Olvass!

KönyvesBlog

Saját szoba: Antigoné

2018. szeptember 14. .konyvesblog.

sajatszoba_1_1.jpg

Folytatódik Saját szoba című sorozatunk, melynek minden részében egy-egy klasszikus magyar vagy világirodalmi alkotás néma, mellőzött, semmibe vett vagy fókuszon kívül hagyott női szereplője szólal meg. Szerzőnk arra tesz kísérletet, hogy a kanonizáció miatt általában férfiaktól ismert nőképet, női perspektívát valamiképpen árnyalja. Eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ezek a nők hangot kapnak, és rávilágít, hogy egy történetnek hányféle nézőpontja és igazsága lehet. Édes Anna, Kőmives Kelemenné, a mitológiai Ekhó, és Ágnes asszony után most Antigoné szólal meg. 

Sok van, mi csodálatos

De az embernél nincs csodálatosabb? Ugyan. 

Az őr szorítja a kezem, szemében szánakozás, a férfit ez temette el, mondja Kreónnak, de érzem, a keze remeg, félti magát, fél, hogy megbüntetik őt is az istenek. Átad ennek az ellentmondást nem tűrő akarnoknak, s hozzáteszi, rosszul esik bajba vinni, kit kedvelünk. Kreón meresztgeti a szemeit, majd felrobban a dühtől, hisz fiának jegyese volnék. Kérdi, merem-e elvállalni tettemet. A harag mellett látom a szemében a reményt, hátha nem tudom, hogy tiltotta törvénye testvérem, Polüneikész eltemetését. Nincs ember, ki felülírhatná az istenek állandó, íratlan törvényt, embertől nem, istenek haragjától félek csak, testvérért gyászt viselni szégyen nem lehet.

Hogy testvérem tiltás ellenére is eltemettem, s tenném újra meg, elvállalom s tagadni nem fogom soha. És erre felzúgnak a hamuszín egek, a szelek felkavarják mind a földet, mély örvényből hömpölyög sós, szennyes áradás, zúg szélcsapkodta, hullámverte partok sóhaja, s Kreón még mindig mit sem ért. Elvezetnek, egy verembe zárnak, s csak jóval később hallom kedvesem, Haimón érveit, hogy siratja a város a lányt, s hogy igazságtalan dicső tettért küldeni engem a halálba.

Haimón szíve, érzem, mindhiába velem dobog, a város rendjét, mondja az apja, bomlani hagyni nem szabad, s hogy asszonykéz bontsa meg, annál is tűrhetetlenebb. Kitartó érv, évszázados, évezredes félelem, Kreón tuskó feje hajthatatlan. Boldogok, kiket nem ért életükben sorscsapás. Embernemjárta pusztaságba visz, mondja, szirtodúba zár, míg éhen nem pusztulok.

Szép halál, az Istenek értékelni fogják. Haimón hangját már nem hallom jól, de beszüremkedik egy új hang, vénemberé, talán Theiresziasz. Nem értem, mit beszélnek, csak percekkel később zeng Kreón üvöltése: eltemetni őt soha, és visszhangozzák mind a falak az ítéletet, hogy belereng a föld, vad hangzavar, vijjognak izgatott rajok, véres karommal megy madár ellen madár, hallgatni tovább nem bírom.

Érdekes dolog a halál, ahogy az őr Kreónhoz vezetett, még féltem egy kicsit, mostanra mindez elillant, szilárd a hitem, a testvéremet eltemetni nem tilthatják meg csak az Istenek. Ellenük nem vétettem, rossz nem várhat rám semmi, mondják, a holtat hagyd nyugodni, ne bántsd.

Fejemen fátylam. Minden élő nyugalmas, közös nászágyába költözöm, játszótársaim többé nem vad viharok. Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak: jó szelek, hozzatok rájuk tisztulást. 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5014239971

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.