Olvass!

KönyvesBlog

Déligyümölcs-termesztés Micsurin- Módszerrel (részlet)

2018. október 17. valuska

Álom és valóság, filmszerű és szürreális képek keverednek a hétköznapok világával a fiatal írónő novelláskötetében. A lengyel kortárs irodalom egyik legfigyelemreméltóbb szereplőjének történetei friss, szórakoztató olvasmányok, amelyek sorra a legrangosabb irodalmi díjakra jelölnek.

Weronika Murek: Déligyümölcs-termesztés Micsurin- Módszerrel

Vince Kiadó, 2018, 140 oldal, 2995 HUF

 

 

Ceruza, fejsze, bot

De szép is volt faluhelyen! Beköszöntött az igazi ősz!

Sárgállottak a levelek, ért a gyümölcs; a fontosalmafa árnyékában, annak körvonala mentén két egyforma fehér gyapjúruhába öltözött nő haladt. Mindketten mintha kanalat vinnének imbolygó tojással, úgy fogtak egy-egy kistükröt, benne a szántóföldön dolgozó férfiak elkapott tekintetét. Amikor az egyik megbicsaklott, vagy ha erősebben fújt a szél, a másik rögtön megállt, a párjához fordult és odakiáltott:

– Na, felbukik? Nem bukik?

Reggeli után mindennap odalopakodtak a krumpliföld melletti dombocskához, és ott feküdtek órákig egymás mellett, könyökükre támaszkodtak, kezüket összefonták az álluk alatt. Amint valamelyik férfi feléjük fordult, felemelték lapos fapartvisaikat, amiknek a hátoldalára ovális tükröket szereltek, és úgy irányították, különböző szögekben forgatták, hogy elkaphassák a tekintetét. Ha sikerült nekik, teljesen laposan, üvegükkel az ég felé fordították a tükröket, majd hazavitték, vigyázva, hogy egy-egy hirtelen mozdulat vagy szélfuvallat fel ne kavarja a tükörképet, ahogy a víz színét szokta.

Néhány méterrel arrébb két férfi magasfényű vinil fotóhátteret feszített ki a pajta falára. Az egyik oldala sötétvörös volt, a másik szépiában mutatta a drapp páragomolyagokból kibontakozó Akropoliszt.

– Mittomén – mondta a magasabbik, és hátrált néhány lépést. – Nemtom. Talán a piros az jobb lesz.

– A pirosból nem kérek – felelte a másik. – Vagy a romos, vagy semelyik.

– A csupasz fal is jó lenne.

– Akkor nem pózolok. – A falnak támasztotta a hátteret, néhány lépést tett a krumpliföld felé, aztán szándékosan hátat fordított a másiknak, papírzacskót vett elő a zsebéből és komótosan kinyitotta. – Én aztán igazán nem kell beleegyezzek mindenbe. Az én gazdaságom, az én ideggyengéim.

A földön dolgozó egyik asszony most kiegyenesedett. Néhány szem krumplit szorított a hasához, és a mezsgyén álló jókora vesszőkosárhoz ment velük.

– Akkor legyen a föld a háttér – közölte a magasabbik.

A nyakán fényképezőgép himbálózott.

– Jobban passzol majd a szöveghez. A gazda kicsit profilból, mintha egy kőre támaszkodna, a háta mögött, a háttérben meg szorgalmasan dolgoznak a betegek.

– Mittomén – válaszolta a másik, miközben a zacskó tartalmát rágcsálta. – Nemtom.

Némán álltak egy percig, nézték a földet. Az egyik krumpliválogató – zömök nő drapp széldzsekiben és magas derekú farmernadrágban – hirtelen kiegyenesedett, majd feszesen kihúzott mellel, mereven a törzse mellett kinyújtott karral így kiáltott:

– Gazduram, bűnt követtem el! Krumplibűnt követtem el! Jézusom, krumplibűnt követtem el! Krumplibűnt követtem el, gazduram! Bűnt követtem el!

– Igazából én együttérzek ezekkel az őrültekkel… – mondta a fényképész.

– Nem őrültek – felelte a gazda, és felén nyújtotta a zacskót. – Ideggyengék.

– Támogatást se…

– Egy pszichiáter ismerősöm ajánlotta őket. Nem volt szabad ágyuk, valahova ki kellett őket rakni. Azt mondtam: elhozom őket, de csak akkor, ha dolgoznak. Semmi sincs ingyen.

– Ja – így a fényképész –, klassz. A munka fél egészség.

A méhes felől pap jött ministránssal, mindketten barna Gore-Tex dzsekit viseltek, ami alól kilógott az albájuk fehér vége. A konyhaablakban egy pillanatra széthúzták a függönyt, majd egy másodperc múlva kövérkés nő futott ki a szabadba; csillogó, merev ruhát viselt és műanyag szennyeslavórt vitt a kezében, amit olyan hanyagul festettek sárgára, hogy látszottak rajta az összecsomósodott festék hólyagjai. A plébános a ministránshoz fordult, mondott neki valamit, az meg bólintott, és röviden összenevettek. A merev ruhás nő le nem vette róluk a szemét, és alig jutottak közelebb az erdőhöz, máris ott slattyogott a nyomukban, mutatóujját a földre szegezve. Közben egy viaszkoronggal játszadozott, amit úgy forgatott az egyik keze ujjai között, ahogy az ügyes krupiék a kaszinói zsetonokat.

– Vasárnap – mondta a pap – balázsolás lesz a templomban.

– Tudom. Nem felejtettük el. Elhozzuk az offereket.

A nő néhány lépést tett a krumpliföld felé, majd trombita módjára a szájához emelte a kezét, és magas hangon felkiáltott:

– Tálalva van a répa!

– Na, akarja akkor? – kérdezte a fényképész, és újra bekapcsolta a gépét.

– Igen – felelte a gazda. – De az Akropolisszal. Rajta kell legyen az Akropolisz. Ha nincs Akropolisz, nincs interjú.

Az ideggyengék odagyűltek az asztalhoz. A lavórban egy halom gumószerű, földes répa hevert. Hamarjában a nadrágjukba meg az ingükbe törölték, és mézbe mártogatták, közben közönyösen hol az Akropolisz előtt pózoló gazdára pillantottak, hol a plébánosra, aki a méhesben rótta a köröket a szenteltvízhintővel meg a Winiary cigányszószos piros műanyag dobozzal, amit szenteltvíztartónak használt.

– Délután – mondta az egyik beteg –, ha jó lesz az idő, gyűlöletre tanítom majd a kakast.– A kakast bármilyen időben lehet gyűlöletre tanítani – felelte a másik, a répa oldalát harapdálva, mintha szájharmonikázna. – El kell venni a nőktől a tükröt, és meg kell neki mutatni a tükörképét. Ha tükörbe nézek, én is gyűlölöm magamat.

– Harcolni tanítom.

– Harcra jó lesz.

– Hát ezek meg? – kérdezte a harmadik, akinek tikkelt a szeme. – Minek jöttek ide?

– Fel kellett szentelni a méhes helyét.

A pap és a ministráns bevégezte a körmenetet. A gazdasszony egészen a kapun túli feljáróig követte őket. Amikor már visszafordult volna, autó állt meg mellette. A vezető kinyitotta az ajtót, valamit magyarázott neki, az asszony bólintott, és kinyitotta a kaput, majd lassú, méltóságteljes léptekkel, ünnepi menet élén haladó dobos módjára egészen a pajta faláig vezette az autót. Az ideggyengék az asztal mögül, a répát rágcsálva figyelték mindezt: az autó lassacskán elhajtott mellettük, a szélvédőn fehér fénycsík haladt végig.

Úgy mutatkozott be nekik, mint aki tud a méhek körül járni, de a nevét nem mondta meg. Kopaszra borotvált feje volt, alacsony homloka, összeszorított, különös formájú ajka – amikor szétnyitotta, apró gyerekszájra emlékeztetett. Semmiféle csomagja nem volt, csak egy szorosan összecsavart ágyneműből álló batyuja. Másnap a fehér gyapjúruhás nők a méheshez kissé közelebb végezték a vadászatukat, három nappal később még ketten csatlakoztak hozzájuk – kicsi, szeplős, eperillatú szőkeségek –, egy hét múlva pedig a sötét földet, amelyen a kaptárak álltak, már át- meg átszelték a fehér fényfoltok, mintha egy egész szentjánosbogárraj lebegne felettük.

Amikor a krumpli betakarítása véget ért, a széldzsekis nőt áthelyezték az élelmiszerboltba, amely a gazda feleségéé volt. A délutánokat a pult mögé bújva töltötte. Kedden délután egy óra körül érkezett a postás. Újságot hozott, amelyet a nőnek kávéházból lopott hosszú botra kellett feltekernie, hogy aztán a gyümölcsök feletti kampóra akassza. Szerdánként hozták a cukrot: két hatalmas, szürkés fényű tömböt. A nő ilyenkor apró ezüstfejszét vett elő, és sok szögletes darabkára vágta szét a cukorsüvegeket. Vásárlója ritkán akadt, ezért ideje nagy részét teljesen egyedül töltötte, a régi újságokban ceruzával rajzolta körül a fejeket, vagy helyi híreket olvasott – utána a fejét a bolti mérlegre tette és pontosan lemérte, így ellenőrizte, mennyit értett meg belőlük, és hogy nehezebb lett-e tőlük a feje.

Balázsolás után két nappal, amikor épp a kávéházi botra húzta fel az újságot, lépteket hallott a lépcsőn, és alig hessentette el a legyeket, amelyek már meglepték a hűtővitrinben a húst, az ajtóban megállt az a férfi, aki tudott a méhek körül járni.

– A kávéházból hozták el – mondta, és a botra bökött az ujjával. – Nemrég panaszkodtak. Valaki otthagyta az újságot, de a botot elvitte.

– Van náluk még vagy négy – felelte a nő elvörösödve. – Nekünk meg egy se volt. Mert hogy is van ez? Úgy csupaszon hagyjuk az újságot? Eresszük el bot nélkül? Hogy elvigyék?

A férfi vállat vont, cigarettát csúsztatott a szájába, a gyufát végighúzta az ajtókereten. A nő visszaakasztotta az újságot a gyümölcsök feletti kampóra, majd akkurátusan kisimította a címlapot.

– Valami hús van? – kérdezte a férfi, és meggyújtotta a cigarettáját.

– Húsból csak nyesedék.

– Micsoda?

– Húsból csak sertésnyesedék.

Kivette a zsebéből a gyufásdobozt, és egymás után gyújtotta meg a gyufákat úgy, hogy egyre lehetetlenebb helyekhez dörzsölte őket: a cipője talpához, műanyag ládához, a húsosvitrin üvegéhez.

– Nocsak – szólalt meg a nő, de nem nézett a férfi szemébe. – Hát ez már megint mi?

– Dörzsgyufa – felelte az hanyagul.

– És így mindenhol?

– Na ja – válaszolta. – Mindenhez, mindennel.

Úgy tett, mintha a pult feletti polcon sorakozó szárnyaskrém-konzerveket nézegetné. Közvetlenül ezek felett kockás konyharuha és üvegével a falnak fordított kerek tükör lógott. Egy percig ezeket nézte, a szemét hol a tükörre, hol a nőre emelte – az rögtön észre is vette, és elvörösödött.

– Gyűlöletet tanult tőle a kakas – mesélte.

– A kakas az igen – felelte –, de maga szép, nem igaz?

Végigment a pult mellett, aztán a húsosvitrinhez lépett, tettetett közönnyel simára borotvált arcához dörzsölte a gyufaszálat; sárga fény rebbent.

– Dehogy – legyintett a nő, és még jobban elvörösödött. A tenyerével megérintette a homlokát, az orra hegyét, az állát. – A homlokom alacsony, az orrom pisze.

– Szép pedig – erősködött a férfi, és a nő szemébe nézett.

– A homlokom alacsony, az orrom pisze.

Letette a gyufát, és papírzacskót húzott elő a dzsekije zsebéből. Kinyitotta és a lány felé nyújtotta.

– Hamis mézes? – kérdezte, amikor belenézett.

– Ez is, az is – felelte a férfi. – De főleg pici darabkák. Hagymás lepény, kalács, kis meggyes pite. Amennyi megmarad nekik, annyit adnak. Szeretem rágicsálni.

– És?

– Mi és?

– Az ember csak úgy az utcáról és…?

– Na ja – szólt. – Persze. Csak szépen kell hozzá mosolyogni.

– Aha – mondta a lány, de a szemét nem emelte fel. – Magának az nem kunszt. Szépen kell hozzá mosolyogni, azt megkap mindent.

– Dehogy – felelte a húsosvitrin fölé hajolva.

A hűtőszekrényből áradó sárga fény megvilágította a profilját.

– Megfoghatom? – kérdezte. – Nem magamnak keresem. A méheknek kell.

– Igen – válaszolta a lány, és megint elvörösödött. – Meg lehet nézni, meg lehet fogni.

Finoman húzta végig a kezét a rózsaszín húson, amelyet itt-ott fehér sávok kereszteztek. Hüvelykujjával vizsgálta a bordák szürkésrózsaszín kontúrjait, fel-le húzgálta rajtuk, mintha húrokat pengetne, ujjai hátoldalával simogatta a gerinc vonulatát és a párhuzamos, pipacspiros mélyedést, amelyet drapp zsírsávok és barna rostok öveztek, s amelyek úgy járták át meg át a gerinc-oszlop izmait, mint a fércöltések, megcirógatta a hús késjárta redőit, amelyek – ha összenyomták őket – kerek dudorban csúcsosuló sajkává rendeződtek.

Még aznap nagy titkot árult el a lánynak: a méhek nyers húsból születnek, vagy egyik a másiktól.

– Elég bizalmatlanok – mondta. – Sokáig tart, amíg megszelídülnek. Hacsak nem őrjíti meg őket valami. Akkor azonnal odaengednek magukhoz.

Sétálni mentek a szántóföld mentén, felfelé, egész az erdőig, ahol térdig ért a fű. Golyóstollat adott a lánynak, és az is adott neki valamit.

De szép is volt faluhelyen! Beköszöntött az igazi tél!

Fehérlettek a földek, jég lepte be a tavat; a fontosalmafa árnyékában, annak körvonala mentén két bő, fehér gyapjúruhába öltözött nő haladt. Mindketten mintha kanalat vinnének imbolygó tojással, úgy vitték maguk előtt kemény, kidomborodó hasukat. Amikor az egyik megbicsaklott, vagy ha erősebben fújt a szél, a másik rögtön megállt, a párjához fordult és odakiáltott:

– Na, bebukik? Nem bukik?

Szilveszteri bálra készültek, s erre az időre a pajta melletti tákolmányt szépségszalonná alakították át. A gazdasszony birodalma volt, meg az egyik ideggyengéé, aki még az első rohama előtt kitűnő bizonyítvánnyal végezte el a fodrásziskolát. Most mindketten nagy gondosan a gazda fölé hajoltak, aki egy régi Syrenából kiszerelt ülésbe telepedett le, a tükörben nézte magát, az ujjaival pedig választékot fésült a hajába.

– A haját be lehet festeni – közölte a fodrászlány –, de a kalapot nem. Itt még írják is, nézze csak meg, azt mondja, hogy „Festeni tilos”.

– Azt írják, hogy mosni tilos – felelte a gazda. – Az nem ugyanaz.

Elfordult a tükörtől, és a feleségére pillantott. Az ajtó mellett a kisebbik fiuk újságos bottal csapkodta a plafonra függesztett, sűrű fémrácsból készült fehér kalitkát. A bot végére púderezett parókát tűzött, amelybe középen választékot fésültek, két fonata pedig perecet formázott a fülek felett. Ahányszor célba talált vele, holló rikoltása hallatszott. A madár széttárta a csőrét, és szárnyaival verdeste a kalitka padlóját, amelyet távolról faforgácsnak tűnő vöröses hajfürtök borítottak alom gyanánt.

– Meglesz, meglesz, anyuci! – kiabált a kisfiú. – Kihúzzuk a csőréből!

– Tessék abbahagyni – mondta a fal melletti fotelben ülő ideggyenge nő.

A feje hátrahajlott, a nyaka megfeszült, közvetlenül kulcscsontja felett háromszögletű mélyedés látszott. Vöröses haja a fehér, tajtékzó víz színén úszott. Egy másik ideggyenge nő rövid, lökésszerű loccsanásokkal töltögette a lavórba a vizet.

– Mindent visszacsinálunk – ígérte a gazdasszony. – Hallja? Visszacsináljuk a lokniját.

– Nem akarom a loknimat! – kiáltotta a nő. – Semmit nem akarok már maguktól, szárítsanak már meg!

– Pillanat – felelte az öntögető. – Ha nem öblítjük le jól, korpás lesz.

Megnyikordult az ajtó, és a boltosnő állt meg a küszöbön. Ugyanabban a magas derekú farmerben volt, mint rendesen, de a széldzsekijét egészen feszes akrilkabátra cserélte, amit dupla műanyag gombsor díszített.

– Én mégis befestetném – jegyezte meg a gazda. – Illően szeretnék kinézni.

– Azt írják, „Festeni tilos” – felelte a fodrászlány.

– Ha festetni akarja a kalapját, hadd festesse – mondta a gazd-asszony. – Ha valami zűr lesz, az ő baja.

A fodrászlány vállat vont, és a raktárhelyiségbe ment. Hamarosan visszatért, kocsit tolt maga előtt, amiben hajfestés kellékei voltak, meg csíkokra vágott alufólia.

– Jöjjön már el, Jasia! – szólt a gazda, és a fejére tette a kalapot. – Hallotta? Jöjjön már el a mulatságra. Díjazzuk a legfeltűnőbb őrülteket.

– Asszem nem – felelte a fodrászlány, lebiggyesztette az ajkát és festéket kent a kalapkarimára. – Gyűlölöm a mulatságokat. Gyűlölöm a szilvesztert. Az ördög évfordulója.

Az akrilkabátos nő fa konyhaszékre ült a fal mellé, amelyre plüsspárnát tettek. Kis fotóalbumot hozott magával, és most azt lapozgatta. Azt a fényképet kereste, amelyre felfigyelt, amikor először nézte végig a gyűjteményt az újságos bot, a ceruza és a cukros fejsze között.

– Meg kell várnod – mentegetőzött a fodrászlány –, amíg befestem a főnök kalapját. Nem tudtam, hogy ennyi idő rámegy. Azt hittem, csak vágás lesz.

– Jól van, jól van – felelte a másik. – Én mára már végeztem.

– És mi a helyzet? – kérdezte a gazdasszony, közben közelebb lépett. – Forgalom?

– Semmi – válaszolta a másik, és elvörösödött. – Ja nem, sertésnyesedék.

– Te is gyere! – szólalt meg a gazda, és a nő felé fordult.

A fodrásznő ciccegett, és óvatosan visszafordította a gazda fejét.

– Ma mind ünneplünk. Minden ideggyenge, minden mezei munkás. Éjszaka lesz a dínomdánom.

– Eljön – mondta a fodrászlány, és rákacsintott a másikra. – Persze hogy eljön. Mért ne jönne? Azért csináltatja a haját.

A boltosnő félrehajtotta az oldalakat elválasztó szürke itatóspapírt, aztán kicsit feljebb emelte az albumot, hogy megszemlélhesse a beleragasztott fényképeket. Régi szépiaképek voltak – egy részük beszakadt, más részük túlexponált, vagy rájuk cseppent valami. A felső képen egy idős pár pózolt: a férfi az asztal mögött, a kezében halotti gyertya, amely ferdén, létraszerűen feküdt végig a vállán, az asszony mellette, magas állógalléros, sötét ruhában, álla alól fehéren türemkedett ki az ingblúz habja. Kibontott haja lágyan hullámzott, egy fürt közvetlenül a bal halántéka felett göndörödött.

– Ez a frizura itt – mondta a nő, az ujjával a fényképre bökött, a szemét a fodrászlányra emelte. – Azt hiszem, illik hozzám.

– Melyik?

– Ez itt ni, ilyen.

– Neked nem fog így állni – pillantott a fodrászlány az albumba. – Neked túl vékony a hajad. Csavarni kéne. Fogod csavarni?

– Tessék?

– Mindennap fogod csavarni?

– Hát – felelte a másik, nagyon vigyázva, hogy ne nézzen a tükörbe. – Ha kell…

Egy pillanatra elhallgatott, lapozott.

– Hát ez? – kérdezte és egy kis fényképre mutatott, amin széken ülő lány látszott: a feje hátrahajlott, a nyaka ugyanolyan formára nyúlt, mint a haját öblítő ideggyenge nőé.

– Nem – felelte a fodrászlány, és egy kevés fekete festéket tett az ecsetjére. – Nem passzol az arcodhoz. Túl alacsony a homlokod. Gazdasszony – mondta egy kis idő múlva –, nem tudja véletlenül, eljön festetni az a kis copfos, aki söpörni szokott?

– Nem – felelte a vizet töltögető ideggyenge nő.

Az ezüst víznyelv ütemesen nyúlt ki a kancsóból.

– Nem jön el. Terhes lett. Terhesen nem szabad festetni.

– El kell küldeni – szólalt meg a gazdasszony. – Valaki mást kell hozatni.

– Az a méhszaporító pasi – mondta a hajöblítő nő. – Dörzsölt egy fickó. Az Aneczka, az a pici csaj, a csillogó ruhás, aki tálalni szokott, na hozzá is járt.

– Zosieńka is terhes, a szomszédék kislánya.

– Már megint? – kérdezte a fodrászlány. – Tavaly láttam, akkor is terhes volt.

– Nem már megint – szólt boltosnő emelt hangon. – Ugyanaz a terhesség. Folyton azt fitogtatja.

Megint lapozott, és behunyta a szemét. Valahol felette nyikorgott a himbálózó kalitka, a madár rémisztően rikácsolt, időről időre pedig felhangzott a gazdáék fiának kacagása, nagy fáradság és elszántság csendült benne, az mutatta, hogy játéknál többről van szó.

– Este tíz előtt – mondta a gazda a feleségének – feltálaljuk a gordonblőt. Olyan ünnepség lesz, hogy csak na. Éjfél előtt tombola, éjfél után táncmulatság. Végigmegyek a szobákon, összeszedjük a nyereményeket. Minden sorsjegy nyer.

– Van a pincében egy egész doboz cipőnk – szólt a gazdasszony. – Ránk egyik se jó, odaadhatnánk a betegeknek.

– A gordonblőhöz barack lesz, mint külföldön.

– Hát ez? – kérdezte a boltosnő, és egy esküvői fotóra mutatott. A vőlegény haját felfelé fésülték, a menyasszonyét kontyba tűzték. A konty olyan szorosan simult a fejére, mit valami kokon.

– Nem – felelte a fodrászlány, és arrébb tolta a festékes kocsit. – Rögtön szétesne. Ha táncolni akarsz, erősebbre kell csinálni.

– Nekem tetszik.

– Hát persze – jegyezte meg a másik, a kalaphoz illesztette a hajszárítót, a mutatóujjával odanyomta és a legmagasabb fordulatszámra kapcsolta a forró levegőt. – Fogod majd a fejed, úgy táncolod végig a szilvesztert?

A boltosnő ránézett, még válaszolt valamit, de a hangját teljesen elnyomta a hajszárító riadt lármázása. A szobában égett szurok szaga szállt.

– Milyenek azok a cipők? – harsogta túl a gazda a hajszárítót. – Próbáltam őket?

– Persze – felelt a gazdasszony. – Egyik se passzolt. Azt hiszed, jó cipőt odaadnék a tombolára?

– Na, tudod már? – kérdezte a fodrászlány, amikor befejezte a szárítást.

A boltosnő kinyitotta a szemét.

– Hogy milyen frizurát szeretnék?

– Nem – felelte a másik, és megforgatta a gazda fején a kalapot. – Hanem azt, hogy melyikük halott.

A nő még egyszer ránézett az albumra, találomra kinyitotta, majd ismét becsukta. A barna borító nyomott betűin megcsillant a nap; elolvasta: „Maruszja fodrászüzlet – a környék legjobb hajfeldolgozója.”

– Nem – mondta. – Nem fogom már kitalálni.

– Hát tudod – mosolygott elégedetten a fodrászlány –, ezek mind halottak. Ezek elhalálozás utáni képek. Régebben ilyeneket csináltak az emberek – emlékbe.

– Dehogy – ellenkezett a boltosnő, felemelte a fejét, és kihívó pillantást vetett a tükörképére. – Mind élnek. Ha már mindenképpen kell legyen köztük halott, akkor ő az. Biztos férfi.

– Ugye, hogy olyan, mintha élnének? – kérdezte vidáman a gazdasszony. – Mindenkit megkérdünk, de senki se akarja elhinni. Jasia még a fodrásziskolában szedte össze őket.

– Jaja – helyeselt a fodrászlány. – Télleg így volt. Gondoltam, saját fodrászüzletet nyitok, azt mondtam magamban: jó, összeszedem, elviszem. Minek nekünk a párizsi katalógus a sokféle hajjal, ha itt, Lengyelországban olyan szép halottaink vannak? És annyira szépen fésülik őket!

– Ez a vonalzóval vágott – szólt a gazdasszony –, amelyik itt áll, az is meg van halva?

– Nem vonalzóval vágott, főnökasszony – mondta a fodrászlány. – Ez szaszonhaj.

– Úgy dicséri őket, mintha az ismerősei lennének.

– Nem lenne olyan poén, ha az ismerőseim lennének.

A boltosnő a tükörbe nézett: válla felett közvetlenül az oblęgoreki udvarházat ábrázoló akvarell tükröződött, egy kicsit feljebb kerek órát akasztottak. Kilenc órát mutatott, vagyis délután hármat. Az udvaron két férfi haladt keresztül, a vállukon – mint a koporsóvivő sírásók – két facöveket vittek, amikre keresztben liszttel beszórt metéltcsíkok lógtak. Mögöttük ment az a férfi, aki tudott a méhek körül járni; a kezét zsebre tette, az arcát a nap felé fordította.

– Minek az a nudli, uraim – kérdezte –, ha sertésnyesedéket is lőhet az ember?

– Nem megyek sehová – mondta a boltosnő. – Asszem nem érzem jól magam.

– Kár – felelte a fodrászlány. – Bubifrizurát vágnék neked. A halottakhoz nagyon passzol, te is jól néznél ki benne.

De szép is volt faluhelyen! Beköszöntött az igazi éj!

A sötétség ráfeküdt a földekre, fent ragyogott a hold. Az almafa alatt, megszokott útvonalán a két egyforma, fehér gyapjúruhába öltözött nő haladt. A fekete ég előtt, valahol a fejük felett fel-felragyogott a tűzijáték, és egyre hangosabbá vált a pajta előtti téren gyülekező ideggyengék ordítása. Egyikük, a mezei munkákat felügyelő férfi a gazdaház felé haladt, rövid rúgásokkal kartondobozt tolt maga előtt, amire nyomtatott betűkkel írták rá: „JÓL HORDHATÓ CIPŐK (I. fődíj).”

– Ha a sportcipőnek nem, akkor legalább a bakancsnak adjon már egy kis esélyt! – kiáltotta utána a gazdasszony.

– Jó, tudom – felelte a másik, ám meg sem fordult. – De majd nappal próbálom fel, éjjel dagad a lábam. Minek idegeskedjek rajta?

Az ebédlőben villanyt gyújtottak, a nehéz bordó függönyön árnyék surrant végig, meglebbentette a függönyt és kinyitotta az ablakot – az egyik ideggyenge hangos tapssal kergetett ki egy éjjelilepkét. Közvetlenül az ablak alatt két görnyedt árnyék futott át; ezüstösen villant valami.

– Nem, ezt magyarázom – mondta a boltosnő. – Nem kapsz nyesedéket.

– De holnap ünnep van.

– Nem kapsz nyesedéket.

Az egyik ideggyenge felmászott egy székre, ő vezényelte a mulatságot, amit újévi vadterítéknek neveztek és a betegek imádták: a bal kezét felemelte, a jobb hüvelykujját meg hol a szájába dugta, hol hirtelen, hangos cuppanással kihúzta. Ilyenkor előre megállapított sorrendben zuhantak hasra: az első sorban a madárbetegek, a másodikban az apróvad szerepét játszó betegek, végül pedig a nagyvadakat helyettesítők – aztán a következő cuppanás hangjára ismét felkeltek és körözni kezdtek a szék körül, amin a játékvezető beteg állt.

– Szarvasfi vagyok – közölte az egyik –, elöl kell lennem!

Három ideggyenge nem vett részt a játékban. Egyikük felkapaszkodott a tornác tetejére és megpróbálta meggyújtani: alig tette alá a gyufát, máris felütötték fejüket a kékes lángok, majd könnyedén, mint a papírhajók, végigsiklottak az eresz mentén a madárfészkek felé – ám még a fele távolság előtt a lent álló betegek zsinórokat fogtak, hurkot kötöttek rájuk, majd lasszó módjára megforgatták a fejük felett, úgy kapdosták el a lángokat, lehúzták és eltaposták.

– Nahát, ez a gyufa – mondta az egyik, és felemelte a fejét. – Honnan vetted?

– Mittomén – felelte a felső. – Nemtom. A hóban találtam valahol. Még csak érdesség se kell hozzá, mindentől tüzet fog.

Az ablakban álló ideggyenge nő még kettőt tapsolt, vállat vont, a háta mögé pislantott, és becsukta az ablakot. Valami ezüstösen csillant, valaki röviden felordított és elhallgatott, valaki felkiáltott: „Jézusom, Jézusom, bűnt követtem el! Bűnt követtem el! Bűnt követtem el!” A játékvezető férfi kihúzta a szájából a hüvelykujját. A két egyforma, fehér gyapjúruhába öltözött nő a ház felé futott; mindketten mintha kanalat vinnének imbolygó tojással, úgy fogtak egy-egy kistükröt. Valami ezüstösen csillogott bennük, mint hal a fekete vízben. Néhány méterrel mögöttük futott a boltosnő. Amikor az egyik megbicsaklott, vagy ha erősebben fújt a szél, a másik odakiáltott a párjának:

– Na, lebukik? Nem bukik?

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr214658817

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.