Olvass!

KönyvesBlog

Kovács Dominika: Pikkelyzöld

2018. szeptember 11. .konyvesblog.

Szívmelengető középkor című kiállításához kapcsolódóan mese- és novellaíró pályázatot hirdetett a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum. A gyerekek két korosztályi kategóriában pályázhattak és több kiállítási tárgy közül választhattak (volt köztük oroszlánalakú kályhaláb és mézeskalácsforma a sárkányt legyőző Szent György alakjával – a teljes listáért katt IDE!), ezek köré szőtték történeteiket. A pályázat lezárult, mi pedig itt, a Könyvesblogon megmutatjuk a legjobbakat. A 14-18 éves korosztályban harmadik lett Kovács Dominika Pikkelyzöld című írásával. 

Kovács Dominika: Pikkelyzöld

Szent György napja egyre közeledett, a parasztok pedig már számítottak a földesúr embereire, hogy elvigyék a kilencedet. A madarak alkonyi éneke még a földek szélén nőtt kicsi erdőből is elhallatszott hozzájuk. Ma is fáradtan tértek haza a kemény munka után, sóhajtozva és izzadtságtól nedvesen. Talán Etelka volt az egyetlen, aki még mosolyogva baktatott az otthona irányába. Sokan tudták róla, hogy még a nehéz fizikai munka után is meg tudta őrizni a jókedvét. Anyjától örökölt vörös haja kitűnt még a testvérei közül is, akik közül a második legfiatalabb éppen vele együtt gyalogolt hazafelé.
Etelkának összesen volt négy öccse és egy nővére. Három generációval élt egy fedél alatt. Az ő családjának a vályogháza állt a legközelebb a szomszédos faluhoz, így, ha szükség volt rá, ők vitték el a többi család elromlott szerszámait az ottani mesteremberekhez. Persze, ez csak ritkán történt meg, mert, ha lehetett, mindenki saját kezűleg javította meg a szerszámait. Ám, az előbbitől függetlenül, a családja semmiben sem különbözött a többi parasztcsaládtól. Dolgoztak, adóztak, és dolgoztak. Ebből állt az életük.
Miközben az öccsével szótlanul sétáltak egymás mellett, lassan haza is értek. Amint közelebb értek a házhoz, meghallották a veszekedés zaját. Minden este erre kellett hazatérniük. Az anyja és az apja mindig máson kaptak össze. Volt, hogy az ok még Etelka számára is nevetséges volt. Azonban, ki nem állhatta így látni őket.
–Vencel, te maradj itt! – kiáltotta az öccsének, miután már futásnak eredt a ház faajtaja felé. Tettre készen rontott be kicsiny épületbe és azonnal a civakodókhoz fordult. Hangosan ordibáltak egymással, heves kézmozdulatokkal nyomatékosítva szavaikat. Etelka nem értette, hogy mi lehet a vita tárgya, ahogy azt sem, hogy miért akarja beleütni az orrát. Nem szerette, ha az emberek ellenségeskedtek egymással.
Odalépett a szüleihez, és anélkül, hogy bármit mondott volna, megpróbálta szétválasztani őket. Ugyan eltolni semelyikőjüket sem tudta, de azt remélte, hogy fölhívhatja magára a figyelmüket. Talán akkor majd abbahagyják a civakodást.

–Tűnj el az útból! – kiabált rá az apja, de feléje se nézett. Egy gyors kézmozdulattal arcon csapta a lányt, miközben folytatta a vitáját. Etelka felszisszent a fájdalomtól, és tenyerét az ütés égő helyére tapasztotta. Ám, ennyi még nem állíthatta meg. Ismét megpróbálta lecsillapítani a szüleit, de mielőtt túl közel kerülhetett volna, az apja újból lecsapott rá. A feje búbján ütötte meg, jóval erősebben, mint az előbb. Etelka nem is tudta rezzenéstelen arccal tűrni a fájdalmat. Az ütés helye tompán sajgott és lüktetett, a lány szeme sarkában pedig könnyek jelentek meg. Arcát eltakarva elfordult és kiviharzott az ajtón. A döngölt földről a sárba lépett, de abban a pillanatban úgy érezte, még a tarlón is átfutna, ha csak úgy tudna távolabb kerülni az otthonától. Céltalanul szaladt át a földeken, mögötte egyre kisebb és kisebb lett a ház sziluettje. Talán hallotta, ahogy után kiáltanak, de nem törődött a többiekkel.
Csak ilyenkor nem tudta megtartani a mosolyát. A szívénél szorító érzést okozott a bánat. Önzőnek tartotta magát, amiért nem a szülei folytonos veszekedései miatt volt szomorú. Úgy érezte, hogy megtagadták. Pedig ő is tudja, hogy haszontalan, mégis… Ő a legsemmirekellőbb a testvérei közül. Az öccsei majd dolgos emberekké fognak fölnőni, a nála néhány évvel idősebb nővére pedig nem sokára már férjhez fog menni. Csak vele nem tudnak mit kezdeni…
Lassan abbahagyta a futást. Szipogva még egyszer megtörölte a szemét, majd fölnézett. Egy elgazosodott rét közepén állt, melyen a magas fű vagy a derekáig ért. Csak a tücsök ciripelt, az egyetlen fényforrás pedig a kéken világító Hold volt. A lágy szellő gyengéden hajtotta a magas fűszálakat, és a távolban magasodó fák susogó lombját. Kezdett lehűlni a levegő, de még egészen kellemes volt.
Leguggolt a földre a gazok közé, arcát pedig a tenyerébe temette. Nem tudta, hogy miért sír még. Azonban a könnyeket nem tudta elállítani. Nem tudta, hogy milyen sokáig kuporgott ott, szomorú nyögéseit visszafojtva. Nem volt ott rajta kívül senki, mégis halk akart maradni. Kár lett volna megtörni azt a békés csöndet.
–Miért sírsz?
Etelka fölkapta a fejét a hirtelen hang hallatán. A háta mögött, egészen közel hozzá, egy kisfiú álldogált, kíváncsian pislogva le a szipogó Etelkára. Csak néhány évvel lehetett fiatalabb a lánynál.
–Te meg mit keresel itt? – mondta félig suttogva, pirosra kisírt szemét újból megtörölve. –Hagyj békén.
–Szomorú vagy? – kérdezte a másik, figyelmen kívül hagyva Etelka utasítását.
–Tűnj el – vetette oda parancsolón a lány, és elfordult. A fiú nem mondott semmi többet. Néhány néma másodperc után már úgy vélte, hogy távozott, és végre békén hagyta. Csak remélheti, hogy nem csevegi el mindenkinek, hogy sírni látta. Ismét lecsukta a szemét, és már némiképp nyugodtabban merült bele a gondolataiba. Egy kicsit egyedül akar maradni. Ám, nem sokára észre vette, hogy megtörnek mellette a hosszú fűszálak, és a kisfiú lassan leguggol mellé. Etelka dühösen meredt rá, de úgy tűnt, nem tudott rá hatást gyakorolni.
–Miért vagy még itt? Azt mondtam, menj el.
–Nem akarok – mondta félvállról. Etelka talán vitába keveredett volna vele, ha már nem lett volna túl fáradt hozzá. Egy nagy sóhaj kíséretében fölemelte a tekintetét az égre. Nem mondott semmit a kisfiúnak. Csak megpróbált úgy tenni, mintha nem is lenne ott. Csináljon, amit akar.
–Szóval – szólalt meg újból a fiú. –, miért sírsz?
Etelka visszahajtotta a fejét, és fáradtan a másikra pillantott.
–Addig nem fogsz békén hagyni, míg nem válaszolok, igaz?
A kisfiú alig észrevehetően biccentett, és közben kíváncsian bámulta a másikat. Etelka valamiért úgy érezte, hogy megfigyeli.
–Csak a családom… – mondta egy sokkal halkabb hangon. – A szüleim mindig veszekednek. Rossz minden nap a kiabálásukra hazaérni. Nem akarom, hogy bántsák egymást, de… De bármit csinálok, úgy tűnik, csak egyre jobban megutálnak. Már biztosan nagyon bosszantom őket…
Ezután úgy ömlött Etelkából a szó, mint a vízfolyás. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de jól esett neki, hogy elbeszélheti a bajait. Jó érzés volt megszabadulni a sok negatív gondolattól, melyek már egy ideje fölgyülemlettek benne. Szinte el is feledkezett a mellette ülőről, úgy beszélt a semminek. Inkább magának. Úgy érezte, mintha megtisztulna, mintha egy tehertől szabadítanák meg. Ahogy elmesélte a bajait, saját maga előtt is világossá vált, hogy a helyzet korántsem olyan rossz, mint amilyennek eddig hitte. Könnyei már régen fölszáradtak, mire abbahagyta a beszédet. Miután elhallgatott, az egyetlen hang ismét a tücskök ciripelése maradt. Néhány másodperces csönd után, félve fölpillantott a másikra. Sajnálta a szegény kölyköt, akinek végig kellett hallgatnia a mantráját. Ám, a fiú cseppet sem tűnt unottnak vagy fáradtnak. Ugyan arckifejezése közömbös volt, Etelka érezte, hogy figyel.
–Sajnálom – mondta végül a lány. –, hogy olyan sokáig beszéltem.
A fiú megrázta a fejét.
–Ne sajnáld… Érdekes volt. Az emberek érdekesek.
Etelka furcsán nézett rá, de mintha a másik észre se vette volna a különös pillantásokat.
–Mellesleg – mondta nem sokára a lány, már némiképp jobb kedéllyel. –, hogy hívnak? Én Etelka vagyok.
–Én meg Szilveszter.
–Ó… Nincs valami beceneved? A Szilvesztert olyan hosszú kimondani – motyogta inkább magának, mint a fiúnak. – Anyukád hogy szokott szólítani?
Szilveszter egyenesen a másik szemébe nézett, de csöndben maradt.
–Tudom már! – kiáltott föl boldogan Etelka. – Szilnek foglak hívni!
Kérdőn a fiúra nézett, hátha le tud olvasni az arcáról bármilyen reakciót.
–Hívj, ahogy szeretnél – mondta vállvonogatva. Egy időre csönd állt be kettejük közt, melyet végül Szilveszter tört meg. – Te hány éves vagy?
Etelka összezavarodottan meredt a másikra.
–Nem tudom… Nem szoktuk számolni. De már nagyjából tizennégy telet megéltem. Talán.
–Akkor fiatal vagy – állapította meg Szilveszter.
–Te mondod? Szerintem fiatalabb vagy nálam.
–132 éves vagyok. Az még egy sárkánynak sem kevés – szögezte le. Kínos csönd állt be köztük. Aztán Etelkából kitört a nevetés.
–Most miért nevetsz? – kérdezte rezzenéstelen arccal.
Etelka nem tudott válaszolni a torkából föltörő röhögéstől.
–Én komolyan beszéltem – tette hozzá Szilveszter egy hűvösebb hangnemben, mely lefagyasztotta Etelka arcáról a mosolyt. A másikra nézett. A szeme elárulta, hogy nem hazudik.
–Hol vannak a szüleid? – kérdezte a lány ő is megkomolyodva.
–Nem tudom. Már jó sok ideje egyedül bóklászom.
Etelkának összeszorult a torka. Hacsak Szil nem tévesztette meg, és igazából csak viccelődött vele, akkor komoly gondban lehetett. Egyszer volt már egy hasonló játszótársa: Valami nem volt rendben vele. Az elméjével. A vége az lett, hogy egy nap megakadt rajta az emberek szeme, és kikiáltották boszorkánynak. A falu főterén a nagyközönség szeme láttára végezték ki, az anyjával egyetemben, amiért ilyen gyermeket hozott a világra. Etelka is ott volt, ahogy az összes többi kölyök is a környékről. Különös volt látni, ahogy a volt játszótársai hirtelen a halálát kívánták annak a szerencsétlennek. De mindenki szereti az attrakciókat, nem igaz?
Etelka ismét Szilre pillantott. Közönyösen bámult vissza, nem tűnt úgy, mintha zavarná amikor bámulják. Ruhája mocskos volt és megtépázott, csupasz talpát vastag sárréteg fedte. Poros arca és kócos fekete haja közül élénken csillogva tűnt ki zöldes szeme. Etelka nem is tudta pontosan, hogy miért, de megsajnálta. Ha a szülein nem segíthetett, legalább hadd segíthessen ezen a fiún…
Attól a naptól kezdve Etelka eltökélte, hogy Szil védelmezőjévé válik. Talán csak azért tette, hogy hálát válthasson ki iránta a fiúból, vagy csak egyszerűen így akarta magát hasznosnak érezni. Az is lehet, hogy egy kis kalandra vágyott. De, az ok nem is nagyon számított.
Lassan hetek teltek el, és Etelka egyre szívesebben időzött Szil társaságában. Annak ellenére, hogy úgy tűnt sárkánynak képzeli magát, teljesen normálisnak volt mondható. Etelka a fiút a betakarított termény tárolására használt melléképületben rejtette el, ami eddig jó búvóhelynek bizonyult. A főleg kásából álló ételadagjaiból is mindig félretett valamennyit a másik számára. Volt, hogy este szökött ki hozzá, fény nélkül, a sötétben botorkálva, nehogy valaki megláthassa a gyertyájának fényét. Sokat beszélgetett vele, így gyorsan megismerte. Arca gyakran volt érzelemmentes, egy csöndes álmodozó volt. Különös, hogy annak ellenére, hogy mennyire más volt a gyakran harsányan nevető Etelkához képest, milyen jó barátságot kötöttek. Szil képzeletbeli világában ő egy ˝Alpok˝ nevezetű hegységből érkezett sárkány volt, akit féltékenységből elűztek a testvérei. Ugyan a történet nem lehetett igaz, Etelka érdeklődve hallgatta a másik meséit. Nagyon sokféle története volt.
–És aztán mi lett azzal az asszonnyal? – kérdezte Etelka kíváncsiságtól csillogó szemekkel. Meg akarta tudni a történet végét.
–Nem tudom. Sose láttam többé. – mondta Szil egy nemtörődöm hangnemmel.
–Naaaa… – sóhajtott fel csalódottan a lány. – Egy történetet nem lehet így félbehagyni!
–Ez nem egy mese.
–Persze, persze! – legyintgetett a másik komikusan a levegőbe. Csak épphogy újra a fiú felé akart fordulni, amikor odakintről szólította az apja.
–Ó, mennem kell… – konstatálta. Fölpattant a terménnyel megtömött zsákokról, majd búcsúzóul Szil felé intett. Mielőtt kiszökdécselt volna a melléképületből, utoljára visszafordult.
–Ugyan a Földesúr nemrég járt itt, de szerintem nem sokára jönni fognak a tizedért is. Ha betoppannának, bújj el, ahova mondtam.
Szil helyeslően bólintott, azzal Etelka el is tűnt a helyiségből. Nagyon remélte, hogy nem lesz semmi gond.
A püspök egy vén, ráncos arcú ember volt. Ugyan a tized begyűjtése nem az ő személyes feladata volt, a lakhelyéül szolgáló kőtemplom közelsége miatt, volt, hogy ő is ellátogatott a családokhoz. Annak ellenére, hogy mindenki mélységesen tisztelte, Etelka egy ravasz és mohó embernek vélte. Nem egyszer látta, hogy a szó csűrésével-csavarásával rá tudta venni a családfőket, hogy eggyel több zsák terményt vihessen magával. Etelkának fogalma sem volt róla, hogy ezt a felnőttek mennyire vették észre. De, ha észre is vennék, nem tennének ellene semmit. Hiszen nem akarnak szembeszegülni a püspökkel.
És ez a férfi éppen a terménytárolójuk közepén álldogált az embereivel, a zsákokat méregetve. Odakint már roskadozott a szekerük a teher alatt, de a püspök még nem akart távozni. Mindenki ott volt a családjából. Idegesen és szótlanul nézték a szép ruhákba öltözött alakot. Még Szil is ott volt valahol, talán az egyik kupac zsák mögött. Épp emiatt volt Etelka a legidegesebb.
–Ezek tavaly jobban meg voltak tömve – jegyezte meg a püspök komoran, ujjai hegyével az egyik zsák durva anyagát vizsgálva. Senki sem mondott semmit. Majd úgy tűnt, hogy a püspök szemet hunyt e fölött, mivel embereivel a háta mögött, elkezdett kivonulni a szabadba. Éppen kilépett volna az ajtón, amikor megakadt valamin a szeme. Lehajolt, majd fölvett valamit a földről. Egy zöldes színű pikkely volt az. A püspök gyanúsan méregette a csillogó dolgot az ujjai között.
–Ez meg mi? – kérdezte hirtelen egy gyanakvó hangnemben, mire Etelka ijedten összerezzent. Nagyon remélte, hogy nem Szil hozta be a pikkelyt. Ő szokta gyűjteni a csillogó dolgokat. Tegnap is vagy egy maroknyi rózsabogár páncélt gyűjtöttek össze.
Az apja a feje ingatásával jelezte, hogy fogalma sincs a pikkely eredetéről. A püspök lemondóan sóhajtott, majd visszahullajtotta a pikkelyt a földre. Aztán folytatta útját kifelé, és hamarosan eltűnt a családtagok szeme elől. Mintha a többiek kicsit ellazultak volna, miután elment.
Aztán hamarosan mindenki szétszéledt, visszatérve a napi teendőikhez. Etelka is elhagyta a terménytárolót, majd megkerülve a melléképületet, a földek felé vette az irányt. Vagyis, inkább vette volna. Mivel a faház mögött a püspökkel találta szembe magát. Ijedten torpant meg, ahogy fölismerte a fölé tornyosuló alakot. Beletelt néhány másodpercbe, mire meg tudott szólalni.
–Uram… Miben segíthetek? – kérdezte remegő hangon. Azelőtt még sose beszélt négyszemközt a püspökkel.
–A hal. Honnan loptad? – kérdezte a püspök komoran. Ám, Etelkának fogalma sem volt róla, hogy a férfi miről beszél.
–Milyen hal?
–Ne is próbáld letagadni! Láttam, hogy összerezzentél, amikor fölvettem azt a pikkelyt! – ripakodott rá, minden szóval egyre türelmetlenebbül.
–De én…
–A hal nem olyan étek, amit a családod megengedhet magának. A közelben sincs se folyó, se patak. És az a pikkely… Jó nagy halhoz tartozhatott.
–Miért akarná ennyire megtudni, hogy honnan szereztem?
–Szóval, bevallod, hogy halat loptál? – kérdezte a másik fenyegetően.
–Nem, én nem…
–Ne hazudj nekem, büdös kölyök! – kiabálta a püspök, és öklét magasan Etelka feje fölé emelte. A lány az arcát a kezeivel próbálta védeni, közben izmai összerándultak. Szemét ijedten becsukta, és várta a fájdalom tompa érzését. Ugyan nem tudott fölkészülni rá, de mit tehetett volna? Rémülten várta, hogy a férfi ökle a fejébe csapódjon. Várta, hogy sajogjon az ütés helye, hogy gyorsan túl legyen rajta. De azt hiába várhatta. Mert a fájdalom sose jött el. Eltelt néhány másodperc, de Etelka még nem érzett fájdalmat. Lassan, és óvatosan fölnyitotta a szemét.
Először nem akart hinni a szemének. Egy hatalmas, több méter magas alak tornyosult mellette. Még sosem látott hozzá hasonlót. Bőre pikkelyes volt, a gerince mentén tüskék sorakoztak, hártyás szárnya összecsukva pihent az oldalán. A gyíkszerű lény nagy, szarvakkal díszített fejét a püspök felé szegezte. Dühös hörgések hagyták el torkát, ahogy tűhegyes fogait meresztgette a férfira. Míg Etelkának a szava is elakadt a látványtól, addig a püspök halálra rémülten hebegett a földön, mivel a térdei fölmondták a szolgálatot. Az életét féltő férfi hátrébb kúszott a sárban, hogy távolabb kerülhessen a mérges lénytől. A gyíkszerű teremtmény védelmezően Etelka elé állt, és fujtatott egyet. A püspök nem tudott ennél többet elviselni, ezért sietve föltápászkodott a földről, és jajveszékelve elfutott. Etelka tudta, hogy bármit is fog mondani az embereinek, azok nem fognak hinni neki. Hiszen Etelka sem hitt a saját szemének.
Miután a püspök hangját már nem hallhatták, a nagy lény lassan megfordult. Etelka ijedten rezzent össze, és ő is hátrálni kezdett. Aztán a pillantásuk, találkozott. Csak akkor jött rá, hogy kivel áll szemben. Senki másnak nem volt olyan zöld szeme.
–Szil… – motyogta meglepetten. – Szóval, te tényleg…
A sárkány teljesen megfordult, és egészen közel hajolt Etelkához. Nyugodt, békés szeme most is ugyanazt a rejtélyes csillogást rejtette. A lányból hirtelen elszállt minden félelem. Ő is közelebb lépett, és tenyerét óvatosan a sárkány eléje tartott orrára helyezte. Ugyanolyan fűzöld pikkelyek fedték, mint amilyet a püspök is talált. De, így együtt, sokkal szebbek voltak.
Etelka boldog volt. Nem azért, mert a püspök elment, vagy azért, mert kiderült, hogy Szil mégsem hazudott neki. Azért volt boldog, mert Szilveszter volt az, aki a segítségére sietett.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr2314232369

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.