Olvass!

KönyvesBlog

Lackfi, Varró, Földényi – Ilyen volt a Margó utolsó napja

2018. október 22. .konyvesblog.

Egy bedurvuló Lackfi-regényről, Varró Dániel sokszólamú és önmagában is sok kalandot rejtő vikingmeséjéről, valamint egy térben és időben is nagy utat kijelölő, ezzel pedig hatalmas kultúrtörténeti ívet húzó Földényi-kötetről is sok szó esett a Margó zárónapján.

Lackfi János: Az internet jót tesz a költészetnek

Fotók: Kis Norbert

Lackfi János szerint a regényírás olyan, mint a hosszútávfutás: nem könnyű, főleg az olyan rövidtávfutóknak, mint ő. Ezért is telt el több mint tíz év utolsó regénye, a Halottnéző és a most megjelent Levágott fül között. Minderről tegnap este mesélt a Várkert Bazárban, a Margó utolsó napján, ahol könyvének szerkesztője, M. Nagy Miklós kérdezte őt munkamániájáról, írásainak humoráról és új regényének „bedurvulásáról”.

A beszélgetés elején Lackfi bevallotta, az utóbbi években valójában négy-öt regénybe is belekezdett, ezek ott hevernek a szekrényében, de szeretné előbb-utóbb befejezni őket. És bár talán sokan úgy gondolják, hogy az életművében a költészetének van nagyobb súlya, ő mindig is szeretett volna regényt írni, gyerekkorában is folyton  olvasott, meg indiántörténeteket mesélt a testvéreinek. Az is kiderült, hogy mostanában rengeteg műfajban kipróbálta magát. Írt dalszövegeket Farkas Mihálynak a Budapest Bárból, blogbejegyzéseket a MÁV Szimfonikus Zenekarnak és szövegeket Korniss Dezső képeihez.

Mindemellett versek és az egyperces novellák is fontosak maradtak számára. Szerinte egyébként az „internetesedés” nem feltétlenül rossz dolog, a költészetnek például jót is tehet a nyilvánosság. A fekete router című verse is így jutott el pillanatok alatt több ezer emberhez. De népszerű volt A széthúzás himnusza is, bár egy olvasója azért figyelmeztette, hogy az Alaptörvény szerint két év börtönre számíthat, amiért átírta a Himnuszt.

Lackfi mesélt új regényéről is, ami a közeli jövőben játszódik, főszereplője pedig egy tizenhét éves fiú, akivel „minden rendben van, de semmi sincs rendben”, és aki egyik nap talál egy levágott fület. Mint kiderült, a történet részben egy olyan kamaszról szól, aki a végletekig csalódik a világban és ezért nagyon sok indulat gyűlik fel benne, részben pedig egy látássérült lányról, aki szeret humorizálni saját vakságán. M. Nagy Miklós többször is kifejtette, hogy Lackfi a korábbi könyveihez képest nagyon bedurvult, és a szokásos könnyedség helyett most inkább nagy adag keserűséggel ábrázolta a magyar valóságot. (Forgách Kinga)

Akkor sem ér véget a vikingkaland, ha történetesen fenéken harap egy vadlazac

A Túl a Maszat-hegyen óta várunk egy hasonló verses mesét – adja fel rögtön az elején a magaslabdát Berg Judit Varró Dánielnek vasárnap délután a Margó nagyszínpadán. A téma szó szerint az előttük álló asztalon hever, A szomjas troll, amely a napokban jött ki a nyomdából, de amelyről már most kijelenthető, hogy az év egyik gyerekirodalmi szenzációja lesz, tele olyan rímekkel és figurákkal, melyek egy gyerek fantáziáját egészen biztosan megmozgatják.

Varró elmeséli, hogy viszonylag sokat, nagyjából két évet dolgozott a köteten, és eredetileg a címadó történet volt meg, majd jött a többi (összesen négy került a kötetbe), közülük is a legidőigényesebb az utolsó volt, amelyben a Kaland-Játék-Kockázat kötetek mintájára az olvasó maga dönthet arról, merre folytatja a kalandok sorát. Bár figuráiról (hiszen a kötetben – a teljesség igénye nélkül – szerepelnek trollok, orkok, leprikónok, hableányok, sőt, még egy hablegény is) könnyen beugorhatnak a skandináv és a kelta mitológia hősei, ezek kevésbé hozzák lázba, viszont gyerekkorának meghatározó olvasmányélménye volt a skandináv mitológiára érintőlegesen épülő A Gyűrűk Ura. A szomjas trollnál ugyanakkor kimondott célja volt, hogy az amúgy ijesztő műfajt „megszelídítse, irodalmiasítsa, gyerekesítse”, épp azért, hogy a kisebbek számára is élvezetes legyen.

A mesék főszereplőit a három fiáról mintázta: a kis hablegényt a legkisebbről, a kíváncsi óratörpét (aki mindent szétszerel, elront, közben pedig lyukat beszél az emberek hasába) a középsőről, a leprikónos-kalandos-vikinges sztori hősét pedig a legnagyobb kisfiáról. Igaz, utóbbit elkíséri útjára az öccse is, meg egy szárnyas vadmalac (Varró legkisebb fia ezen a ponton a nézőtérről jelezte, hogy a Sigmund nevű malacka ő maga). Varró Dániel azt állítja, nincs fantáziája arra, hogy karaktereket találjon ki, ha érdekesek a szereplői, az azért van, mert a körülötte lévő emberek érdekesek. A szövegben megbújó szavak nem szándékosan készültek nyelvtörőnek, válaszolja Berg Judit kérdésére, de valóban több olyan szót szőtt bele, melyeket például finnországi látogatásai alatt tanult:

„Tudjátok-e mi a lakka? Nincs túlzottan szép alakja,/ráadásul sárga is, de hát az íze, az pöpec,/Ó mocsári hamvas szeder, minden troll csak ilyet vedel,/kólaszörp vagy jaffaszörp, te közelébe sem jöhetsz!”

Varró mondókáskönyveihez hasonlóan ezt a kötetet is Maros Krisztina illusztrálta („Szeretem, hogy kedvesek, barátságosak a rajzok”, mondja Varró), és itt is arra törekedtek, hogy egy szelíd képi világot teremtsenek a gyerekeknek. A bemutató végén a nézők is a leprikónos kaland részei lehettek: a költő felolvasott egy részt a verses meséből, a közönség pedig kézfeltartással szavazhatott arról, merre menjen tovább a kis viking. Elöljáróban Varró még elmesélte, hogy az írás elején ezt egy nagyon jópofa játéknak gondolta, és menet közben szembesült vele, hogy valójában milyen nehéz megcsinálni egy feleletválasztós mesét. Írás közben ágrajzokat készített, és a gyerekeitől is folyamatos visszajelzést kapott arról, hogy mi működik jobban, mi kevésbé. Viszont mindenkit vigasztalhat a tudat, hogy ha a sztori szerint meg is halunk, akkor vikingek lévén a Valhallába jutunk, így akkor sem ér véget a kaland, ha történetesen fenéken harap minket egy vadlazac. (Ruff Orsolya)

Földényi évszázadok tereiben hív közös kalandra

A Margó utolsó napjának estéjén a Vásárszínpad adott helyet Földényi F. László Az eleven halál terei című könyvét bemutató beszélgetésnek, amelyet Winkler Nóra folytatott a szerzővel. Dialógusuk dinamikája az elragadtatott olvasó és a szerényen bölcs mester kölcsönviszonyát mutatta be.

Rögtön a bemutató elején nem kis töprengést okozott a beszélgetőtársaknak a könyv műfajának meghatározása: a szerző szerint legközelebb talán az esszéhez van a szöveg, bár elfedettebb a személyessége – ő közös sétának, kalandozásnak nevezné. Winkler Nóra nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire figyelmes és megbízható túravezetővel vághat neki az olvasó ennek a tér-idő utazásnak, amely a reneszánsz képek „ideális várost” vizionáló festményeitől indulva, a francia forradalom építészeti koncepcióin át, Auschwitz krematóriumaihoz vezérel minket. A gondolatmenet végigmagyarázza a szellemi séta kanyarait és buktatóit, gazdag tény- és képanyaggal segíti a közös gondolkodást az ész álmodta szörny-terekről. Földényi csendes és intenzív koncentrációjú mondatai nyomán a hallgató torkát lassan összeszorítja a kétségbeesés iszonyata, amint átgondolja, hogy példás kulturáltságú és jó szándékú értelmiségiek miképpen lettek az embertelenség grandiózusan sivár tereinek megalkotói.

A szerző mesélt két, meghatározó fontosságú személyes élményéről, melyek a könyv megírásának ihlető eseményeit képezték: az egyik a berlini Potsdamer Platzhoz, a másik a nürnbergi náci tömeggyűlések arénájához fűződik. Az első helyszínen egy nyolcvanas évekbeli, nyugat-berlini munkaperiódus idején naponta áthaladt a szerző, s akár a többi járókelő, ő is szótlanul, lehajtott fejjel, mielőbb túl akart jutni a Fal tövében elterülő kísértetiesen sivár, hatalmas, üres téren, mely egy hajdani, nyüzsgő városközpont helyén támadt a háborús bombázások és az azokat követő város-hasítás következtében. A másik színhelyet az író célirányosan kereste fel, hogy megtapasztalhassa, amint a háromezer évre tervezett, a piramisok időtlenségével versengeni akaró, márványtömbökbe vésett náci megalománia helyét a török vendégmunkások szétszórt kondomok és kocsimosások zűrzavarában gázoló, nyüzsgő vitalitása árasztja el.

A beszélgetés során a hallgatóság egy kis betekintést is nyerhetett a szerzői munka műhelytitkaiba: évtizedes jegyzetelés, töprengés után miképpen következik egy több hetes, lázas munkaperiódus, amely e gyönyörű kiállítású és az európai kultúra legdémonikusabb mélységeire rávilágító szöveget adja kezünkbe. A beszélgetés autentikusságának talán legpontosabb reflexióját az a csendes tömörülés jelezte, amely a taps elhangzása után a Jelenkor standjánál támadt – egyikünk sem akart e félelmetes szépségű könyvecske nélkül hazatérni. (Szarka Judit)

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr9314314447

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.