Olvass!

KönyvesBlog

Az izraeli lakótelepen élők a saját bőrükön érzik a kettéhasított időszámítást

2018. október 11. .konyvesblog.

Imádjuk, amikor író ajánl könyvet BÁRMILYEN okból. Vagy azért, mert nagyon szerette vagy bosszantotta, vagy egyszerűen azért, mert nagy hatással volt rá. Olvasójegy rovatunkban írók mesélnek az olvasmányélményeikről (korábbi cikkeinket a témában ITT olvashatjátok), ezúttal pedig Hevesi Judit ajánl egy könyvet.

Amir Gutfreund: A mi holokausztunk

Fordította: Rajki András, Európa Könyvkiadó, 2013, 588 oldal, 3500 HUF

 

Cezúra. Ha egy szóból kellene kiindulnom A mi holokausztunk kapcsán, biztosan a cezúra lenne ez a szó. Hogy van egy történelmi esemény, amit a megnevezés szükségességének elvárása mentén holokausztnak vagy soának nevezünk. Ez az esemény a modern európai társadalom közepén a modernitás eszközeivel gyilkolta meg emberek millióit és osztotta ugyancsak milliók számára két részre az időt: a holokauszt előtti és a holokauszt utáni időre.

Amir Gutfreund regénye azt a teret és azokat a csoportokat kereste, ahol ez a kettéosztottság a leginkább reprezentatív: izraeli lakótelepen. A holokauszt utáni időkben vagyunk, és ha sarkos is a kijelentés, egy olyan speciális állapotban, ahol a holokauszt kvázi nem ért véget. Hiszen a mindennapok során újra és újra felmerül, nemcsak akkor, amikor a bolond Hirsch mantraszerűen kérdezi, csak a szenteket vitték-e gázkamrába, de akkor is, amikor a gyerekek éhezőset-szomjazósat vagy buchenwaldosat játszanak, amikor egy német férfi érkezik a lakótelepre, és a kezdetben egyszerűen csak nácinak tekintett emberből (természetesen Adolfnak hívják), szépen lassan sorstárs lesz. Kiderül ugyanis, hogy Lebensborn-gyerek (magyarul Életforrás programnak hívják azt az eredetileg Himmler által, 1935-ben elindított programot, ami a náci ideológia szerinti „tökéletes” német gyerekeket akart szülőotthonokban „létrehozni”).

A kényszerűen konstruált családok között – hiszen egy-egy teljes család életben maradására kicsi volt az esély – létrejövő szoros, megtartó kötelék kialakulásába és a kötődések lazulásába egyaránt betekintést nyújt ez a könyv. „Nagyapának hívtuk – Lolek nagyapának – ama szerep-összevonási gyakorlat okán, amit első generációs holokauszt-túlélő szüleink fejlesztettek ki. Mivel nem maradtak se testvéreik, se szüleik, se bácsikáik vagy nénikéik, letettek arról, hogy pontosan fogalmazzanak.” (8−9. o.) A néhol kissé túlgondolt történetvezetése ellenére is megmutatja, miként törik meg egy-egy sztereotípia, és végső soron hogyan mosódnak el a félelemből fakadó előítéletek mentén szerveződő csoportok határvonalai és születik meg ezzel párhuzamosan az a nyelv is, ami alkalmas a borzalmakról való beszédre.

Mindeddig a könyvet azért szerettem, mert okos és reflexív, jól van megírva. Van azonban ezen túl is két motívum, ami miatt húsbavágónak és életem egyik legmeghatározóbb olvasmányélményének tartom. Az egyik, hogy még a nácik közül is kegyetlennek tartott Kurt Franz SS-tiszt megszólal a gyerekek képzeletében, és a számomra elképzelhető legborzasztóbb mondatokat mondja: „Nem hagylak el benneteket, gyerekek, én vagyok a holokauszt, én vagyok a magyarázat, ami által nem fogtok megérteni semmit sem, de nélkülem kilátásotok sincs megérteni a családotokat.” (196) Minden emlékezet- és identitáspolitikával kapcsolatos élményemet és tudásomat, no meg persze félelmemet sűrítette egybe ez a mondat. A másik, hogy a rögzítésnek, a fotózásnak, ami hozzám nagyon közel álló műfaj, fontos szerepet tulajdonít. Nan Goldin fotós úgy tartotta, a fotóst mindenki voyeurnak tartja, így ő az utolsó ember, akit meghívnak bármilyen személyes eseményre. Ehhez képest Amir Gutfreund sajátos funkciót tulajdonít a fotózásnak, amit mellesleg az emlékezethez kapcsolni elég kézenfekvő. Ő azonban kifordítva gondolkodik: a szereplői folyton fotóztatják magukat. Ebben a kontextusban pedig a szerző ezzel azt mondja, hogy nem az a célja a fotónak, hogy emlékeket őrizzen meg, hanem hogy a lefotózott ember maga bizonyítékot kapjon saját létezésére. Tetszik ez a kissé morbidnak tetsző, mégis nagyon következetes gondolkodás, emberinek tartom, ettől pedig fontosnak, nélkülözhetetlennek.

Talán ezen a ponton már jól kirajzolóik a könyv legfontosabb állítása is: kétféle holokauszt létezik, az egyik, amelyet a történelmi emlékezet őriz, amelynek nyomán Izraelben minden évben megszólalnak a szirénák és egy kicsit megáll az élet, és az a holokauszt, amelyet a családi emlékezet őriz, vagy próbál feledni. A teljes igazság, a teljes történet pedig nem egyikből vagy másikból, hanem a kettő összeolvasásából fog majd (jobb esetben, egyszer) összeállni. (Hevesi Judit) 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr214295403

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.