Olvass!

KönyvesBlog

Akármit is hiszünk, sosem volt még ilyen békés a világ

2018. november 14. .konyvesblog.

Ne szegje kedvünket semmilyen terrorfenyegetés, tömegmészárlás, testi-lelki szenvedés vagy bombatámadás, az emberi faj történetében a mai kor a legbékésebb fejezet, állítja a Harvard Egyetem pszichológia professzora, az egyik legizgalmasabb gondolkodó, Steven Pinker, amit a legújabb könyvében adatokkal bőven alá is tud támasztani. Na igen, de akkor milyen lehetett régen?

Steven Pinker: Az erőszak alkonya - Hogyan szelídült meg az emberiség?

Fordította: Gyárfás Vera, Typotex Kiadó, 2018, 872 oldal, 8900 HUF

 

A Római Birodalom legfontosabb szimbólumának számító, a pizzás dobozokon is virító Colosseumban például annyi ember nézte végig a tömeges kegyetlenség diadalmenetét, mint manapság egy-egy világbajnoki döntőt. Mintegy félmillió ember szenvedett olyan kínkeserves halált, amihez képest a Gladiátor című film szórakoztató Disney-matinénak tűnik, mindezt azért, hogy a római polgárok megkapják a kenyér mellé a cirkuszt is. „A keresztet vető nő nemigen idézi fel, hogy ez a kínzóeszköz az ókorban még gyakori büntetés volt, ahogy a bűnbakot emlegető embernek sem jut eszébe, hogy valaha egy ártatlan gyermeket vertek meg a rosszul viselkedő trónörökös helyett” – hozza fel a számtalan példa egyikeként Steven Pinker már a könyv legelején, hogy „őseink gonoszságának jelei körülvesznek bennünket, de általában észre sem vesszük őket”.

Indokolatlanul és oktalanul derűlátónak bélyegezték a tudóst a könyve miatt, pedig ő nem optimistának tartja magát, hanem „eltökélt posszibilistának”. A kognitív pszichológus Pinker a Harvard előtt a Stanfordon és az MIT-n tanított. A világ 100 legbefolyásosabb embere közé választott, több sikerkönyvet jegyző professzor a tanítványok kedvence, rocksztár státuszú előadó, akinek fő területe a pszicholingvisztika, a kommunikáció és a tudás természete. Rajongói között tudja Bill Gates-t, aki ezt a könyvét az évtized legjobbjának nevezte, majd saját magát helyesbítette, miután Pinker felvilágosodásról szóló könyvével végzett, mondván, az még Az erőszak alkonyát is túlszárnyalja. Ám bírálói legalább olyan nagy számban vannak, mint hívei: az újságírók, kritikusok, tudósok, filozófusok részben provokatív felvetéseit szedik szét, részben magát Pinkert, mert ódzkodik a politikai korrektségtől és a magukat progresszívnek tartó értelmiség elitizmusától. Az amerikai új szélsőjobb, az alt-right azonban hiába mazsolázza ki a mondatait és akarja a saját táborában tudni, Pinkertől távol áll az idegengyűlölet vagy a rasszizmus, és ha valóban értenék könyvei üzenetét a populizmusról és a fejlődés ellenzőiről, szóba sem akarnának állni vele.

Tény, hogy az elmúlt időszakban egyre-másra jelentek meg szókimondó, a politikai korrektségre végképp nem adó művek – például Jordan B. Petersontól a 12 szabály az élethezÍgy kerüld el a káoszt! vagy Douglas Murray Európa furcsa halála című könyve –, valóságos véleménylavinát indítva el. Ha a dialógus nem is mindig udvarias, a fake news és az alternatív igazság korában ezek a gondolkodásra és párbeszédre ösztönző könyvek kellenének, hogy kimozdítsanak a szellemi komfortzónából, bármelyik oldalhoz is soroljuk magunkat.

„A múlt egy megdöbbentően erőszakos, idegen ország, könnyű megfeledkezni arról, milyen veszélyes volt egykor az élet és milyen mélyen szőtte át a mindennapokat a brutalitás”.

Könnyű dolga van annak, aki a világtörténelem ismert – mai szemmel – leggyalázatosabb eseményeit akarja listába szedni: kezdve a lenyilazott vagy mocsárba fojtott ősembertől az ószövetségi népirtásokon, a megerőszakolt, megvakított, megkövezett vagy feldarabolt áldozatokon át egészen a jelenkorig.

„Korunk erköcsi közhelyeit – hogy a rabszolgaság, a háború és a kínzás helytelen – szirupos szentimentalizmusnak minősítették volna. A népirtások és a háborús bűnök csak azért nem jelentek meg a történelmi feljegyzésekben, mert akkoriban senki sem tulajdonított nagy jelentőséget nekik. A világháborúk óta eltelt csaknem hét évtized és a 20. század első felének népirtásai nézőpontjából már látjuk, hogy ezek nem valami még rosszabb előfutárai voltak, nem is új norma, (...) hanem helyi csúcs, ahonnan zökkenőkkel, de leereszkedünk.”

Pinker a több mint 800 oldalas könyvet (ebből 88 a jegyzet és a felhasznált irodalom) nem történelmi elemzésnek szánja, és saját területe, a kognitív pszichológia mellett az idegtudomány, a szociál- és evolúciós pszichológia, a kultúrantropológia,a  kriminológia, a szociológia, a statisztika, a játékelmélet adataira támaszkodik érvei alátámasztásában.

Az elme kognitív és érzelmi képességek összetett rendszere: a képességek egy része erőszakra hajlamosít, de a „bennünk élő angyalok” békére és együttműködésre ösztönöznek. Ez meggyőző bizonyíték lehet arra, miért van okunk arra, hogy jól érezzük magunkat és optimisták legyünk a jövőt illetően. (Akkor is, ha a könyv 2011-ben jelent meg, és azóta apokaliptikus jelenetek sorát láttuk a médiában.)

„Hát nem kínoznak továbbra is rabokat? Nem a 20. század volt a legvéresebb a történelemben? Nem léptek a háború új formái a régiek helyébe? Nem a terror korában élünk? Nem azt hangoztatták már 1910-ben is, hogy a háborúkon túl vagyunk? (…) Mi van, ha holnap háborút robbantanak ki az atomterroristák?” – sorjázza Pinker a kérdéseket, amiket nyilván gyakran feltesznek neki (honlapján igencsak terjedelmes ez a lista, amire a pszichológus rendre válaszol is). A népesség nagyságához mért erőszakos halálesetek száma ugyanakkor – akármilyen hihetetlenül is hangzik – alacsonyabb volt a fegyvertartó USA legzűrösebb évtizedeiben, mint a viszonylag szolidnak képzelt inuitoknál vagy a Kalahári-sivatagban élő kungoknál, netán a korábbi évszázadok vallási harcaiban.

Azt kérem, amit ő evett

Pinkert az fogta meg legelőször, amikor látta, hogy a 14. századi Angliában milyen volt a gyilkosságok gyakorisága – ez a mai gyilkosságok számának 30-100-szorosa volt. Az erőszak visszaszorulását először Martin Daly és Margo Wilson Homicide (Emberölés) című klasszikusa vetette fel: az evolúciós pszichológiát tárgyaló könyv az állam nélküli társadalmakban gyakori erőszakos haláleseteket és a gyilkosságok fokozatos csökkenését vizsgálta.

Bár a közelmúlt során a homo sapiens génállománya megváltozott, vagyis szigorúan biológiai szempontból is kevésbé vagyunk erőszakosak, Pinker tisztában van vele, hogy a gondolat maga szkepticizmust, hitetlenséget, olykor haragot vált ki, a médiát látva pedig a legtöbben nem hiszik el, hogy az idők során fokozatosan csökkent volna az erőszak mértéke. A visszahúzódás persze nem egyenlő azzal, hogy megszűnt volna. És mivel minden mindennel összefügg, nehéz egy tényezőre rámutatni, aminek köszönhetően békésebbek lettünk: Pinker hat trendet, öt belső démont, négy angyalt és öt történelmi erőt azonosít.

A hordáktól a hippikig

A hat trend közül az első, amikor cirka ötezer évvel ezelőtt eljutottunk a vadászó, gyűjtögető társadalmak anarchiájától az első mezőgazdasági civilizációkig. A második idején, azaz a civilizáció folyamata közben az elszigetelt feudális területek királyságokká szerveződtek. A harmadik, a humanitárius forradalom a felvilágosodás időszaka, amikor megjelentek az első szervezett erőszakellenes mozgalmak, hogy megszüntessék például a rabszolgaságot, a babonával kapcsolatos öldöklést, a despotizmust vagy az állatokkal szembeni kegyetlenséget. A második világháborút követő hosszú béke a negyedik nagy átalakulás ideje: a nagyhatalmak és fejlett országok nem háborúztak többé egymással. Az ötödik trend az 1989-cel beköszöntő új béke korszaka, ami alatt csökkent a szervezett konfliktusok (polgárháború, népirtás, terrortámadás) száma. A jogok forradalma a polgári, nő-, gyermek-, meleg- és állatjogok előtérbe kerülése, ami az 1950-es évektől napjainkig tart.

„Sok múlik azon, hogy úgy látjuk-e a világot, mint a bűn, a terrorizmus, a népirtás és a háború rémálmát, vagy olyan időszakként értékeljük, amely – a történelem mértékével mérve – soha nem látott békés együttélést hozott.”

Angyalok és démonok

Az agresszió nem egyetlen motiváció – tisztázza Pinker –, hanem több pszichológiai rendszer eredménye, melyeknek saját neurobiológiai alapja, belső logikája, környezeti kiváltó oka van. Ezek a démonok: a ragadozás (amikor az erőszak a cél elérését szolgáló gyakorlati eszköz), a dominancia, a bosszú, a szadizmus és az ideológia, ami lehet, hogy utópisztikus voltában – bizonyos csoportok számára – korlátlan jóra törekszik, azonban ez igazolja az általa elkövetett korlátlan erőszakot is.

Az angyalok – az empátia, az önmérséklet, az erkölcsi érzék és a józan ész – ezzel szemben azokat a motivációkat jelentik, amelyek együttműködésre és önzetlenségre sarkallják a se nem jónak, se nem rossznak született embert. Érdemes kitartani az utolsó fejezetig, mert Pinker itt felfedi a történelmi fejlemények közös vonásait, és azt, hogyan kerekednek felül az angyalok a démonokon. Kiderül, hogy a szerző nem is annyira optimista („az optimizmus némi arroganciát is feltételez, mert a bizonytalan jövőhöz extrapolálja a múltat”), mint inkább hálás. Talán az olvasó is az lesz, ha a válságok, háborúk, nemi erőszak, gyerekgyilkosság, lincselés, etnikai tisztogatás, vendetta, pszichopatológia, tömeggyilkosság, szadizmus, állatkínzás és ordas ideológiákon túljutva felismeri, hogy az emberi faj legjelentősebb és legkevésbé értékelt fejleménye a jelenkori erőszak visszaszorulása. Azonban a rengeteg adat, a lendületes stílus, maga a könyv volumene és látóköre sem biztos, hogy azonnali megkönnyebbülést hoz.

Az angyalok emlegetése pedig végképp ne riasszon el senkit, ennek semmi köze a new age ezotériához. A könyv eredeti angol címe – a népszerűségben Martin Luther King „Volt egy álmom” mondatával egyenrangú Better Angels of Our Nature – az angolszász, különösen az amerikai olvasók számára nemigen szorul magyarázatra, és szinte kontextusból értik a könyv alapüzenetét. Abraham Lincoln elnök első beiktatási beszédének végén hivatkozik a „természetünkben élő jobb angyalokra”, akik ha megérintenek minket, felismerjük, hogy barátok vagyunk, nem ellenségek. Ő már csak tudta, miről beszél: elnöksége idején robbant ki az ország történelmének legvéresebb háborúja, amiben a polgári áldozatokkal együtt a halottak száma meghaladta az egymilliót. (Aminek végén sajnos aztán magát Lincolnt is meggyilkolták.)

Új optimista

Olyan körülmények között élünk, olyan lehetőségeink vannak, melyekről egy római császár vagy középkori nagyúr csak álmodozhatott, emlékeztet a szerző, akit az Új Optimisták (New Optimists) egyre növekvő csoportjához sorolnak, ahol Az erőszak alkonya alapműnek számít. A tudósokból és válogatott szellemi fenegyerekekből álló kör makacs derűvel kitart amellett, hogy értelmetlen dolog kétségbeesni.

„Szellemi kultúránk jelentős része vonakodik elismerni, hogy bármi jó lehet a civilizációban, a modernségben és a nyugati társadalomban. Az örökkön jelen lévő erőszakkal kapcsolatos illúziót elsődlegesen azonban éppen az erőszakot visszaszorító erők egyike teremti meg.”

A modernitást divat megvetni: „mindenki szeretné visszatekerni az időt, dédelgessen bár nosztalgiát a kisvárosi meghittség, az ökológiai fenntarthatóság, a közösségi szolidaritás, a családi értékek, a vallásos hit, a kezdetleges kommunizmus, vagy a természet ritmusával érzett összhang iránt. Hiszen a technológia semmit sem adott nekünk, panaszolják, csak elidegenedést, az erőforrások kimerülését, társadalmi patológiát, elértéktelenedést és azt a fogyasztói kultúrát, amely elpusztítja a bolygót.”

Ezek az emberek ugyanakkor hajlamosak megfeledkezni arról, hogy régebben hány gyerek halt meg az első születésnapja előtt, arról, hogy akár egy tüdőgyulladásba is bele lehetett halni, arról, hogy az emberek látástól vakulásig dolgoztak, télen hónapokig éheztek, unatkoztak és szenvedtek a magánytól a hóval elzárt tanyákon, hogy a boszorkányokat kettéfűrészelték, a szolgákat péppé verték, és ha lopáson kapták, még a hétévest is felakasztották.

A könyv intelligens self-help vonala a végén erősödik fel igazán, amikor például Pinker azt írja zárásként, hogy amint megértjük az erőszak visszaszorulását, más színben tűnik fel előttünk a világ, egyre jobban értékeljük az egymás mellett élés apró ajándékait, a háborút elkerülő országokat vagy a vegyes rasszokat elegyítő családokat.

„Nem arról van szó, hogy gondtalanabbak lettünk: azért élvezhetjük ma a békét, mert az előttünk járó nemzedékek elborzadtak a korukat jellemző erőszak láttán (...) Nem azt kell kérdeznünk, hogy <<Miért van háború?>>, hanem azt, hogy <<Miért van béke?>>. Nemcsak azzal kell megszállottan foglalkoznunk, hogy mit csináltunk rosszul, hanem azzal is, hogy mit csináltunk jól” – írja Pinker, a pszichológus. „Mert valamit igenis jól csináltunk, és nagyon hasznos lenne tisztában lenni azzal, hogy pontosan mi volt az”. A könyvben elárulja a megfejtést: a modernitás mozgatórugói: az értelem, a tudomány, a humanizmus, az egyéni szabadságjogok, amik ugyan nem vetnek véget a konfliktusoknak és a fájdalmaknak, de akkor is van miért büszkének lennünk: a civilizáció és a felvilágosodás erőire.

Szerző: Iván Viktória

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1714370407

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.