Olvass!

KönyvesBlog

Péntek Kamilla: Az unikornis

2018. szeptember 10. .konyvesblog.

unikornis.JPG

Szívmelengető középkor című kiállításához kapcsolódóan mese- és novellaíró pályázatot hirdetett a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum. A gyerekek két korosztályi kategóriában pályázhattak és több kiállítási tárgy közül választhattak (volt köztük oroszlánalakú kályhaláb és mézeskalácsforma a sárkányt legyőző Szent György alakjával – a teljes listáért katt IDE!), ezek köré szőtték történeteiket. A pályázat lezárult, mi pedig itt, a Könyvesblogon megmutatjuk a legjobbakat. A 14-18 éves korosztályban második lett Péntek Kamilla Az unikornis című írásával. 

Péntek Kamilla: Az unikornis

Anna világéletében azért tanult, olvasott, és járta be a világot, hogy hazatérvén gyerekekkel, a jövő nagy reményeivel és várományosaival dolgozhasson. Úgy érezte, mindent tud róluk: ismeri az összes táblás és kártyajátékot; pontosan tisztában van azzal, hogy hiába mondja el ezerszer, hogy a (zöld trutyinak kinéző) spenót milyen finom és édes, biztosan nem fogják megenni; és úgy hitte, a legtöbb gyerekmesét is átlapozta a több száz kötetecskében, amik a kezébe kerültek az esti, szabadnak tetsző órákban.

Aztán be kellett látnia, hogy tévedett.

Sanyika ugyanis olyan módon játszott a dobókockákkal és a kártyákkal, ahogyan senki más.

Sanyika a spenótot is buzgón kanalazta az ebédlő kockás terítőjű asztalánál ülve és olyan meséket tudott, amikről Anna még sosem hallott.

Sanyika egy öt éves kisfiú volt, nagy, zöld szemekkel, kócos, szőke hajjal, kerek, pirospozsgás arccal és csempe kis fogacskákkal, amik folyvást kilátszódtak, amikor csengő hangján kacagni kezdett. Sokat nevetett, annak ellenére, hogy a Sors írója, hegyes végű tollát az ujjai közt forgatva, minden erejét latba vetve azon igyekezett, hogy elvegye tőle a kedvét. A fiú ugyanis súlyos daganattól szenvedett, ami sorra, szinte hónapról hónapra újult ki a fejében. Alighogy elhagyta a kórtermet, már mehetett is vissza, az utóbbi időkben a plüssmaciját általában már el sem hozta a második emeleti 22-es kórházi szobából, mert tudta jól, hogy felesleges. Annyit ért volna el csupán, hogy szegény Maci tengeri, vagy ahogyan ő mondta „bőröndi” beteg lesz a sok utazástól, amit nagyon nem szeretett volna. Hiszen ez a barna bundás, nyakkendős plüss volt Sanyika legjobb barátja. És lényegében az egyetlen is.

Anna legelső munkahelyén, a legelső munkanapon találkozott először a fiúval. A Szigeti Gyermekotthon sárga épületét nagy, gondosan ápolt nyírfák vették körül. A nyitott ablakokban a szél játékosan babrálta a fehér függönyöket melyek könnyű vászna között gyerekhangok szűrődtek ki – a délutáni csendes pihenő ellenére.

Az otthonban árva gyerekek laktak, akikért sok felügyelő, tanár, takarító és konyhás néni dolgozott. Kirándulni jártak, nyaranta a Balatonra is lementek egy hétre és már novemberben elkezdtek minden egyes évben készülődni a karácsonyra, amikor is az angyalkák ajándékokkal lepték meg a jól viselkedőket. Anna nagyon boldog volt, hogy csatlakozhatott azok közé, akik a szegény, egyedül maradtakon segítenek. Rengeteg könyvet, játékot, színes ceruzát és papírt hozott magával és már alig várta, hogy megismerkedhessen a ház lakóival.

A kicsikhez osztották be az első három hónapra, tekintettel arra, hogy még csak pályakezdő. A ráncos arcú, tépett hajú és rikácsoló hangú Irénke nénit –a legnagyobbak „daduskáját” - elnézve Anna arra következtetett, kollégái nem akarták, hogy már az első hetet követően őszülni kezdjenek a hajszálai.

A nap folyamán gondosan átnézte a gyerekek névsorát, bejárta az otthont és kiötletelte, hogy mit fognak csinálni az este. Megfogadta, hogy jó barátjuk, jó tanáruk és volt anyukájuk helyett az új mamájuk lesz a kis gyerkőcöknek.

*

Anna egy hét múlva döntött úgy, hogy odamegy Sanyikához és kérdőre vonja.

Nem nagyon akarta bevallani magának, de zavarta egy kicsit, hogy a fiú sosem vett részt a Ki nevet a végén és a Puzzle játékokban, nem figyelt oda, amikor felolvasta a Hetvenhét magyar népmese egyikét és hogy mindig ötször kellett szólni neki, hogy bújjon végre ágyba.

Emellett felettébb kíváncsi is volt. Miért érdekesebb kifelé bámulni az ablakon, mint játszani és mesét hallgatni? Merthogy Sanyika, amint felbattyogott a lépcsőn a társai után, a tetőablakhoz húzta a székek egyikét, felmászott rá és a párkányra könyökölve órákig nézte a sötét, csillagokkal pettyezett eget. Órákig, mozdulatlanul. Minden egyes nap.

Annának sötét gondolatok fészkelték be magukat a fejébe. Tudott a fiú betegségéről, a kollégái figyelmeztették, hogy ne barátkozzon olyan nagyon össze vele, mert… mert bármikor mennie kellhet. Vissza a 22-es kórterem szappan illatú szobájába vagy akár egy másik, egy távolabbi helyre, ahonnan nem térhet haza, hogy ábrándos képpel nézegessen esténként ki az ablakon.

Anna olykor megijedt, hogy Sanyika netán pont ezen gondolkodik. Vajon milyennek látja egy ötéves a halált? Fél tőle vagy nemes egyszerűséggel elfogadja, fel sem fogva, hogy milyen igazságtalanság lenne ilyen rövid idő után búcsút mondani az életnek?

Vagy netán az fájt neki, hogy Macitól kellett búcsút vennie, amikor legutóbb a kórházban hagyta? Lehet, hogy csak kis nyakkendős barátja hiányzott neki. Esetleg a szülei…? Akármi állt a dolog mögött, Anna ki akarta deríteni.

Miután elpakolta a könyveit és leoltotta a lámpát, hogy a többiek a takarójuk alá bújva nyugovóra térjenek, csendesen az ablakhoz sétált. Egy ideig halkan nézte Sanyikát, aki kerekre tágult szemekkel bámult kifelé. Sápadt arcára néha kiült némi sóvárgás és vágyakozás, úgy tűnt, mintha várt volna valamire. Emellett –fáradt szobatársaival ellentétben –felettébb ébernek is tűnt. A többiekkel ellentétesen élte a mindennapjait. Míg mindenki más odakint fogócskázott, ő keresett egy árnyékos padot, ahová leült és laposakat pislogva, fejét a tenyerében tartva nyitott szemmel durmolt. Este azonban egy csapásra elillant a fáradsága és lelkesen, szinte transzba esve húzta oda a széket az ablakhoz. Anna gyanakodott rá, hogy egész éjszaka képes volt az eget kémlelni, azért bóbiskolt el folyvást délután. Egész éjjel az eget kémlelni…

Odalépett a fiú mellé és a párkányra könyökölt. Tisztán látta a csillagképeket és a lassan telivé dagadó fényes holdat is.

Sanyika nem törődött vele, még csak a jelét se mutatta annak, hogy észrevette volna. Így hát megköszörülte a torkát és kinyögte az első kérdést, ami az eszébe jutott:

-Megszámoltad már valaha a csillagokat?

Sanyika lassan felé fordult. Kellett egy kis idő, mire beazonosította Annát és a hangok, melyek elhagyták a lány száját a tudatához értek.

-Nem –felelte. - És te?

-Én sem. Azt mondják végtelen sok van.

Anna szörnyen butának és ügyetlennek érezte magát. Honnan is tudhatná a fiúcska, mi az, hogy végtelen? És miért számolta volna meg a csillagokat? Jó, ha tízig eljut valahogy, az ujjacskáin haladva.

Kihúzta magát és minden teketória nélkül a közepébe vágott:

-Miért nézed őket?

Ismét beletelt néhány másodpercbe, mire Sanyika levette a tekintetét a horizontról és hajlandó lett összerakni az újabb kérdés szavait a fejében. Miután mindez sikerült így válaszolt:

-Szépek, nem?

-De, végül is –habozott Anna. Nem akart túlzottan kioktatónak tűnni, mint egy tanár, aki megmondja, hogy mikor mi a helyes és mit kell csinálni, így igyekezett finoman fogalmazni a fiúcskának. -Viszont rengeteg dolog van, ami nem csak szép, hanem szórakoztató is. Játszhatnál velünk Ki nevet a végént, kártyázhatnál és biztos vagyok benne, hogy ha odafigyelnél, az esti mesék is tetszenének.

Sanyika töprengő arcot vágott. Immáron Anna szemébe nézett, nem a csillagokra és a lány végre kezdte úgy érezni, hogy nem egy távcsővel beszélget, aki három szónál nem tud és nem is akar többet mondani. Türelmesen várta hát a fiú válaszát.

-Régebben játszottam –szólt Sanyika. - Mindig én voltam a sárga bábukkal. Sosem értettem, mi a dolog lényege, csak lépkedtem velük előre, aztán amikor valaki felkiáltott, hogy „Győztem!”, hangosan felkacagtam, mert a dobozra azt írták, hogy „Ki nevet a végén?” Hát én! - ahogy ezen elmosolyodott, kivillantak csempe fogacskái, a szemei pedig fényesebben csillantak meg, mint a csillagok. - A meséket is meghallgattam. Kívülről fújtam azt, amikor a dolgos lány elnyeri a jutalmát, a rest pedig méltó büntetését. Azt is szerettem, amikor Mátyás, az igazságos szakadt ruhába öltözött és a történet végén elfenekelte a bírót –ezen megint nevetni támadt kedve, csakúgy, mint Annának, aki nagyon megkönnyebbült a fiúcska szavait hallva. Mégis rendes gyerek, társasozik és ismeri a népmeséket.

-De, mindez régen volt így – komorult el egy kissé Sanyika arca, amit lassan visszafordította az ablak felé. - Mert akkor még nem tudtam róluk.

-Kikről? - értetlenkedett Anna.

-Hát az unikornisokról. Őket keresem az égen.

A lány ösztönösen kitekintett, de az apró pöttyökből álló csillagképeken és a holdon kívül semmit sem látott. Csalódottan igazította meg a szemüvegét, mígnem rájött, hogy mik után is kutakodott ő valójában. Igen, lovaknak kellett volna ellibbennie előttük.

-Mióta keresed őket? - kérdezte udvariasan.

A fiú mély levegőt vett és folyni kezdett belőle a szó:

-Tudod, az előtted lévő lány, Lilla mesélt az unikornisokról. Már nagyon untuk a meséket, amiket felolvasott esténként és mondtuk neki, hogy valami újat szeretnénk hallani. Olyat, amiben nincs se királyfi, se elvarázsolt béka, se pásztorfiú. Helyettük egy lóról, egy papagájról, egy tüsszentésről és egy csillagról akartunk hallani. A lovat biztos, hogy Julcsi kérte, a papagájt Dani, a többire nem emlékszem. A mesére viszont igen, tisztábban, mint azokra, amiket már százszor hallottam előtte, úgy, hogy ezt csak egyetlen egyszer. De akkor bizony csodálatos volt! Lilla idevezetett minket, pontosan ehhez a párkányhoz és elmesélt nekünk mindent róluk, az unikornisokról. Meg is mutatott egyet.

-Nekem is látnom kellene őket? - kérdezte Anna, újfent kitekintve az égre.

-Most nem –kukkantott ki Sanyika is. - Ritkán járnak erre. Az egész mindenséget beutazzák, ami nagyon nagy. Persze nekik nem akadály. Olyan sebesen repülnek, mint senki más –ezerszer gyorsabban, mint a papagájok. Mi, emberek nem is látjuk őket úgy igazából, csupán egy fényes csíkot, ha átszállnak az égen –előrenyúlt, mintha el akart volna kapni egy ilyen csíkot. - Nem is unikornisnak hívjuk őket, hanem hullócsillagnak.

-Óóó –Anna végre mindent megértett. Őszinte csodálattal emelt kalapot előző kolléganője előtt, akinek a fantáziája egy íróéval vetekedett. Neki sosem jutott volna eszébe ilyet kitalálni, talán a már meglévőket, A rest és a rút lány vagy a Mátyás király és a kolozsvári bírótörténetét sem tudta volna átírni. Ráadásul az unikornisok históriája még véget sem ért!

-A szarvukban varázserő lakozik –folytatta izgatottan Sanyika. - És ha tüsszentenek egyet, vagy megrázzák a sörényüket, fehér kavicsok és virágszirmok hullanak a földre. Ezért van annyi fehér virág a kertekben, azokat mind ők ajándékozták nekünk! Gyógyítani is tudnak és nagyon sokáig élnek. Sosem vesznek össze, olyanok, mint egy nagy család. És a szülők… a szülők sem hagyják soha magukra a csikóikat –a fiúcska halkan fejezte be mondandóját, s ábrándos szemmel meredt kifelé. Annának egészen összefacsarodott a szíve. Már értette, miért tetszenek annyira ezek a mágikus lovak Sanyikának.

- A hullócsillagról úgy tartják, teljesíti a kívánságodat –jutott eszébe hirtelen.

- Igen, azok az unikornisok –bólogatott ismét vidáman a fiú. - Aki jó és szépet kíván, annak az álma valóra válhat. Ezért keresem őket ennyire –fogta újra csendesebbre, szinte suttogóra a hangját.

- Szeretném, ha meghallanák a kérésemet.

- Mi az?

- Azt tilos elmondani! - kiáltotta Sanyika olyan hangosan, hogy páran morogva fordultak meg az ágyukban. - Jaj, bocsánat… Szóval, ha elmondjuk, nem válik valóra.

- Igen, azt hiszem, én is így tudom –mondta Anna. Csak kíváncsi voltam. A társaid nem szoktak csillagot, vagyis unikornist lesni?

- Nem – rázta a fejét a fiú, majd mosolyra húzódott a szája. Tudják, hogy túl rosszak ők ehhez.

*

Ha a többiek rosszak voltak, mert olykor kigáncsolták vagy felpofozták egymást, akkor Sanyikára tényleg rá lehetett aggatni a „kisangyal” jelzőt. Virágot szedett, a porba rajzolgatott egy bottal –általában hosszú sörényű, karcsú lovakat. Ha a többieknek nem kellett, a kártyát és a társasokat is lehozta magával az udvarra, igaz, meglehetősen rendhagyó módon játszott velük. A színes

kártyalapokból folyvást azt próbálta meg kiokoskodni –a jövendőmondókhoz hasonlóan –, hogy mikor fog legközelebb hullócsillagot látni, a Ki nevet a végén? sárga, kék és zöld bábuiból pedig rendre unikornisokat épített. Amikor összedőlt a készülő egyszarvú, hangosan felnevetett és lelkesen újból nekilátott, egy nap akár hússzor is. Csak akkor volt hajlandó abbahagyni a munkát, amikor ebédelni vagy uzsonnázni hívták őket.

A keddi főzelékes napon harminc gyerek egyszerre ült le az ebédlő kockás terítőjű asztalaihoz és huszonkilenc vitte közülük vissza érintetlenül a tál gőzölgő spenótot. Az az egy, aki buzgón tömte magába persze Sanyika volt. Repetát ugyan nem kért, de az utolsó kanálig mindet megette. Anna sejtette, hogy ennek is a fiúcska imádott lovaihoz van köze, de azért megkérdezte tőle, amikor –immáron szokásukhoz híven –együtt nézték este az eget.

- Azért eszem meg, mert zöld és majdnem fűből van –magyarázta a fiú. - Pont olyan, mint amit az unikornisok is nagyon szeretnek.

- Hát, a kis csikók biztos jól megerősödnek tőle. Tele van vitaminnal –bólintott Anna.

- Persze, hogy erősek! Csak úgy világít bennük a varázslat. Az a legügyesebb közülük, aki a legtöbb virágszirmot szórja a földre egy tüsszentéssel. Sokat kell enniük, hogy megerősödjenek ehhez – Sanyika felemelte és megvizsgálta a karját. Én is erősödöm –állapította meg –, már nem vagyok olyan vézna. Ugye?

- Nem bizony –biztosította a lány, majd elfordult, hogy a fiúcska ne lássa az arcát. Egyáltalán nem volt ugyanis jó bőrben. Közeledett a hónap vége, amikor Sanyika mindig belázasodott, legyengült, megfájdult a feje és kórházba kellett mennie. Ennek a rémes tendenciának már kezdtek is kiütközni a tünetei: Sanyika nehezebben vette a levegőt, a feje pedig le-lekókadt a vállára, ha sokat nézelődött valamerre.

- Bárcsak repülni is tudnék –álmodozott tovább a fiú. Te szeretnél?

- Repülni? Nem tudom… Egy kicsit tériszonyos vagyok. Meg amilyen magasan és gyorsan szállnak ők, nem is látnék semmit abból, ami alattam van. Nem tudnék integetni nektek – felelte Anna.

- Hm. Ez igaz. Én azért mégis szeretnék… És ha tudnék, tüsszentenék neked egy szép fehér virágot is. És megkeresném a mamám meg a papám odafentről, és meggyógyítanám magam meg a Tibit. Tudod, ki az a Tibi? Itt alszik alattunk, tíz éves és náthás. Akkora az orra, mint egy paradicsom! Hű, ő mekkorákat tudna tüsszenteni! Egy egész virágoskertet…

Anna csendesen hallgatta Sanyikát, akinek lassan gyöngyözni kezdett a homloka. Persze csak mondta és mondta tovább, míg hirtelen össze nem esett. Anna elkapta vékony kis testét és az ágyához vonszolta. Nem volt nehéz, szinte könnyebb, mint egy krumplis zsák, hiába az a sok spenót…

*

Sanyika ágya már öt napja üresen állt. A 22-es kórterem viszont emberek sokaságától nyüzsgött –orvosok és nővérek váltogatták egymást. Anna minden fél órában megkérdezte, hogy mi van a fiúval, de a kollégái sosem feleltek semmi konkrétat, olyanokat mondtak csupán, hogy „Majd talán jobban lesz” és „Az orvosok mindent megtesznek, ne aggódjunk”, ami azt jelentette, hogy Sanyika nem lesz jobban, és igenis nagy az ok az aggodalomra. Anna nagyon kétségbeesett. Fel-alá járkált a hálóteremben és dühödten csapta le az asztalra a társasjátékokat, a kártyapaklit és a mesekönyveket, hiszen ezek most az égvilágon semmit sem segíthettek. Szörnyen bosszantotta, hogy teljesen tehetetlen.

- Várjunk csak! - kiáltott fel hangosan. Hiszen igenis tehetünk valamit!

- Mi az? - néztek fel kérdőn a gyerekek, akik addig a kis vonattal játszottak a szőnyegen.

- Gyertek ide! - szaladt az ablakpárkányhoz Anna. Hozzátok ide az összes széket, hogy mind fel tudjatok állni rá! Siessetek!

- Várat építünk! - lelkendezett Julcsi, a szőke és egyetlen kislány, amint megragadott egy széket, és Danival, a vöröses hajú kis ördöggel az ablakhoz húzták.

- Ki fog megtámadni? - kérdezte izgatottan Jancsi. Lehetek én a kapitány?

- Senki se fog berontani ide –szögezte le szigorú hangon Anna. És kapitányra sincs szükség. Csak

arra, hogy mind nézzetek ki az ablakon. Régebben csináltatok már ilyet, ha jól sejtem.

- Igen, Lillával –felelte Julcsi. Unikornisokat kerestünk. Most is azt fogunk?

- Igen – válaszolta Anna. Meg kell kérnünk őket valamire. Ti mind nagyon jó és nagyon aranyos gyerekek vagytok, ezért biztosan meg fogják hallani a kívánságotokat. Tudjátok, Sanyikáról lenne szó…

- Imádja az unikornisokat –vágott közbe Dani.

- És folyton azt épít a bábuinkból. Az egyik kék el is veszett, szerintem kint hagyta az udvaron –mondta Jancsi, majd Annára nézett. Kérjük meg a lovakat, hogy találják meg nekünk azt a bábut? Anélkül csak egy törött gomb a negyedik kék…

- Nem, másról van szó. Sanyika beteg és meg kell gyógyulnia. Erre kérjük meg az egyszarvúkat.

A gyerekek egymásra pillantottak.

- Nagyon beteg?- kérdezte Dani. A nagyon szót erősen megnyomta, mintha tudná, mi történhet azzal, aki nagy nyavalyákkal küzd a kórházban rostokolva.

- Igen. Nagyon –felelte csendesen Anna.

A kis csapat megint összenézett.

- Akkor kívánunk valamit az érdekében –jelentette ki Jancsi.

Sokáig kémlelték az eget. Hiába fogócskáztak egész nap odakint, nem voltak álmosak. Most nem szabadott annak lenni, mert az égen cikázó unikornisokat fürgén kellett észrevenni.

-Ott volt egy, láttam! - sikította Julcsi úgy tíz óra tájt. Mindenki, az összes kis gyerek és a mögöttük álló Anna becsukta a szemét, összefonta az ujjait és Sanyikáért esedezett a varázslatos unikornisoktól.

*

Két nappal később Annának és a kollégájának, Tamásnak be kellett menni a kórházba. A férfi azt mondta, az a dolguk, hogy hazavigyék Sanyika holmijait: a pizsamáját, a színes ceruzáit, a kirakós játékot és Macit, a nyakkendős, barna medvét.

- Őt nem kell –tiltakozott Anna. Félő, hogy beteg lesz a sok utazástól. Megvárja ott a gazdáját.

- Már nem kell megvárni –felelte szárazon Tamás, kerülve Anna pillantását, aki egyből megértette: Sanyika holmijait fogják hazafuvarozni, nem Sanyikát.

Az egész napot végigsírta, még ebédelni sem ment be. A hátsó udvarban üldögélt, nagyokat hüppögve, amikor mégis megcsapta az orrát egy tál tarhonyás hús illata. Felnézett és Daniékat pillantotta meg, ahogyan felé siettek, kezükben az elemózsiával. Anna gyorsan letörölte a könnyeit, de piros arcát és megduzzadt szemeit nem tudta elrejteni.

- Mi történt Sanyikával? - kérdezte Jancsi. Az?

- Hát… - hebegte a lány. Mit feleljen egy ötévesnek? Hogy meghalt? Persze látta a gyerekeken, hogy pontosan tisztában vannak vele, mi az a halál. Aki az árvaházban nőtt fel, ismerte azokat a dolgokat, amiket a hozzá hasonlóknak még nem kellett volna. Veszteség, elhagyás, magány. Tudták jól, hogy ezek mit jelentenek.

Ennek ellenére derűsen néztek össze, majd ismét Annára.

- Ne sírj –mondta Julcsi, felé nyújtva a tál tarhonyás húst. Minden rendben.

- Már hogy lenne…? - kezdett kifakadni Anna, de Dani közbevágott.

- Igaza van. Minden rendben. Megtaláltuk a negyedik kék bábut egy fa tövében. Finom az ebéd, van hozzá édes káposzta. A nap is süt, tiszta az ég, szóval este is látni fogjuk. Megnézhetjük a csillagokat, Sanyika hátha eljön üdvözölni minket.

- Micsoda?

- Teljesült a kívánságunk –magyarázta Jancsi. Azt kértük az unikornisoktól, hogy Sanyika is váljon azzá. Hiszen ő is mindig ezt akarta. Amióta hallott róluk. Repülni akart, meggyógyítani a betegeket és játszani a kiscsikókkal.

- Azok tényleg cukik lehetnek –somolygott Julcsi.

- De ehhez az kellett, hogy új életet kezdjen. Nem?

Anna döbbenten meredt a kis csapatra. A feszült csendet végül Dani törte meg.

- Én az új életemben Mátyás király leszek. Vagy esetleg a Csillagszemű juhász.

Mindenki kiabálni kezdett, hogy mi szeretne majd lenni, ha egyszer arra kerül a sor. Királylányok, lovagok, varázslók nevei röpködtek a levegőben Anna feje fölött, aki csak ült ott, kezében a tarhonyás hússal.

Nem tudta elhinni, hogy egy ilyen mesétől elhalványult a gyásza és hogy akárhányszor Sanyikára gondolt, egy vidáman kacagó, zöld szemű kis unikornist látott keresztül szállni az égen.

Pedig el kellett, hogy higgye, mert amikor délután Tamással bementek a kórházba a fiúcska holmijaiért és vetett egy félő pillantást Sanyikára, a kerek, holtan is mosolygó arcra a következő volt írva:

„Elmentem az unikornisokkal.”

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr4414232337

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.