Olvass!

KönyvesBlog

A normális ember – 50 éve halt meg Hamvas Béla

2018. november 07. .konyvesblog.

hamvasbela1.JPG

(Kép forrása)

Az ötven éve, 1968. november 7-én elhunyt Hamvas Béla helyét a magyar szellemtörténetben csak úgy határozhatjuk meg, ha kilépünk a megszokott kategória-rendszerünkből. Hamvas egyszerre több és kevesebb, mint író, ugyanakkor nem vallástörténész, nem filozófus, és egyáltalán nem modern kori guru, noha sokan szeretnék így látni.

Munkáinak összessége, mint ahogy Kerényi Károly klasszika-filológusé és vallástörténészé, vagy Baktay Ervin festőművész-író-vallástörténész-orientalista-indológusé az egyetemes emberi tudásra épül, egyben annak a része, de mindhármuk műveit bajos lenne begyömöszölni egyetlen műfajba.Hamvas életműve az említettek közt a leginkább irodalmi, de a leginkább szerteágazó is – talán ez az egyik oka annak, hogy szemmel láthatóan nehezen kanonizálható. A hamvasi életmű nemcsak irodalmi életmű, hanem életmodell, amelynek középpontjában voltaképp nem a szöveg áll, hanem az ember mint mű létrehozása.

Ahogy Hamvas fogalmaz: a kívánatos cél normális embernek lenni. A „normális embernek levéshez” mint életcélhoz számára az írás az út. Ily módon az életműve más írókhoz képest önmagán túlmutat: miközben végeredmény, aközben eszköz is, mint az ima vagy a meditáció rögzített változata.Ez az alapállás Hamvast a klasszikus írói szerepkör felől a pap, vagy a „mester” szerepköréhez közelíti, aki egyszerre tévelygő és vezető, Dante és Vergilius, miközben végigmegy az emberiség felhalmozott könyvein – hogy saját címeit idézzük – Az ősök nagy csarnokán, és tudásán, a Scientia Sacrán, az Anthologia Humanán: ötezer év bölcsességén, hogy azokból leszűrve megalkossa nemcsak az írói életművet, hanem az írói életmű megalkotása közben formálódó embert.

Hamvas-lépcsők

Noha az ezredfordulón a szélesebb kör által is felfedezett hamvasi életmű sikerdarabja lett A bor filozófiája, amely azóta számtalan kiadást megért, az olvasók egy része még úgy is visszariad az ennél bonyolultabb Hamvas-munkáktól, hogy az író nyelvezete világos és érthető akkor is, ha a legnehezebb bibliai vagy szanszkrit szövegeket magyarázza.

Azoknak, akik fokozatosan kívánnak bejutni a Hamvassal a hagyomány irodalmába, a „borkönyv” után a leginkább a Babérligetkönyv ajánlható. Ahogy a bevezetőjében említi, egyszer déli szigetek között hajózott, amikor délutáni pihenőjén a babérfák között elbámulva rájött, hogy nincs nála könyv. Akkor határozta el, hogy ír egyet: „nem is magamnak, csak másnak. (...) Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni, ha hozzák a levest. Ujra föl lehet venni s mielőtt a szardella érkezik, még el lehet olvasni belőle ötven sort. Esetleg százat”.  

A szeptemberi aranynapoktól a konyhakertig, az íróasztal kívánatos elrendezésétől Kierkegaardig – „csak az összetört ember diadalmaskodhat”, írja vonatkozó esszéjében az író – sorakoznak itt a könnyebb-nehezebb rövid darabok, amelyek ráhangolnak a hamvasi gondolkodásmódra. A könnyű írások már feltárnak egy darabot abból a kincsből, amit Hamvas fellelt és megmutatott az olvasóknak, azonban nem súlyosulnak ránk úgy, mint az életmű nagyobb darabjai, a Babérligetkönyv így jó második lépcsőfok lehet.

Aki a harmadikra is fellép, folytassa a Titkos jegyzőkönyvből az Arlequin című esszével – ahogy Hamvas írja, „abban a percben, amikor Rómeó Júliát megismeri, vagy, amikor Hamlet apja szellemével találkozik, vagyis amikor a világ kizökken [Hamlet, Rómeó és Júlia] a nemlétezőkből hirtelen létezők lesznek”. A kizökkenés a rutinból, kiugrás az ál-létből pedig az első lépés nemcsak a hamleti, de a hamvasi és általában a valódi emberig vezető úton is.

A művek első nagy csoportját a különféle szellemtörténeti tradíciók összefoglalásai, fordításai, kommentárjai adják. Ilyen például az Anthologia humana, a Scientia sacra vagy Az ősök nagy csarnoka és a Tabula smaragdina; noha Hamvas, épp a legutóbbiban figyelmeztet, hogy „a Tabula Smaragdina világa számunkra helyreállíthatatlanul elmúlt. Ahogy elmúlt a Tao-te king és Hérakleitosz, a Mahabharáta és Aiszkhülosz világa”.

Hamvas érdeme ily módon nem Hérakleitosz vagy a Mahabharáta fordítójáé, hanem a magyarázóé, a kommentálóé: ő az, aki érthetővé és ami fontosabb: mindennapi szinten élhetővé teszi a tradíciót. A művek második csoportját az esszék alkotják, amelyek néhol összeszálazódnak a kommentárokkal. Szellemtörténeti reflexiók és párbeszédkísérletek ezek, adott esetben a világirodalom nagyjaival és a kortársakkal, ide sorolhatjuk például, szúrópróba-szerűen a Don Quijotéra épített regényelméletet éppúgy, mint a Bergyajevvel folytatott párbeszédet a Bergyajev-féle „új középkor”-elmélet ürügyén, de a Hamvas-kötetek közül az Arkhait vagy a Patmoszt is.

A harmadik csoport a szépirodalmi munkák – itt elsősorban a Karneválra gondolunk –, a negyedik a naplók és levelek; az ötödik a művészeti írások, elsősorban a képzőművészetről szóló, elképesztően érzékeny és biztos ízlésű írások. A hatodikba az egyéb szövegek sorolhatók, úgy, mint a Babérligetkönyv vagy A bor filozófiája, amelyek jól szolgálhatnak annak, aki könnyű bejáratot keres a hamvasi világba.

A sokszálú életmű és Hamvas kommentátori hajlama sajnos sok félreértésre ad okot: már a rendszerváltás előtt létrejött az a Hamvas-szekta, amely az író szövegeit azok valódi megértése nélkül nyakra-főre idézgeti, él és visszaél velük, ezzel azonban nem igazán tesz jót sem az emlékezetének, sem a megértésének. Hiszen Hamvas nem üdvözülést vagy biztos létmegoldást kínál. Nem mond többet, mint bárki, aki a tórai, a védikus, a jézusi vagy a buddhai tanítást idézi. Éppen ezért Hamvasnak nincs önálló „filozófiája” vagy tanítása, azon kívül, amit Buddhától, a Tórából, Jézustól idéz. Lássuk be: a fent említetteknél „jobb” világmagyarázatot egy még oly zseniális magyar író vagy filozófus sem adhat. Mivel nincs.

Éppen ezért jelenthető ki, hogy az életmű kulcsa a Summa Philosophiae Normalis: „A normális ember az evangéliumi ember, aki előbb volt, mint a világ”, mondja Hamvas, hozzátéve, hogy

„Nem az a fontos, hogy miképpen lehetséges nagy ember, hanem az, hogy miképpen lehetséges nagy élet”.

A normális emberig mint célig való eljutás, amit Hamvas felkínál annak, aki hajlandó elolvasni az ősök tudását éppúgy, mint Karnevál című, amúgy fergeteges humorú létregényét, azonban kétfajta olvasót teremt.

Egyikük szövegszinten, klasszikus olvasói szerepben tud/akar szembesülni az életművel, amely ebben a formában egy lenyűgöző zárvány a magyar szellemtörténetben. A másik olvasói magatartás a hamvasi úton közben szintén végigmenő olvasóé, aki előbb-utóbb képes összefüggéseiben is érteni az életművet – illetve annak jelenleg hozzáférhető részét, hiszen az életmű-kiadás még nem zárult le –, ez az olvasat azonban a megértésen kívül megköveteli azt is, hogy ne csak olvasó legyen, hanem mire a végére ér, „normális ember”.

Ami azonban sem az életmű felől nézve, sem a befogadói oldalról nézve nem irodalmi, hanem sorskérdés.

Annak, aki eljut Hamvas által a Védákhoz, Buddhához és Jézushoz, saját létének kérdésével kell szembesülnie, és nem irodalmi kérdésekkel, nem is Hamvas Bélával, mint szerzővel.Mi marad annak, aki nem kíván a hamvasi úton végigmenni? Ha az egész életmű nem is, elhelyezhető-e legalább az egyetlen igazán irodalmi fejezet, a Karnevál című regény a hagyományosan vett irodalomtörténetben? Viszonyulhatunk-e hozzá egyszerű olvasóként? Aligha.

A magyar nyelven írt legfontosabb létregényt hiába olvasnánk a nyelv felől, az esztétikai értékeire koncentrálva: nyelvi szinten nem különösebben megformált, noha gondolatritmusa miatt szövegként is működik, a posztmodernen szocializálódott olvasónak ilyen értelemben talán nem elég. Az irodalomtörténetben is nehezen helyezhető el, semmilyen magyar prózahagyományba nem illeszkedik és nem is nyit új fejezetet: zárvány.

Végül pedig nem felel meg az eredetiség iránti követelménynek, legalábbis a romantika továbbélő (és hamis) zseniképének és a zseniális, egyedi mű mítoszának: Hamvas Béla a címben is megjelölt módon archetípusos és öröktől meglévő, egyben örök érvényű történetet írt, amely minden bizonnyal közelebb áll a Hamlethez vagy a Don Quijotéhoz, mint a kortársai által létrehozott magyar irodalmi szövegekhez. Mégis a legfontosabb magyar létregény.

Az ötvenedik évfordulón tehát egy dolog bizonyosan kijelenthető: Hamvas életművéhez a klasszikus úton és módon, irodalomtörténeti értelemben szinte lehetetlen hozzáférni. Nekünk érdemes kilépnünk a megszokott olvasói szerepünkből, másként nem kapjuk meg hozzá a kulcsot. 

Szerző: Péntek Orsolya

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr2414352057

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.