetemre helyezi a hangsúlyt. Azzal kezdi, hogy a táj, amit látunk, valójában csak megemelkedett tengerfenék. Hogy a bolygónkat arányaiban sokkal több víz borítja, mint szárazföld, ezért logikusabb lenne Tengernek hívni, mint Földnek. Hogy bár azt hisszük, mindent tudunk a többi élőlényről, valójában még korántsem fedeztük fel az élet összes formáját, mert még mindig alig van fogalmunk róla, hogy mi van az óceánok fenekén. És hogy mindeközben a világűrben több ember járt már, mint odalent.

„Fogalmunk sincs róla, mi zajlik a tükörhártya alatt.”

Ezután rengeteg érdekességet oszt meg a tengerben lakó állatokról, kezdve természetesen a grönlandi cápával, amely a vadászat tárgya. De hosszan ír a kardszárnyű delfinekről, a bálnákról, a különleges világító vízi élőlényekről, a medúzákról, vagy más egyedi képességekkel megáldott halakról. És bár a szövegbe nagyon sok tudományos információ van beleszőve, mindeközben hemzseg az irodalmi hivatkozásoktól és intertextuális utalásoktól is. Ugyanúgy felbukkan a történetben motívumszinten az Odüsszeia, mint a Moby Dick, a bibliai Jónás sorsa, a Nemo kapitány, A részeg hajó vagy Az öreg halász és a tenger.

„Tudjuk, hogy a nagy hal ott úszik alattunk, és mi biztosak vagyunk abban, hogy kifogjuk majd.”

Ráadásul van a Tengerkönyvnek még egy fontos aspektusa: a környezetvédelem. Nincsenek benne hosszú monológok a téma jelentőségéről, viszont sok tény elhangzik. Például, hogy évente körülbelül 1 millió tengeri madár és 100 000 tengeri emlős veszíti életét a műanyag szemét miatt. Vagy hogy a vizek kémiája átalakulóban van, és ettől kipusztulhatnak az állatok, aminek beláthatatlan következményei lesznek ránk nézve is.

„Vigyázhatnánk jobban a tengerekre.”

Hugónak és barátjának „sós története” azonban mindenekelőtt mégis a tenger iránti mániákus vonzódásról szól. Az emberekhez kapcsolódó érzések tulajdonképpen meg sem jelennek a regényben, a víz iránt érzett szerelem viszont minden egyes mondatból kiérződik. A rajongás éppúgy irányul a hajókra, a halakra vagy a világítótornyokra, mint a tengeren érzett nyugalomra, és a veszélyes hullámok okozta adrenalinra. A Tengerkönyv ezért elsősorban azoknak szól, akik osztoznak ezekben az érzésekben, akik értik, mit jelent a végtelen víztükör iránt érzett vágyakozás.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr4414214187

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.