Olvass!

KönyvesBlog

Máté Gábor: Szeretem, ahogy a színházban az életet újrateremtjük

2018. november 16. valuska

mateg_final1.jpgFotó: Éder Vera

Egy színészt általában este 7 és 9 között látunk a színpadon, és elsősorban a megformált karakterekeit ismerjük, nem őt, a magánembert. Mi történik a függöny mögött? Mennyi időt, vitát, érzelmet, tanulást kell beletenni egy szerepbe? Hogyan lehet bírni a színház nyüzsgő, érzelmekkel teli világát? Színházi naplók címmel jelenik meg a Katona József Színház igazgatójának, rendezőjének, színészének könyve a Magvető Tények és tanúk sorozatában. Máté Gábor rendszeresen írja feljegyzéseit saját életéről, ami színházakban, színpadokon, próbákon, előadásokon, színházi büfében és szövegközelben zajlik, fel-felvillantva magánéletének eseményei is.  Az interjú készítésekor Varsóban rendező Mátét emailben kérdeztük naplóírásról, öncenzúráról, tanulási folyamatokról.

Ön milyen színész vagy rendező naplóit olvasta? Miben voltak érdekesek vagy emlékezetesek?

Gábor  Miklós naplóit olvastam már a megjelenésükkor. Különösen az újraírt naplói gyakoroltak rám nagy hatást, helyenként briliáns írói teljesítményt véltem felfedezni. A kilencvenes  évek elején az a megtiszteltetés ért, hogy a rádióban részleteket olvashattam fel belőlük, ráadásul az ő kérése volt, hogy én tolmácsoljam a sorait. Megítélésem szerint nem nőttem fel eléggé a feladathoz. 

Színházi naplók - Tények és tanúk

Magvető Könyvkiadó, 2018, 470 oldal, 4299 HUF

 

Miért tartotta fontosnak a főiskolán, hogy naplót vezessen?

Sajnos csak egy-két jellegzetes dolgot jegyeztem fel, ráadásul ezek a papírok el is vesztek gyakori ide-odaköltözéseim során. Az írásukkor arra jöttem rá, hogy a szerepek belső gondolatainak rögzítése jobban elmélyít az alakítások kidolgozásában.

Főiskolás korában határozta el, hogy naplót fog írni. Bemutatná nekünk azt a Máté Gábort, akinek egyszerre volt igénye a közlésre és az önismeretre?

Tartalmas életet éltem, fogékony voltam mindenre, amit a tanáraimtól tanulhattam. Hiszen 11 éves koromtól eltökélten készültem arra, hogy a főiskolára járjak. Az önismeret tudatos elsajátítása az egyik legfontosabb feladata a színésznek, ezt csak szívós munkával lehet elérni, a legnehezebb az, hogy reflexszerűen kell rendelkezni a legkegyetlenebb őszinteséggel, hazudni lehet (néha kell is) mindenféle szituációban, sokszor a színpadon is, de befelé minden körülmények között őszintének kell lenni. Ezt igyekeztem elsajátítani. Ez a dolog önismereti része. A közlés szintén nehéz művelet, hiszen alapkövetelmény egyféle extrovertáltság, és ez különösen egy inkább introvertáltságra hajlamos figurától – mint amilyen én is vagyok, lehettem –, szintén nagy munka.

A naplók kiadása általában valamilyen útnak az összegzését jelentik. A szerkesztői folyamat alatt mivel szembesítette önt a napló? Milyen volt újraolvasni ebben a szerkesztett formában?

Szegő János szerkesztővel megpróbáltuk megtalálni egy ilyen naplónak a lehető legalkalmasabb szerkesztett formáját. Megírásukkor – a Julius Caesar Brutusának kivételével – nem szerepekről szóltak a feljegyzések, hanem a napok egymásutániságának rögzítéséről. Ez a szerkesztés viszont úgy tesz, mintha szerep- illetve rendezésnaplók lennének, egyfajta torzók, hiszen nem követi a munkafolyamat egészét. Mégis azt sugalltam János felé, hogy a feltételezett olvasó számára ez lehet érdekes,már ha egyáltalán. A végső döntést ő hozta meg, én pedig, mint egy színész a rendezőjének, csináltam, amit kért. Újraolvasva (miután az utolsó variációig legalább tízszer kellett végigböngésznem) konkrétan eljutottam az undorig. (Ez itt a reklám helye.)

Miért ezt az 1995-2005 közötti időintervallumot választotta ki a kötetbe?

Az eleje a Julius Caesarral adta magát, azután pedig nem akartam a közelmúltig eljutni, különböző színházi funkcióim miatt nem lenne szerencsés, ha az elmúlt évekről vallanék. A varsói napló mégis bekerült, ami ugyan a Színház című folyóiratban olvasható volt, de most kibővítettük a magánéleti szálakkal. Szerkesztőm nyilván így gondolta keretbe foglalni a könyvet. Hiszen a Brutus és Az imposztor napló is zárt egységnek tekinthető, mintha valami fejlődést is mutatna a színészettől a rendezésig. Mondom ezt úgy, mintha sugallani is szeretném, hogy a majdani olvasó fedezzen fel némi rendszert.

"Közben felmerült a gyanú, hogy ezt bárki más is elolvassa", írja a bevezetőben, de azt nem tudjuk, ez önreflexiót vagy öncenzúrát jelent. A napló- vagy önéletírás rejtett működése, hogy a szerző, mivel tudja, hogy más is elolvashatja szövegét, önkéntelenül is máshogy kezd írni: szembenézett utólag azzal, milyen elhallgatásokat rejt a könyv?

Öncenzúrát jelent természetesen. Elsősorban a tapintat miatt, hogy a szöveg ne sértsen. Az első naplók papírra íródtak. A szövegeket a velem élő Akárki nyilván olvashatta, ezért ott az aktuális kapcsolat már eleve kozmetikázottan volt jelen. Csak néhány jel utal arra, hogy imitt-amott nagy konfliktusok dúltak. A szövegszerkesztés, az első laptop tulajdonlása mérföldkövet jelentett az őszinteségben is, tehát a hangnem hitelesebb. És sajnos voltak napok, hetek, hónapok, amikor nem írtam. Az utóbbi 10 évben azonban minden reggelemet írással kezdem, ez rendszert ad az életemnek, jót tesz, mert kevésbé látszom lustának a saját szememben.  

Amikor Pintér Béla megrendezte A bajnokot, sokan azonosították a történet magját egy ismert kormánypárti politikusról szóló szóbeszéddel. Az ezt követő botrányban a rendező azt mondta, hogy a következő darab Máté Gábor életéből készül. Az Ascher Tamás Háromszéken című előadás sokat játszik fikció és valóság kapcsolatával. Az AlkalMátéban egykori osztálytársak életét viszi színre évről-évre. Érzékelhető, hogy a színház számára nagyon fontos, mi történik a valós életek elbeszélhetőségével. Miért foglalkoztatja a színházat valódi emberek története?

Egyre kevésbé izgat a fikció. Ezzel az egy mondattal el is tudnám intézni a választ a hosszú kérdésre. Ha mégis szálazni kezdem, akkor azt mondom: nincs érdekesebb az embernél. A színházban is azt szeretném néha, ha egy este semmi más nem történne, mint hogy felmegy a függöny, egy ember előjön a sötétből, egész közel jön a nézők elé, sokáig hagyja magát nézni, aztán a függöny összecsapódik és kész. Ehelyett szörnyen komplikált színdarabokat játszunk, amit ráadásul sok esetben több száz évvel ezelőtt kitalált valaki, és többnyire ügyetlenül, az adott kor követelményeinek megfelelően összeeszkábált elfogadott drámává.

A színházi próbafolyamatok hátterében fontos magánéleti események is megjelennek, mint a házassága vagy az édesanyja halála. Sokszor azt éreztem, hogy a naplóíró számára mindennél fontosabb a színház, ami felfalja a magánembert. Ön hogy látja ezt?

Kb. így. A házasságot házasságaira javítanám. Egyébként felfalt. De ezt egyáltalán nem bánom. A jelenleg is velem próbálkozó „R”, aki a szöveg egyik főszereplője, hosszú évek során elfogadta ezt, és így nem annyira kellemetlen ezzel szembesülni, ha valaki egy interjúban rákérdez.

Azt gondolom, hogy a színházi emberek számára ez a napló fontos esettanulmány-sorozat is, de vajon mit tanult a színész, rendező vagy igazgató az újraolvasás során a fiatalabb Máté Gábortól?

Sajnos fordítva kellett volna történjen, a mostani naplóimból tanulhatna a fiatalabb énem. Túl sok hibát követtem el, ugyanakkor ezek a rossz döntések, esetleg téves következtetések tettek olyanná amilyen most vagyok. És ezzel az alakkal barátkozom, míg ki nem vonódom a forgalomból.

Színházrajongóként izgalmas belelátni egy többhónapos háttérmunka rejtelmeibe, az őrületes tempóba, a délelőtti próbákba, a rengeteg stresszbe, ahogy az egyik karakterből a másikba ugranak. Banális kérdés, de mit szeret még mindig a színházban?

A színház a legjobb hely a világon. Szeretem, hogy a dolgok ugyanúgy vannak, hogy átöröklődnek, hogy a korosztályok megférnek egymással, hogy állandóan alkalmazkodnunk kell. Szeretek bemenni, szeretek ott ragadni, a kollégákat, munkatársakat kedvtelve figyelni, észrevenni, hogy ki mivel tér be, és mivel rohan tovább. Szeretem látni ahogy változunk, szeretem, hogy új és újabb diagnózisokat állítunk fel különböző testi és lelki bajainkra. És főleg szeretem, hogy egy ilyen hülyeséggel játszunk, az életet újrateremtjük egy kis térben, létrehozhatunk valamit, amit aztán sokan megnéznek, és azt gondolhatjuk, hogy mindez fontosabb akármi másnál.        

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2018/3. számában jelent meg. 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr7714374101

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.