Olvass!

KönyvesBlog

Fekete Judit: Szerettem volna, ha az olvasóval kicsit összekacsinthatok

2018. október 12. .konyvesblog.

fekete_judit.jpg

Fotó: Bodnár Zsófi

Idén negyedik alkalommal kapja meg egy első prózakötetes szerző a Margó-díjat. Immár hagyománnyá vált, hogy interjúsorozatban mutatjuk be a rövidlistára került jelölteket. Hargitai Miklós után Fekete Judit mesél abszurd helyzetekről, az írást beindító masszív bombáról és élete legkülönösebb olvasói reakciójáról. A legjobb első prózakötetnek járó elismerést október 18-án az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon adják át a Várkert Bazárban. Az 500 ezer forinttal járó Margó-díj kiemelt támogatói a Bookline, a KKM Publishing Hungary Program és az Aegon Művészeti Díj.

Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?

Az, hogy az álmodozásból meg a vágyakozásból sajnos nem lesz könyv. Ez egészen biztos. Anno volt egy olyan romantikus elképzelésem, hogy ha egy történet jönni akar, akkor az majd jön, könnyedén, kacagva. Naná, de ahhoz le is kell ülni, dolgozni vele, időnként feladni, kiborulni, aztán újra leülni és a lehető legjobban megírni. Rengeteg befejezetlen írásom van, szerintem rekorder vagyok benne, szóval a tanulság számomra az volt, hogy a fenébe is, de tényleg meg kell dolgozni azért, hogy összejöjjön.

Fekete Judit: Az őrület határán - Kálmán Lili munkanélküli naplója

Könyvmolyképző Kiadó Kft., 2017, 192 oldal, 2699 HUF

 

Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?

A szikra, vagy inkább egy masszív bomba okozója az elbocsájtásom volt. Gyerekkorom óta terápiás számomra az írás, így amikor elküldtek a munkahelyemről, az első reakcióm az volt, hogy elkezdtem kiírni magamból. Aztán fikcióra váltottam és elkezdett szórakoztatni a történet. Rájöttem, hogy ebből akár könyv is lehet, szóval komolyan kell vennem a röhögést, mert a munkanélküliség tele van olyan abszurd szituációval, amiről egyszerűen máshogy nem lehet beszélni, csak iróniával. Úgy viszont mindenképpen érdemes!

Mit vártál az első könyvedtől?

Nem is tudom. Legfőképp azt, hogy eljusson azokhoz, akik épp hasonló szituációban vannak vagy voltak. A munkanélküliség érzését még mindig valamiféle szégyen lengi körül, ezért nem beszélünk róla, sokszor még a családtagokkal sem. Szerettem volna, ha az olvasóval kicsit összekacsinthatok.

Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?

Így utólag talán csak az zavar, hogy rövid, bár egy naplóregény nem igazán működik hatszáz oldalon, de mindig is borzasztóan irigyeltem azokat, akik képesek egy szép kétkilós, vaskos kötetet megírni, ami igazán jól mutat a könyvespolcokon. Na jó, de viccet félretéve, azt hiszem már semmit nem változtatnék. Ez volt az első, pont így volt jó.

Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?

Írás terén nincs túl nagy önbizalmam, iszonyúan izgulok, ha bármit meg kell mutatnom, főleg, ha barátokról és családról van szó, ezért itt sem vittem túlzásba, senkitől nem kértem véleményezést. (Vagy csak túl makacs vagyok? Hmm…) A kész kéziratot először Varga Beának mutattam meg, a Könyvmolyképző Kiadó vezető szerkesztőjének, természetesen már előre bocsánatot kérve, amiért ilyen szörnyűségekkel traktálom. Életemben nem izgultam még annyira, mint amikor rányomtam a küldés gombra.

Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?

Rengeteg visszajelzést kaptam, mert a munkanélküliség elég sok embert érintett vagy érint. A legemlékezetesebb mégis az volt, amikor egy olvasó azt írta, pokolba a kizsigereléssel, ő bizony felmond. Emlékszem, az első reakcióm a teljes pánik volt. Mi van, ha nem talál majd munkát? Mi van, ha miattam utcára kerül és pár éven belül éhen hal?? Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen ez volt a célom. Mármint nem az, hogy éhen haljon, hanem hogy rádumáljak mindenkit arra, hogy merjen dönteni, ha valami nem klappol az életében. Akkor éreztem meg, hogy bizony az írás jár némi felelősséggel is. Végül is nem írtam aztán neki, de ha magára ismer, üzenem, írja meg nekem, mi történt azóta. Remélem, jól van.

Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?

Hát ez fogós kérdés. Újságíró, értelmiségi szülők és egy egész könyvtárnyi könyv között nőttem föl, így elég korán a kezembe kaptam az első regényt, ami nem emlékszem már, mi lehetett. Amire viszont tisztán emlékszem (és talán az első regények között lehetett), az Gerald Durrell egyik kötete volt, a Családom és egyéb állatfajták. Faltam minden sorát, ott és akkor szerelmes lettem Durrellbe, a családjába és az összes állatfajtába. Jó lenne egyszer majd újraolvasni a Durrell-összest.

Hány évesen írtad meg az első olyan szövegét, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?

Az első regényemet huszonkilenc évesen mutattam meg másnak, de semmiképpen nem tartottam irodalomnak, inkább csak valamifajta játéknak. Viszont azelőtt soha nem fejeztem be egyetlen regényt sem, így arra irtó büszke voltam, hogy végre képes vagyok valamit normálisan végigcsinálni. Azóta is ezzel biztatom magam, ha már kétszer sikerült, csak sikerül harmadszorra is!

Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?

Fredrik Backmantól Az ember, akit Ovénak hívnak. A szerzők többségének van egy fejlődési görbéje, érezni, hogy javulnak, rutinosabban használják az írói eszközöket, esetleg összeszedettebb a dramaturgia. Backman ezzel szemben elsőre összehozta azt, ami pontosan úgy tökéletes, ahogy van. A legnagyobb kincs a paliban, hogy úgy tud írni az emberekről, hogy képes vagyok újra hinni bennük. Egy varázsló.

Olvass bele a kötetbe:

feketejudit_reszlet.pdf by on Scribd

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr3714293373

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.